Shock!

A New York-i Prong a '90-es évek első felének meghatározó alakulatai közé tartozott az undergroundban, munkásságuk olyanokra gyakorolt érezhető hatást, mint a Nine Inch Nails, a Helmet, a Marilyn Manson vagy a Rammstein, az évtized legfontosabb amerikai metal csapatával, a Panterával pedig bevallottan kölcsönösen inspirálták egymást. A Tommy Victor énekes/gitáros vezette zenekarnak ugyanakkor sosem jött össze a mainstream áttörés, és végső soron ez a sikertelenség okozta feloszlásukat is. A Prong bő fél évtized szünetet követően 2002-ben újjáalakult, ám ebben sajnos nem volt sok köszönet – egészen az idén kiadott új album megjelenéséig, ami lazán odailleszthető a mesteri Beg To Differ – Prove You Wrong – Cleansing – Rude Awakening sor végére. Ennek örömére Tommyt kérdezgettük ki egy kicsit az aktualitásokról.

2009-ben két új ember csatlakozott a zenekarhoz. Mik azok az elemek, amiket Tony Campos és Alexei Rodriguez tettek hozzá a Prong hangzásához? Egyáltalán hogyan találtál rájuk?

Alapvetően annyit tettem, hogy körbekérdezgettem a zenészcimborákat, vannak-e riffjeik vagy egyéb ötleteik. Tonyt a Static X-ből már ismertem, és pár turné erejéig a Ministryvel is nyomultunk együtt. Éppen akadt néhány jó témája, és ezek passzoltak is pár nótához, amiken éppen dolgoztam akkoriban. Alexei pedig akkor bukkant fel, amikor Aaron Rossi távozott a bandából, mert nem akart furgonos turnékon részt venni. Joey Jordisontól hallottam róla egyébként először. Kétségtelen, hogy ő a legjobb dobos, aki csak valaha is megfordult a Prong soraiban. Eszméletlen dolgokat tett hozzá az összes nótához!

Tony a felvételek óta máris lelécelt tőletek. A helyére először Phil Zeller ugrott be a Toxic Holocaustból, a brit turnén pedig egyenesen két basszer is ott volt veletek a bulikon... Mi történt, talán Tony ezer másik projektje kavart be a képbe?

Igen, de igazság szerint remekül elvagyunk nélküle is. Fogalmunk sem volt róla, hogy egy rakás más irányban is elkötelezte magát, mert sosem kezelte nyíltan ezeket a vállalásait. Soha nem mondott olyat, hogy „Hé, srácok, lehet, hogy találnotok kell majd valaki mást, de korrekt leszek, és ezt még megcsinálom", vagy ilyesmi. Ehelyett inkább az utolsó pillanatig várakoztatott minket, hogy meglássa, ki fizet neki többet... Philt mindössze három nappal a turné előtt riasztottuk, és tökéletes beugrónak bizonyult, óriási munkát végzett. És rajta kívül még egy rakás cimboránk ugrott, amikor hallották, hogy gondban vagyunk. Így került a képbe a crowbaros Matt Brunson és az egykori Cradle Of Filth basszer Dave Pybus is. Simán jöttek, hogy a Prong tovább gördülhessen az úton.

Beszéljünk akkor az új anyagról! A Carved Into Stone számomra az egyik legjobb lemez, amit csak valaha készítettetek.

Jóval több munkát is fektettünk bele, mint gyakorlatilag bármelyik korábbi Prong albumba. Fel akartam hozni a hangzásunk és a zenénk alapvető elemeit a mostani elvárások szintjére. Az éneket például egész biztos fejleszteni kellett, és ennek megfelelően rengeteg vokálharmónia szerepel a dalokban. Az intenzívebb dobolás szintén ott állt ezen a listán, akárcsak a gitárszólók. Fontosnak tartottam, hogy ezekből is több legyen a nótákban. De a legfontosabb persze az volt, hogy igazán nagyszerű dalok szülessenek. Huszonöt számot írtunk, méghozzá többnél számos eltérő énekkoncepcióval, hogy bőségesen legyen miből kiválogatni a legerősebb megoldásokat, netán kombinálni őket itt-ott... Minden részt alaposan kiveséztünk a producerünkkel, Steve Evettsszel, aki minden szinten hozzátette a magáét az albumhoz. Általánosságban véve sokkal jobb a produkció egésze, mint a korábbi anyagaink többségénél.

