Shock!

Bobby „Blitz" Ellsworth a metalszíntér elpusztíthatatlan és ikonikus figurái közé tartozik. Az Overkill frontembere több mint három évtizede nyomul megállíthatatlanul a színpadon, és amint azt nemrég Budapesten is ismét megtapasztalhattuk, hiába lesz májusban már 56 éves, dinamizmusából, energiájából mit sem veszített az évek során. Akárcsak legutóbbi, négy évvel ezelőtti találkozásunk alkalmával, Blitz ezúttal is rendkívül barátságosan, közvetlenül fogadott minket a koncert délutánján némi beszélgetés erejéig.

Legutóbb két éve játszottatok Magyarországon, a Rock Beach fesztiválon, és Derekkel akadt ott egy kis probléma. Mi történt pontosan?

Semmi extra, simán csak dehidratálódott... Teljesen szimpla eset volt: a nyári fesztiválokon egész nap a szabadban vagy a barátaiddal, és nem feltétlenül vizet iszol (nevet), hanem sört, alkoholt. Ez a Rock Beach fesztivál is kifejezetten forró volt, és Derek egyszer csak kidőlt. De jó egészsésügyisek voltak a helyszínen, és nem mellesleg Overkill-rajongók is egyben, szóval szerencsére nem történt semmi komolyabb probléma... Éppen a hasonló esetek elkerülése végett igyekszem én is mindig folyamatosan sok vizet inni a nyári időszakban, ha turnén vagyunk, de ilyesmi azért megesik az emberrel, ha valaki hajlamos rá.

Veled előfordult már hasonló?

Szerencsére nem, de Dereknek egyszer már ezelőtt is volt egy ilyen esete, amikor a Destructionnel meg a Heathennel játszottunk Berlinben. Buli közben egyszer csak megtántorodott, és ugyan sikerült elkapnom, de aztán lement a backstage-be, és onnan már nem is jött vissza. Később mesélte, hogy hátul elájult, és arra tért magához, hogy Schmier a Destructionből ott méri a vérnyomását! (hangosan felnevet) Azt hitte, meghalt, a pokolba került, és Schmier az ördög! (nevet) Schmiernek egyébként van valami hasonló képzettsége, elvégzett pár tanfolyamot, mert szereti folyamatosan figyelni az egészségi állapotát. Éppen ezért vérnyomásmérő is mindig van nála, szóval amikor látta, hogy Derek összeesik, egyből ki is rohant érte...

Te hogyan tartod magad formában a turnékon?

Ha az ember minden téren mértéktartó, és napközben sok folyadékot fogyaszt, éjszaka pedig rendesen pihen, akkor igazából nincs nagy gond a turnézással, nem jelentenek különösebb megterhelést a koncertek. Ahogy telnek az évek, nyilván ez is egyre keményebbé válik, de ez az élet minden területére igaz, szóval leginkább folyamatosan igyekszem jó kondiban tartani magam. Régebben rengeteget súlyzóztam, de ma már inkább több kardio-edzést végzek, és rendszeresen hatalmas sétákat teszek. Van egy csodálatos németjuhász kutyám, aki bármilyen ébresztőóránál pontosabb, és minden reggel felébreszt: gyerünk, öt óra van, itt az ideje felkelni, menjünk ki! (nevet) Ilyenkor bejárjuk a környéket, és rendszeresen addig sétálunk, amíg nekem már nem megy a járás sem! (nevet) Turnén pedig igazából maguk a koncertek is a napi edzés részét jelentik. Általában úgy csináljuk, hogy lenyomunk egymás után hat-nyolc bulit, aztán jön egy szabadnap, utána megint hat-nyolc buli és még egy szabadnap, szóval ez is egy tervezhető rutin. Ja, és leszoktam a dohányzásról is, ami szintén óriási pluszt jelent ebből a szempontból.

Teljesen abbahagytad?

