Az angliai Barnsley-ből elszármazott Saxon a heavy metal színtér egyik legállhatatosabb szereplője. Több mint három évtizedes karrierjük során játszottak dugig telt arénákban a brit heavy metal új hullámának legdicsőségesebb napjaiban, majd szenvedtek totális érdektelenségtől is a’90-es évek első felében, egyvalami azonban sosem változott náluk: az elhivatottság. Persze a Saxonnak is akadtak gyengébb teljesítményei – főleg a ’80-as évtized második felétől kezdve –, az 1997-es Unleash The Beasttel azonban a banda ismét feltámadt, és azóta nem nagyon lehet fogást találni rajtuk. A sor idén egy Call To Arms című nyers, rockos lendületű anyaggal bővült, így többek között erről is beszélgettünk Biff Byford énekessel még az idei csillebérci Metalfesten.
Azt hiszem, a legfontosabb Saxon történés most a Call To Arms megjelenése. Mit kell tudnunk a lemezről?
Így igaz, hisz éppen ma jött ki. Kicsit más, mint a legutolsó anyagunk, amit ettől függetlenül szintén nagyon szeretek ma is. Talán azt mondhatnám, az új anyag nem lett olyan monumentális produkciós szempontból, kevesebb billentyűvel, kevesebb stúdiós varázslással született. A dalok ezúttal inkább szöveg- és riff-orientáltak, amire jó példa a Ballad Of The Working Man, de összességében az egész lemezre jellemző, hogy visszakanyarodtunk a nyolcvanas évek szellemisége felé. Szerencsére eddig meglepően pozitív visszajelzéseket kaptunk rá, úgy tűnik, az embereknek is bejön. Biztos vagyok benne, hogy szeretni fogod.
Konceptanyag egyébként a Call To Arms?
Nem, csak egy szimpla dalcsokor.
És kivel álltok épp hadban, kivel szemben hívjátok fegyverbe az embereket?
Senkivel, épp csak ez a cím tökéletesen passzol a Saxonhoz. A címadó amúgy pont egy háborúellenes, szomorú dal egy fickóról, aki az I. világháborúban egy lövészárokban ül és levelet ír a feleségének. Elég sok dalt írunk amúgy katonákról, de nem hiszem, hogy ezeknek különösebb üzenetei lennének, nincsenek bennük nagy megfejtések, egyszerűen csak empatikusak vagyunk a katonákkal, együtt érzünk velük.
Az új lemez borítója sem épp tipikus Saxon.
Nem is akartam egy tipikus Saxon borítót sárkányokkal meg kelta motívumokkal. Inkább valami olyasfajta szimbólumra vagy egyszerű ábrára gondoltam, mint például a Strong Arm Of The Law lemez borítója volt. Ez a Lord Kitchener plakát a leghíresebb brit poszter az I. világháborúból. Van, aki utálja, van, aki szereti, de mindenki ismeri. Lord Kitchener egy tábornok volt, aki ezzel a plakáttal buzdította a fiatalokat a seregbe való belépésre.
Miképp zajlott a dalírás?
Jó móka volt, elég könnyen haladtunk, kábé hat hét alatt össze is állt a lemezanyag. Egy nagyon jó barátommal, Toby Jepsonnal közösen producereltük a lemezt és egy csomót dumáltunk dalcímeken, ilyesmiken. Nagyon élveztem.
Hogy került a Deep Purple billentyűs Don Airey a lemezre?
Don két nótában is hallható, a Mists Of Avalonban és a When Doomsday Comes-ban… várj, nem is abban… de, mégis! (nevet) Amúgy ezer éve barátok vagyunk, anno az amerikai nagykövetségen ismerkedtünk meg. Nagyon egyszerűen ment minden, meséltem neki, hogy írjuk a dalokat, majd megkérdeztem, lenne-e kedve beugrani, ő meg rábólintott. Ennyi volt az egész. Amúgy nagy rajongója a nyolcvanas éveknek, szóval ennél megfelelőbb Saxon lemezen nem is vendégeskedhetne.
Ha már a speciális vendégeknél tartunk, biztos vagyok benne, hogy sok fiatal Saxon rajongó nem tudja, hogy anno a Rock The Nations lemezen még Elton John is felbukkant.
Így igaz, bár ez leginkább az akkori producernek, Gary Lyonsnak volt köszönhető. Régóta ismerték már egymást és megkérte Eltont, hogy az egyik nótában játsszon (Valójában két dalban szerepelt: Party Til You Puke és Northern Lady - KG). Jó móka volt, bár nem buliztunk együtt vagy ilyesmi. Elton egyszer csak megjött, zongorázott, aztán elment. Kedves, normális fickó amúgy, ránézésre és habitusra egy tök átlagos zenész.
Ha csak egyetlen nótát választhatnál, mely a Saxon dalok közül neked személy szerint a legfontosabb, melyik lenne ez?
Valószínűleg a Wheels Of Steelt mondanám. Ez volt az első kislemez a Wheels Of Steel lemezről, és óriási sikert aratott mindenhol. Ráadásul úgy gondolom, hogy a Running Free-vel karöltve a metal egy új irányú evolúcióját is elindította.
Mi volt az eddigi karrieretek csúcspontja?
Azt hiszem, most is egy csúcspontról beszélhetünk, hiszen újra van respektje ennek a muzsikának. Egymást érik a koncertjeink, ráadásul a bulikon egy csomó fiatal is felbukkan a régi arcok mellett. Azt meg mindig öröm látni, amikor valaki a gyerekeivel jön Saxon koncertre, szóval azt hiszem most is remek időket élünk.
A kontinensen valóban jól alakulnak a dolgok a metal zenekarok számára, de mi a helyzet Angliában?
Szerencsére minden ok, épp most vagyunk túl egy tizenkét állomásból álló angliai turnén, aminek az állomásain telt házak előtt játszottunk, szóval a Saxon szempontjából otthon is minden rendben.
Játszottatok a 70.000.Tons Of Metal bulin is egy nagy óceánjárón. Milyen emlékeid vannak róla?
Fantasztikus volt, nagyon jól éreztük magunkat. Ráadásul a kaja is remek volt, fel is szedtünk fejenként vagy 16 kilót. (nevet) Eleinte kicsit féltem ettől a bulitól, hogy káoszba fog fulladni az egész a sok résztvevő banda miatt, de végül meglepően jól éreztem magam.
Vagy másfél évtizede nem volt tagcserétek a bandában, leszámítva a dobos Nigel Glocker váll- és hátsérülés miatti kényszerű kiválását. Mi a titkotok?
Mindössze csak annyi, hogy működik a kémia a csapaton belül. A mai napig nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Megvannak a professzorok is a bandában, de itt van Nibbs (Carter, bőgős - KG) is, aki igazi sörvedelő vadember, ezek a karakterek pedig megteremtik a belső egyensúlyt a zenekarban.
Mi az élet értelme?
A zene és a szex!