Hogy születtek a dalok alapjai? Csapatmunkáról volt szó, vagy inkább egyedül dolgoztál?

Mivel én vagyok az énekes és a gitáros, a dalszerzés oroszlánrésze természetesen rám hárul, de néha rendes csapatmunkáról volt szó, akár külső szerzőkkel is, mint ahogy az imént említettem. Már a demózás is elég sok fázisban zajlott. Eleve volt pár nótám tartalékban, amiket rögzítettem a saját ProTools cuccaimmal, de Tonyval is összeraktam egy újabb demót. Menet közben is születtek riffjeim, amiket aztán belepakoltunk a nótákba itt-ott... Végül pedig írtam hét újabb számot, amiken aztán a zenekarral jammeltünk. A selejtezést, a közepesebb dalok kiszelektálását viszont már Steve-vel kezdtük meg. Még az utolsó pillanatban is alakítgattuk a nótákat, hogy mindenki elégedett legyen velük. Néha akár az először elmentett riffekhez is visszakanyarodtunk ilyenkor.

Az utolsó lemezeknél te voltál a producer. Miért került most be a képbe Steve?

Ahogy arra már utaltam, muszáj volt kicsit magasabbra srófolni a lécet ezen a lemezen, és önmagában az ember könnyebben ellustul. Steve egy rakás újabb bandával melózott már, nekem pedig nagyon tetszett, amire ezekkel a csapatokkal jutott. Arról nem is beszélve, hogy olyan nagyszerű előadókkal is dolgozott korábban hangmérnökként, mint például a The Cure. Ez már önmagában is jó referencia. Szükségem volt valakire, aki akár nekem is ellentmond, nem csak ül egy helyben, és bólogat mindenre. Így is rengeteg dolgom volt, vagyis a produceri teendőket inkább másra bíztam. Igazság szerint a felvételekkel kapcsolatos tudásom sosem számított kiemelkedőnek, Steve viszont óriási hangmérnök is, ahogy ez a lemez állati jó hangzásából is lejön.

Több nyilatkozatodban is említetted, hogy soha azelőtt nem dolgoztatok még ilyen keményen a stúdióban. Ez konkrétan mit jelentett?

Az általam az utóbbi tíz évben készített lemezek többsége komputeres lemez volt. Egyszer eljátszol egy részt, megduplázod, aztán összevágod az egészet a ProToolsszal, erre pedig utána felmennek a vokálok, kimatekozod hozzá a dobokat, össze-vissza cserélgeted a hangzásokat, és így tovább. Na, ilyesmi a Carved Into Stone-nál abszolút nem történt. Kifejezetten fáradságos, fájdalmas procedúráról volt szó. Mivel manapság már elég kicsi összegek állnak rendelkezésre a felvételekhez, viszonylag gyorsan el is kellett készülnünk mindennel, hogy költséghatékonyak maradjunk. Két hónapon át minden egyes nap kőkeményen dolgoztunk az albumon: nyolc órákat töltöttem az énekszobában, aztán további három óráig nyomtam az utómunkálatokat a gitárokhoz, ilyenek... És emellett még ráadásul ingáznom is kellett minden nap Los Angelesből Orange Countyba. Mivel útfelújítási munkálatok zajlottak, néha két órába telt, hogy hazaérjek. Aztán aludtam négy órát, és utána furikáztam vissza megint a stúdióba...

Vannak a lemezen központi nóták?