Igen, egyáltalán nem cigarettázom, mára csak ez maradt meg belőle... (mutatja az e-cigijét) Most már két éve nem gyújtottam rá. Szóval igyekszem odafigyelni magamra. Ha 55 éves vagy, akkor már tényleg minden apró részlet rengeteget számít! (nevet)

Nézegettem most a koncertműsorotokat a neten, és azon gondolkodtam, vajon hogyan döntitek el egy turné előtt, hogy mit hagyjatok ki a több mint három évtized terméséből...

Alapvetően D.D.-vel ketten szoktuk összeállítani a műsort, de azért Dave-nek is van némi beleszólása a programba. Amikor ezt a mostani setlistet összeraktuk, emlékszem, egymásra néztünk: jézusom, itt tényleg mindegyik nóta egy ökölcsapás az arcba! (nevet) De általános recept egyébként nincsen, általában megérzés alapján döntünk. Öt-hat dal mindenképpen kötelező, ezek olyanok, amikről mi is úgy érezzük, hogy nem lehet őket elhagyni a programból: a régi időkből a Rotten To The Core meg az Elimination ilyen, az utóbbi évekből pedig az Ironbound, a Bring Me The Night és az Electric Rattlesnake. Szóval ezek az állandó darabok az utóbbi évek bulijain, a többivel pedig elég szabadon variálhatunk. A Horrorscope-ot például váltogatni szoktuk mondjuk a Long Time Dyinggal, és a Necroshine meg a Wrecking Crew is ilyen cserélgetősek. Ezt a mostani műsort tényleg roppant izmosnak érezzük. Úgy gondolom, ebben a programban tényleg minden benne van, amire csak szükség lehet egy Overkill-bulin.

Talán hatszor vagy hétszer láttalak titeket eddig élőben, és minden egyes alkalommal jobbak voltatok, mint előtte...

Ez nagyon jól esik, köszönöm!

..., szóval nem terveztek esetleg kiadni valamikor egy újabb élő DVD-t?

Nem is tudom... Az egyik felem azt mondja, igen, tök jó lenne. A másik oldalról viszont ott motoszkál bennem egy másik gondolat is: attól, hogy manapság mindenki élő DVD-kkel jön ki, még nem biztos, hogy ez a helyes út! (nevet) Tény, hogy ez ma egy bevált formula sok bandánál, ráadásul a kiadónk, a Nuclear Blast is kifejezetten formularizált cég. Viszont az Overkillben szerintem mindig is az volt az egyik különlegesség, hogy igyekeztünk nem skatulyákban meg bevált receptekben gondolkodni. És egyébként éppen ez az egyik oka annak, hogy képesek voltunk nemcsak túlélni a '90-es éveket, amikor sokan leálltak, hanem kifejezetten jól prosperáló módon működtetni a zenekart. Nem kell nekünk is ugyanazt csinálnuk, amit másoknak – ha akkoriban így tettünk volna, biztos, hogy az Overkillnek is le kell állnia. Hogy a konkrét kérdésed kapcsán is megvilágítsam, mire gondolok: én például az élő bulik kapcsán sokkal több fantáziát látok az egyre elterjedtebb okostelefonos rock-applikációban, mint mondjuk egy újabb hagyományos koncertvideóban. Miért ne biztosítanánk lehetőséget például bárkinek pay-per-view alapon arra, hogy a helyszínen jelenlévő kétezer ember mellett ő is élvezhesse mondjuk az aktuális New York-i koncertünket? Szerintem ez egy tök jó dolog, rengeteg lehetőség rejlik benne, mindössze annyit kell biztosítani, hogy tényleg kurva jól szóljon minden. Arról nem is beszélve, hogy egy profi DVD elkészítése rengeteg macerával jár, aggodalmaskodás a keverésen, satöbbi... Vagyis most nincs szó DVD-ről, mi inkább olyasmikben gondolkodunk, amit említettem.

A legutóbbi lemezeitek szerintem modernebb megközelítésűek, de ismét thrashesebbek, mint némely korábbi albumotok, a '90-es években viszont voltak kísérletezősebb periódusaitok is. Olyan bizarrabb, kevésbé nyilvánvalóan overkilles dalaitok nem születnek ma már, mint például az I Hear Black lemezen?

