Shock!

Dan Swanö az európai metalszíntér egyik underground kultfigurája, aki számos különböző műfajban alkotott maradandót multihangszeres zeneszerzőként és énekesként, illetve stúdiós szakemberként is. Saját csapatai közül a mai napig a progresszív death metal egyik úttörője, a néhai Edge Of Sanity számít a legismertebbnek, a második helyen azonban bizonyosan a gyökeresen más irányultságú, a progos ízek mellett egyszerre AOR-os és darkos vonalon mozgó Nightingale áll. Sokáig úgy tűnt, hogy a csapat már jobb létre szenderült, Dan azonban tavaly gondolt egyet, és Retribution címmel jelentette meg a projekt új albumát. Erről és egyéb aktualitásokról is beszélgettünk vele egy jót.

Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy valaha is hallok még új Nightingale-dalokat...

Volt idő, amikor én sem! (nevet) Ugyan 2007-2008 környékén már rögzítettem bizonyos ötleteket a telefonom segítségével, de csak nagyjából 2011 végén dőlt el véglegesen, hogy készül még egy lemez. Ekkorra gyűlt össze annyi olyan minőségű ötlet, amelyből már úgy gondoltam, hogy össze lehet rakni egy névhez méltó albumot. Tudod, huszonöt éven át éltem ebben a „dalt írunk – összepróbáljuk – felvesszük" verkliben, így már nem feltétlenül érzem szükségét annak, hogy ma is ezt csináljam, és szerencsére nem is kényszerülök rá. Senkinek sem akartam csalódást okozni a lemezzel. Csak akkor van értelme új albumot készíteni, ha minden tekintetben méltó az előzményekhez, ilyet pedig kizárólag inspirált állapotban képes írni az ember. Most szerencsére a megfelelő kiadói háttér is adott számomra ehhez a Witherscape-nél a Century Media, a Nightingale-nél az InsideOut révén. Ilyen körülmények között tényleg minőségi munkát lehet végezni.

A Witherscape felpörgése esetleg közrejátszott a Nightingale felélesztésében?

Zenei értelemben annyira nem, de abból a szempontból mindenképp, hogy Ragnar Widerberg hatására éledt fel bennem ismét a zenész. Előtte ugyanis már inkább a stúdiós munkákra álltam rá: keverés, maszterelés, hangmérnökösködés, satöbbi... Viszont az ember ritkán fut bele olyan zenészbe, akinek egyes ötleteire egyből azt mondja: bárcsak én írtam volna! (nevet) Így aztán megszületett a Witherscape projekt gondolata, és ez már hozta magával a többit: ahogy egyre több ötletem született oda, azon kaptam magam, hogy gyűlnek a témák, amik már inkább a Nightingale-be kívánkoznának. Elég világos volt a határvonal, hiszen a Witherscape egyértelműen metal, a Nightingale pedig inkább rock. Előbbiben is akadnak persze dallamok, de azért lényegesen kevesebb! (nevet)

Hol helyeznéd el a Nightingale életművében a Retributiont?

Talán az Alive Againhez áll a legközelebb abban az értelemben, hogy akárcsak az a lemez, az új is elég jól kiegyensúlyozott album igazán erős témákkal. Eleve a célom is ez volt egyébként: olyan kerek, fogós dalokat szerettem volna alkotni, mint a Shadowman, a The Glory Days vagy a Shadowland Serenade. Úgy is mondhatom, hogy most már csak a Nightingale inspirált a dalszerzésnél, a saját dicsőségcsarnokunk dalai! (nevet) Persze tudom, hogy sokan inkább a korai korszakunkat favorizálják: a progresszívebb, sötétebb, dúrosabb dolgokat, de hát ezt a korszakot elevenítettük fel a Nightfall Overture átdolgozásaiban. Itt pedig felvonul a Nightingale minden korszaka: van benne gótikus, AOR, tényleg minden. De leginkább az Alive Againhez hasonlítanám.

Érdekes, hogy ilyen hosszú kifutása lett ennek a csapatnak. Emlékszem, a kezdeti időkben mindenkit meglepett az Edge Of Sanity után, hogy ilyen melodikus, melankolikus vonalon indultál el...