Azt mondanám, hogy mindegyik fontos. Ha mindenáron ki kell emelnem párat, a Subtract biztosan köztük lenne, ez ugyanis az életem egy olyan szakaszáról szól, amikor minden korábbi gondolatomtól meg kellett szabadulnom némi meditáció segítségével. Az Eternal Heat pedig az energiáról szól. Ezek a nóták klasszikus spirituális nézőpontból közelítik meg az önmotiváció témakörét. A személyes kedvencem pedig a Put Myself To Sleep.

Elég erős '90-es évek-érzést vélek felfedezni az albumban, leginkább a Cleansingre meg a Rude Awakeningre emlékeztet a hangulata...

Hogy őszinte legyek, szerintem inkább a '70-es évekre üt. Benne van a klasszikus Prong érzés, de egy rakás olyan old school ötlet is szerepel a dalokban, amilyeneket mondjuk leginkább egy Boston vagy egy Blue Öyster Cult lemezen hallhatsz.

Van egyébként kedvenc Prong albumod?

Most ez az új a kedvenc.

És melyik volt a legsikeresebb?

A Cleansing, olyan 400 ezer példány körül fogyott belőle.

A már említett brit turnén mégis a Beg To Differt játszottátok el egyvégtében.

A Beg To Differ sarkalatos jelentőséggel bír a Prong pályáján. Nagyon fontos lemez volt a zenekar életében, még azzal együtt is, hogy kicsit hanyag és nyers.

A Prongban mindig te voltál a főember, de gitároztál a Danzigben és a Ministryben is, ahol Glenn Danzig és Al Jourgensen személyében vaskezűként ismert figurák irányítanak. Milyen számodra velük melózni?

Glenn-nel ma is együtt dolgozunk, olyan számomra, mint egy nagyobb testvér. Mindig ellát jótanácsokkal a dolgok üzleti részét illetően. Nagyon korrekt ember, a morális dolgok rendkívül sokat nyomnak nála a latban. Alt szintén nagyon szeretem úgy emberként, mint művészként. Nagyszerű arc, jó vele lógni.

Mi jut eszedbe először az alábbi nevekről?

Paul Raven – Minden idők legjobb basszusgitárosa.
Page Hamilton – Jó barátom, a leginnovatívabb szólógitárosok egyike, akit csak valaha is hallottam.
Ted Parsons – Őrült, mániákus dobos, igazi erőmű.
Dimebag Darrell – Minden idők öt legjobb metal gitárosának egyike. Emellett fantasztikus ember is volt.
Angus Young – Golyók. Hatalmas golyók.
Troy Gregory – A legokosabb arcok egyike, akivel csak találkoztam életemben. Briliáns csóka, zseniális zenész. És hihetetlen emlékezőtehetséggel rendelkezik.
Trent Reznor – Édes pofa. Igazi rocksztár.
Mike Kirkland – Nagyszerű elképzelésekkel rendelkezik, és hatalmas szövegeket ír. Remek arc.
Kurt Cobain – Legenda.
Michael Jackson – Szomorú figura.

Mit érzel, amikor Trent Reznor vagy a Rammstein azt nyilatkozza, hogy a Prong munkássága komoly hatást gyakorolt rájuk?

Megkérdőjelezem, hogy igazat mondanak-e. Soha, a legkisebb mértékben sem írnám a magam számlájára a zsenialitásukat.

Mi volt a zenei pályafutásod legrosszabb döntése?

Ezt nehéz lenne megmondani. Sok hibát követtem el. A türelmetlenség például nem kifizetődő ebben a bizniszben. Frusztrált leszel miatta, aztán kiégsz. Ezt mindenképpen meg kell előzni.

Mi minden idők legjobb három lemeze?

A Creamtől a Disraeli Gears, a Led Zeppelintől a Houses Of The Holy... Maradjunk ennél a kettőnél.

Mi az élet értelme?

Hogy felkészülj arra, ami utána következik.