Ha megfigyeled, az Overkillben minden egyes lényeges zenei korszakváltást egy doboscsere vont maga után. Rat Skatesszel az első két lemezen egy nagyon thrashes, zúzós irányban haladtunk, Sid Falck révén pedig egy súlyosabb, monumentálisabb megközelítés nyert teret a bandában. Utána pedig jött Tim Mallare, aki sokkal groove-osabban ütött, mint Rat vagy Sid, szóval vele egy groove-osan thrashes vonal jött be. Aztán megérkezett Ron, és vele az újabb változás, ami már az Immortalis albumon is tetten érhető, de utána teljesedett ki igazán. Szóval nincsenek hosszas megbeszélések arról, hogy milyen irányba menjünk, tudod, „ez Bobby Blitz hajója, ahol D.D. Verni a kapitány", meg hasonlók... (nevet) Minden természetesen, magától jön, és a stílusváltások az említett tagcserékből fakadtak. Amikor Ron bekerült a zenekarba – és ez most már lassan tíz éve lesz –, azt mondtam neki: ne tévessze meg, hogy húsz éve ebben a bandában zenélek, ez ugyanis nem azt jelenti, hogy csakis tőlem működik, mivel a dobos a hajó motorja. Az a zenekar, ahol a zenészek nem lélegeznek együtt a dobossal, nem igazi zenekar. Szerintem egyébként pont az említett stílusbeli hasonlóságok miatt az utóbbi három album valahol olyan, mint egy trilógia, és ez elsősorban tényleg Ron zenei hozzájárulásán múlt.

Hallottuk, hogy Sid Falcknak akadtak bizonyos problémái a szívével. Tudsz esetleg róla valami bővebbet?

Tudok, de ha nem gond, inkább nem akarok erről beszélni, mert nem tudom, ő akarná-e... De kapcsolatban vagyunk, és most hozott össze egy új bandát Infectious 13 néven, Bob Barnakkal, aki a Speed/Kill/Hate-ben, Dave másik zenekarában is játszik. Szóval több vonalon is adott a kapcsolat. Most úgy tűnik, elég jó egészségi állapotban van, szóval rendszeresen beszélünk is, és ha a környékén játszunk, le is szokott jönni a bulikra az utóbbi években.

Az imént a dobosok zenei jelentőségét említetted, de mi a helyzet a gitárosokkal? Miként befolyásolták a gitároscserék az Overkill stílusát, amennyiben most csak a kétgitáros korszakot nézzük?

Merrit Gant és Rob Cannavino hatása eleinte kevésbé érvényesült a dalszerzésben. Az I Hear Black lemezen kezdtek nagyobb szerepet kapni, és ez az akkor érkezett Tim Mallare hatásával együtt már komoly változásokat is eredményezett az Overkill stílusában. D.D.-vel ezt később tudatosan próbáltuk visszafogni, és ugyanez érvényesült Joe Comeau és Sebastian Marino időszakában is. Dave Linsk pedig most már a messze legrégebben velünk játszó gitáros. Tegnap este Szerbiában interjúztam egy sráccal, aki hatalmas Dave-rajongó, és mondott valamit, ami nagyon tetszett nekem: hogy Dave talán a teljes thrash- és heavy metal-színtér legalulértékeltebb gitárosa, aki ugyan megbújik az árnyékok között, de közben gyakorlatilag mindenkinél jobb. Ezt én magam is így gondolom. És amellett, hogy nagyszerű gitáros, technikai szempontból, a felszerelések kérdésében is igazi szakértő, valódi fanatikus. Neki is van egy ugyanolyan stúdiója, mint D.D.-nek, ahol folyamatosan kísérletezik, új dolgokkal próbálkozik... Ha D.D. és én jelentjük az Overkill dalszerzői magját, akkor D.D. és Dave alkotja a produkciós teamet. Őszintén úgy gondolom, hogy ha Ron energiája jelenti most a banda hajtóerejét, akkor Dave hozzájárulása és tehetsége teszi bele a zenénkbe az igazi extrákat. Tényleg nagyon jó az összhang ebben a mostani felállásban.