Pedig nem volt ebben semmi különösebb tudatosság. Eleve baromi fiatal voltam még, 21-22 éves, és abban a korban nem nagyon gondolkodsz túl sokat a dolgokon. Előállt egy helyzet: a kiadóm elémtolt egy szólószerződést, ami mindenki leghatalmasabb álma, szóval azonnal igent mondtam rá. Viszont akkoriban totálisan rá voltam állva a gót vonalra, és ez csak néhány hónapig tartott, de pont ekkoriban születtek meg a The Breathing Shadow dalai. Kimondva-kimondatlanul volt bennem egy olyan kérdés, hogy vajon tudok-e írni egy gótikus albumot... Nem bonyolítottam túl, ott volt a dobgép, és kész, tényleg mindent egyedül írtam és rögzítettem. Ebből fakadóan a lemez egy cseppet egydimenziósra is sikeredett, és ezt viszonylag hamar fel is ismertem utána. Azt mondtam: oké, többnek kell lennie ennek a projektnek annál, mint hogy Dan Swanö gót rockot nyomat, azt viszont már az elején eldöntöttem, hogy a Nightingale mindig olyan zenét játszik majd, amit igazán szeretek, és ehhez tartottam is magamat. A lemezek között persze vannak különbségek, de ez csak annak köszönhető, hogy sokféle különböző hangulatban megtalálom önmagamat. Eleve vannak bizonyos korszakaim: néha a balladákra állok rá hosszabb időre, máskor a hard rockra, a gót zenékre, a progresszív rockra... Ezek a fázisok elég jól végigkövethetők, ha felrakod egymás után a Nightingale-lemezeket. De ez az AOR-os, pomp rockos megközelítés azért mindig megmaradt.

Szerinted melyik lemez sikerült a legjobban?

Most természetesen a Retributionre vagyok a legbüszkébb, amiről én is tudom, hogy közhelyes, de ha nem így gondolnám, soha nem is jelentettem volna meg. Szerintem sokat fejlődtem az elmúlt hét-tíz év folyamán dalszerzőként... De a korai dalok közül is sokra vagyok roppant büszke, éppen ezért készítettük el a Nightfall Overture-t. A The Closing Chronicles jelentőségével én is tisztában vagyok, a Deep Inside Of Nowhere vagy a So Long ma is a kedvenc saját dalaim közé tartozik.

A korai időkhöz képest mennyire tekinthető ma szólóprojektnek avagy igazi zenekarnak a Nightingale?

Évek óta Németországban élek, a többiek pedig Svédországban, de rendszeresen találkozunk, amikor csak lehet, és ilyenkor természetesen mindig beszélünk a zenekarról is. Ez a lemez most inkább úgy készült, mint a régebbiek, amikor először vettünk be dobost és basszert, a tesóm pedig annyira nem folyt bele a dalszerzési munkálatokba. A 2000-es évek elején rengeteg ötlet jött tőle is, aztán kicsit csökkent a lelkesedése, nekem viszont felgyülemlett egy csomó témám, amiknek egyszerűen ki kellett jönnie belőlem. Szóval azt mondanám, hogy a többiek most bőven elégedettek azzal, hogy feljátszották a saját sávjaikat, és ott lesznek majd a koncerteken, ha lesznek. Az én döntésem volt, hogy ismét felélesztjük a Nightingale-t, és a tíz új dalból kilenc teljes egészében tőlem is származott. Szóval a többiek olyanok most, mint a másodpilótáim... (nevet)

Akartok egyébként koncertezni?

Ez nem az a világ már, amikor hét év szünet után visszatérsz, és csak úgy nekiindulsz. Jó, ha mondjuk At The Gates a neved, akkor megteheted, de mi ebből a szempontból is mások vagyunk: elölről kellene kezdenünk szinte mindent, hogy újra felépítsük magunkat koncertfronton is. Annak őszintén szólva nem látom sok értelmét, hogy elkezdjünk kora délutáni idősávban fesztiválozni, miközben még a saját költségeinket se tudjuk fedezni a bevételeinkből, egy önálló turné pedig igazi anyagi katasztrófát jelentene mindenki számára. Egyszerűen egyetlen okot sem tud nekem mondani senki, amiért megérné elindulni, aztán heteket tölteni az autópályákon fillértelenül. Az az igazság, hogy a koncertpiacon messze nincs olyan értéke a Nightingale névnek, mint a lemezfronton. Ettől még persze remélem, hogy összejön majd pár buli. Akadtak régen is olyan fesztiválok, ahol a szervezők azt mondták: nem érdekli őket, mi mennyibe kerül, hiszen egy fesztiválról beszélünk, ahol a többi banda révén úgyis egyensúlyban marad a mérleg, ők pedig azt akarják, hogy a Nightingale is fellépjen, mert szeretnek minket. Ilyen remélhetőleg most is lesz majd.

Mi most a helyzet a Witherscape-pel?

Decemberben kijött egy The New Tomorrow című EP-nk, rajta pár új dallal és néhány feldolgozással: megcsináltuk a Defenders Of Creationt a Warriortól, az A World Without Heroest a KISS-től meg az Out In The Coldot a Judas Priesttől. Ez ugye eredetileg a Turbo lemezükön szerepelt, de az ma már eléggé idejétmúlt módon szól, így aztán úgy döntöttünk, teszünk bele egy csavart, és úgy játsszuk el, hogy inkább '70-es évek-beli hangulatot árasszon. Az intrót is teljesen más megközelítésben értelmeztük újjá. Ez az egész tényleg nem szólt másról, mint arról, hogy rögzítünk három eszméletlen jó dalt kissé talán erőteljesebb produkciós munkával. És már dolgozunk a következő lemezen is, ami ezen a ponton kissé heavy metalosabbnak tűnik, mint a The Inheritance. A Witherscape-nél igazából az a lényeg, hogy ne legyen kiszámítható: hogy soha senki ne tudja, mire számíthat tőlünk. Itt aztán tényleg azt csináljuk Ragnarral, amit mi akarunk: nem cél a világuralom, nem akarunk koncertezni sem, egyszerűen csak játsszuk, amit szeretünk.