És mi Derek szerepe?

Derek kisebb szerepet játszik a dalszerzésben, de az énektémák kidolgozásában és a hangszerelésben ő is alaposan kiveszi a részét. A produkciós munkában is talán neki van a legkevesebb szerepe, de ettől még nélkülözhetetlen figura a végeredmény szempontjából. Egy csapatban mindenkinek megvan a maga funkciója, ami persze eltérő mértékű, de hát ez így természetes.

Harminc évvel ezelőtt jött ki az első lemezetek, a Feel The Fire. Emlékszel, milyen érzés volt először a kezedben tartani a bakelitet?

Semmire sem emlékszem harminc évvel ezelőttről! (nevet) Ez a bizonyítéka annak, hogy jól éreztük magunkat annak idején! Na jó, nem... Természetesen emlékszem. A Megaforce küldött le pár példányt a próbahelyünkre, ami nem volt túl messze a kiadó épületétől, és egyből meg is ünnepeltük a dolgot. Eltartott pár napig a buli, párszor még a rendőrség is lenézett rá! (nevet) Maga a lemez amúgy egy kicsit kaotikus már mai füllel, de természetesen büszke vagyok rá. Az ifjúságomra emlékeztet, és minél öregebb az ember, annál szívesebben emlékszik vissza az ifjúságára... (mosolyog) Hogy produkciós szempontból kiemelkedő album-e? Nem igazán. Dalszerzési szempontból sem mondanám, hogy hibátlan munka, viszont elképesztő energia árad a nótákból. Lehet, hogy nem tökéletes számok azok, de valami fantasztikusan energikusak. És rejlik az egész lemezben valami különleges íz is, valami plusz. Kaotikus volt, viszont ebben a káoszban ott van valami nagyon megkapó, vonzó is. Szóval mindig nagyon jó érzéseim támadnak, ha eszembe jut vagy szóba kerül a Feel The Fire.

Az utóbbi években elég rendszeresen turnéztok az Egyesült Államokban, de volt egy időszak, amikor kevesebbet koncerteztetek odahaza, mint Európában. Mitől változott a helyzet pozitív irányba?

Igazából mindig játszottunk az Államokban, legfeljebb csak nem jutottunk át nyolc-tíz évig mondjuk Kaliforniába... Ez elsősorban a koncertszervezőkön múlt, meg persze az anyagiakon. Nézd, nyilvánvalóan imádjuk csinálni ezt az egészet, de ez egyben biznisz is. Nem tehetem meg, hogy azt mondom: igen, ez marha jó lesz, hogy aztán elmenjek játszani az ország másik végére, és ötvenezer dollár tartozást halmozzak fel, mire hazamegyek! (nevet) Szóval úgy, hogy hónapokkal később is nyögjük a következményeket, egyszerűen nem éri meg. Ráadásul az amerikai koncerthelyzet éppen az ország sokszínűsége miatt elég változatos is attól függően, éppen hol játszol. Mérföldek ezreiről beszélünk észak-déli és kelet-nyugati irányban is. Északkeleten, New Yorkban, Bostonban, Philadelphiában mindig is erősnek számított a banda. New Yorkban például szeptemberben játszunk egy 2800 férőhelyes teremben. A szervezők remélik, hogy tele lesz a hely, de abban például biztosak, hogy legalább 2500 embert simán behozunk. És ez szerintem baromi jó! (nevet) A Sanctuary azon a koncerten is ott lesz velünk, közvetlenül előttünk pedig a Symphony X játszik majd, szóval elég erős a csomag. Los Angelesben átlagosan 1700-2000 embert mozgatunk meg, Texasban pedig úgy 8-900-at, szóval az amerikai nagyvárosokban most összességében több nézőnk van, mint Európában. A '90-es években ez pont fordítva volt: Budapesten többen jöttek le egy Overkill-koncertre, mint Detroitban, Minnesotában vagy Texasban. New York viszont akkoriban is mindig jól működött, ott a legkeményebb években is többen jártak a koncertjeinkre, mint egy átlagos európai bulin. Szóval változnak a dolgaink, de ez megint ugyanannak köszönhető, amiről beszéltem: hogy nem skatulyákban gondolkodunk. Mert például erre a Symphony X-féle felállásra is lehet azt mondani, hogy „hé, de hát ez nem is thrash!", viszont pont ez a lényeg: az a bizonyos szürke zóna a két tábor között. Simán lehet, hogy egy átlagos Symphony X-rajongó nem ismeri az Overkillt, így viszont mi is bemutatkozhatunk neki. Az Overkill-tábor pedig megismerheti a Symphony X-et, akik amellett, hogy hatalmas zenészek, még kibaszott jó srácok is szintén New Jerseyből! (nevet) Kicsit olyan lesz ez a buli, mint egy Soprano-turné! (nevet)

Volt pár éve egy projekted Dan Lorenzóval The Cursed néven. Ezzel mi van most?

Igazából semmi. Az egy egyszeri hobbiprojekt volt, az ötlet a feleségemtől jött, Dan Lorenzo meg nagyon jó cimborám, és ráadásul az egyetlen általam ismert ember, aki kitalál egy riffet, és azonnal, abban a pillanatban képes is a végleges formájában eljátszani. Nem agyal, nem elemezget semmit, hanem egyszer csak eszébe jut, hogy „hé, van egy riffem!", és elnyomja azonnal! (vigyorog) Remekül elütöttük az időt így együtt, kurva jó buli volt megírni a kőkemény New Jersey-i télben azokat a nótákat, miközben lefagyott a tökünk, és mindannyian remegve vártuk a tavaszt! (nevet) És mivel marha jól sikerültek a dalok, azt mondtam Dannek, hogy oké, akkor én most megpróbálom elpasszolni ezt az anyagot valamelyik kiadónak. A Screaming Ferret meg is vette, aztán továbbadták valakinek Spanyolországban, talán a Locomotive-nak, kijött a lemez, és ennyi. Mindösszesen egy bulink volt amúgy abban a felállásban. A szervező egyből azt mondta, hogy kibaszott jó a zene, és remek szlogen lenne a plakátokon a logó alatt, hogy a The Cursed valaha adott legelső és legutolsó koncertje! (nevet) A nyitóbanda a School Of Rock volt, csupa kissrác, akik King Diamondot meg ilyeneket játszanak, és lejött vagy nyolcszáz ember, ami állati jó eredmény.

És mi a helyzet D.D. projektjével, a The Bronx Casket Co.-val?

D.D. mindig dolgozik valamin. A stúdióját is eleve azért építette, mert folyamatosan muszáj elfoglalnia magát. Az Overkillből él, és mi is ott dolgozunk, de ezt leszámítva nem feltétlenül üzleti céllal működteti a stúdiót, hanem hogy ott önthesse formába az ötleteit. Például a Bronx Casket Co.-t is. Nem tudom, mikor lesz új lemezük, de előbb-utóbb biztosan kiadnak megint valamit.

Hallottad, hogy Dan McCafferty otthagyta a Nazarethet?

Igen, igen... A Miss Misery miatt kérdezed? (vigyorog)

Igen, mert szerintem állati jól passzol a hangodhoz a dal, meg egyébként is hasonló a karaktered Danéhez. Elméleti szinten vállalnád, ha megkeresnének, hogy ugorj be hozzájuk?