Van még más is, amin esetleg dolgozol manapság?

Igen, egy death metalos, Edge Of Sanity-típusú album is készül. Olyasmi, amiben tényleg a műfaj teljes skálája felvonul: a bizarr, különös dolgoktól a szuperbrutális témákon át egészen a könnyebben befogadható cuccokig, és az egészhez ilyen Bloodbath-típusú gitárhangzást képzelj el, ami legyilkolja az agysejtjeidet.

Milyen néven jön majd ki?

Valószínűleg Dan Swanö néven fut majd.

Miért nem Edge Of Sanityként? Ha már úgyis death metal...

Jogi akadályai vannak, így aztán maradt a Dan Swanö, a második legerősebb márkanév, amihez nyúlhatok! (nevet) Igaz, hogy ezen a néven már kijött régebben a Moontower, ami más irányt képviselt, de eredetileg egyébként az is hagyományos death metalnak indult. Csak aztán bejött a képbe, amit az előbb mondtam: épp rágyógyultam a progresszív rockra, így aztán másfelé fordultam a munka közben... Akkortájt egy ideig teljesen le is szartam a hagyományos death metalt. Most viszont megint ilyen hangulatban vagyok, szóval csinálok a saját nevem alatt egy egész pályás, gonosz death metal-letámadást. Egyébként a kérdésedhez visszatérve: valószínűleg zeneileg sem feltétlenül lenne szerencsés az Edge Of Sanity címke, mert lesznek a lemezen olyasmik is, amiket az Edge Of Sanity sosem csinált. Mintha az Edge Of Sanityt összekevernéd a Bloodbath meg a Pan.Thy.Monium dolgaival... Szóval most ilyen korszakomat élem. Van a feleségemmel is egy közös cégünk, amiben régi pólókat nyomunk újra. Kihoztuk például a Khaooohs meg a Purgatory Afterglow régi mintáit, és nincs olyan kibaszott félreeső ország a világon, ahonnan eddig ne rendeltek volna belőlük! (nevet) Pedig egyébként kicsiben megy minden, eleve csak a Facebookon keresztül árulunk... De maguk a cuccok tök igényesek, a Khaoohs pólót például az eredeti borítófestő készítette a '94-es nyomások alapján.

Eszerint akkor mostanában eleve csak death metal-lemezeket hallgatsz?

Nem jellemző ma már annyira, hogy teljes lemezeket hallgatnék, akármilyen műfajról is van szó... Sokat autózom, és van a kocsiban egy nagyjából tizenkétezer dalos kollekcióm, abból szoktam utazás közben ilyen random módra összeállított, 40 perces válogatásokat hallgatni. A komplett nagylemezek kora szerintem lejárt, kicsit engem is untat már ez a formátum... De a régi Marillion-, Rush-, FM-, Kansas-cuccokat azért persze bármikor szívesen előszedem. Különösen, ha egy kis nyugalomra vágyom.

Mi az élet értelme?

Szerintem az, hogy figyelj oda a belső hangokra, jöjj rá, mi az, amit igazán szeretnél, próbáld megvalósítani, és tényleg élj. Én is rengeteg embert ismerek, aki létezik, de nem él: hiába van melója, felesége, gyereke, igazából egyáltalán nem élvezi a mindennapjait. Ha olyasmivel foglalkozol, amit nem szeretsz, sosem lehetsz igazán boldog. Én remekül érzem magam Németországban a feleségemmel. Gyerekünk ugyan nincsen, de egy nagyon jó fej kiskutyánk igen, és abból élek, amit szeretek: lemezeket készítek akár másoknak, akár magamnak, mindezt ráadásul remek kiadóknak. Úgy érzem, megtaláltam a saját életem értelmét, sokaknak azonban lehetőségük sincs erre. Már 13 éves koromban is mindig az járt a fejemben: úgy akarok majd elmenni innen, hogy nyomot hagyjak, és ne csak egy bazinagy sírkő maradjon utánam, amihez kétévente kijár két családtag. Ma már úgy érzem, a zenéim révén sikerült elérnem ezt a célomat, szóval ma már a repüléstől sem félek. Azelőtt mindig az volt a fejemben, hogy ha lezuhanok, semmi sem marad utánam. Ma azonban már a repülőgép-katasztrófákhoz is úgy állok, hogy ha így kell lennie, hát oké, letettem a névjegyemet! (nevet)