Ha időbeosztás tekintetében összeegyeztethető lenne az Overkill-lel, simán. Tudod, ez az egész igazából nem karrier, hanem életstílus, épp ez benne a legjobb. Mi lehet jobb annál, mint az úton megöregedni egy rakás régi cimbora társaságában? (nevet) Simán igent mondanék, imádom a Nazarethet, hatalmas rajongó vagyok. Az előbb beszéltünk a The Cursedről, és ott is nyomtunk tőlük dalokat. Ez az egész onnan jött, hogy tíz dalunk volt arra a bizonyos első-és-utolsó bulira, és két óráig kellett színpadon állnunk. Na, most ugye háromperces nótákkal ez annyira nem lett volna kivitelezhető, szóval abban maradtunk Dannel, hogy oké, akkor a sajátok mellett elnyomunk két Overkillt, egy Hadest, egy Non-Fictiont, és ez így már tizennégy, szóval menjen még melléjük hat Nazareth! (nevet) A végén két Nazarethet nyomtunk amúgy, meg még Rolling Stonest, meg mindenféle régi avantgarde dolgot. De a Nazareth mindig is nagyon passzolt a hangomhoz, ez tény: ha van hozzá egy kellően mocskosul megszólaló gitár, könnyű dolgunk van a dalaikkal. Innen jött egyébként a Miss Misery ötlete is: lementem a stúdióba D.D.-hez, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsináltuk a feldolgozást. Nem kizárt, hogy később további nótákat is rögzítünk majd tőlük, mert annyira jól sikerült.

Honnan jött az ötlet, hogy hívjátok meg hozzá Mark Tornillót is az Acceptből?

Markkal ezer éve ismerjük egymást, de a konkrét ötlet Eddie Trunk, az ismert New York-i rádiós DJ születésnapi bulija kapcsán merült fel. Tényleg mindenki ott volt: Sammy Hagar, Geoff Tate, a The Winery Dogs, a Twisted Sister, Ace Frehley, Peter Criss, Tony Harnell, meg ki tudja még, ki mindenki... Markkal egy sörrel ültünk a színpad mögött, és néztük, amint Harnell nyomja talán a Diamonds And Rustot, és erről hirtelen eszembe jutott, milyen jó lenne őt is bevonni ebbe az egészbe! Egyből oda is fordultam hozzá: hé, nem akarsz elénekelni velem egy Nazareth-nótát? Ő meg egyből: dehogynem, melyik nap? (nevet) És ez tényleg ilyen egyszerűen ment. Átküldtem neki, ő meg már másnapra visszaküldte a kész felvételt. Azért vagyok roppant elégedett a végeredménnyel, mert tökéletesen passzol egymáshoz a hangunk: ott az én hangom, ott az övé, és amikor egyszerre éneklünk, olyan, mintha egy harmadik hang lenne. Remek választás volt.

Mik most az Overkill tervei a közeljövőre nézve?

Lemegy most ez a turné, utána jönnek az európai fesztiválok: a Bloodstock, a Rock Hard, Spanyolország, Portugália, de megyünk Moszkvába is, nem is tudom így fejből most az összeset, talán hat vagy hét fesztiválunk lesz... Aztán következik az amerikai turné, ami az utóbbi évek egyik leghosszabb köre lesz. Legutóbb a Kreatorrel közösen voltunk úton több mint egy hónapon keresztül, és az az egyik kedvenc turném volt, mert Milléékkel tényleg olyan a kapcsolatunk, mintha egymás unokatestvérei lennénk. Nyilván akadnak különbségek a két csapat között, de ugyanonnan érkeztünk, a zenénk is egy tőről fakad, és a koncerteken mindenki azért drukkol, hogy a barátainak is összejöjjön minden – nyilván amellett, hogy az egészséges versengésnél nincs jobb dolog a világon! (mosolyog) A Symphony X-szel közös őszi amerikai turnénk pedig ugyanilyen ütősnek ígérkezik. Azt még egyelőre nem látom pontosan, hogy utána mi következik, lemezfelvétel vagy újabb turné, de Dolores, aki a koncertügyeinket intézi, épp mostanában folytat egyeztetéseket egy másik thrash bandával, akik nagyjából a mi szintünkön állnak, és szintén roppant jó haverjaink. A nevüket nem árulom el, mert egyelőre még semmi sem végleges, de nemsokára együtt játszunk velük egy japán fesztiválon! (nevet) Szóval az Exodusról beszélek. Imádnám, ha összejönne, mert velük is nagyon szeretünk közösen koncertezni!