Viszonylag hosszas várakozás után jelent meg idén tavasszal a Stonedirt második nagylemeze, az Inherited Fever. A Tarjányi Endru énekes, Kemencei Balázs gitáros, Kamarás Szilárd basszusgitáros, Ifju Boldizsár dobos felállású zenekar groove/thrash irányban mozog némi southern beütéssel, és bizton állítható, hogy Magyarországon kevesen érzik úgy ezt a vonalat, mint ők. Amint az azonban a Wall Of Sleepben is érdekelt Kemencei Balázzsal készített monstre interjúnkból is kiderül, az élet a zene minőségétől függetlenül sem fenékig tejfel manapság egy magyar underground banda számára...
Az Inherited Fever lemez egy ideje már elkészült, viszont több hónapot is csúszott a megjelenés a kiadókeresés miatt. Miért döntöttetek végül mégis a saját kiadás mellett?
Mert nem találtunk kiadót! (mosolyog) Vagyis találtunk volna, ha nem arról szólnának ezek már, hogy saját magukat tartják fent a zenekaroktól bekért összegekből. A legnagyobb kiadókkal persze szinte semmire nem jutottunk: a Nuclear Blast volt az egyetlen, aki visszaírt, hogy ebben az évben már nem, de a következő anyagunkkal mindenképpen keressük meg őket. Kisebb kiadóknak pedig szerintünk nincs értelme fizetni egy fillért sem. Vegyük példának a Massacre-t! Ez, mondhatni, elég nagy kiadó, de nálunk másfél milliós beugrás kellett volna, ami szerintük fedezi a CD- és merch-gyártást, valamint a promóciót. De például nem garantálják, hogy szerveznek koncerteket. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy ilyen óriási összegeket öljünk bele egy kiadóba úgy, hogy gyakorlatilag semmit nem tudnak ezért biztosra mondani. Ha az lett volna, hogy féléves klubturnét csinálnak mondjuk Németországban, már komolyabban elgondolkodtunk volna rajta, de így nem. Kisebb kiadókkal is voltak tárgyalások, de ezek is alig tartják már magukat, kevés helyen is árulnák a CD-t. Egyszerűen értelmetlennek találtuk... Ingyenesen úgyis letölthetnék sokan már a megjelenés napján a lemezt, hiszen ez már a Redneck Bluesnál is így volt. A megjelenés napján négy helyen, másnap pedig már nem is tudom, hány blogon volt kint az anyag. Tehát levontuk a következtetést: terjesztésre ott a net. A promóció hiányzik igazából, de legyünk őszinték, ez nem ér meg százezer forintokat, jobb helyre is tudjuk tenni ezt az amúgy nem létező pénzt. Például cuccokat vehetünk a zenekarnak, satöbbi... A kiadók egyébként is beleálltak a földbe, még a Roadrunner is. Ezzel nem lehet mit kezdeni, a zenekarok magukra vannak utalva már, és nekik kell kitalálni a megoldást, hogyan éljék túl ezt a szart, ami ma van. Ha engem kérdezel, ezt az egész dolgot elsősorban a kiadók cseszték el. Most is a maradék bőrt próbálják lehúzni a bandákról ahelyett, hogy alkalmazkodnának.
Csak külföldi kiadókkal tárgyaltatok, vagy itthoniakkal is?
Itthoniakról konkrétan nem is tudok, hogy lennének a Hammeren kívül... Az előző lemezünk náluk jelent meg, és semmi bajunk nincs velük, de végül azért döntöttünk a szerzői mellett, mert így minden szál a mi kezünkben fut össze, minden infó egy helyen van. Különben meg nekünk igazából mindig is külföld volt az elsőrendű cél. Rétegzenét játszunk, még a rétegen belül is rétegnek számítunk, a szövegek is angol nyelvűek. Sosem fordult meg a fejünkben, hogy magyar nyelven próbálkozzunk, mert nekünk nem áll jól, és nem is vagyunk olyan szintű szövegírók, hogy annyira kiugróan jók legyenek a magyar szövegek. Endru viszont angolul nagyon jól fogalmaz, ráadásul szerintünk ez a zene így szólal meg igazán. Tehát összegezve: Magyarországon megvan az a pár ember, aki szereti ezt a zenét, néha sikerül pár újabb embert is meggyőzni, de alapjában véve underground csapat vagyunk, és itthon nem is szeretnénk egymást félretúrva, ugyanazon a szarkupacon kapirgálni a többi, javarészt már kihullott tollú kakassal. Külföldön jobban szeretik ezt a műfajt, szinte az összes külföldi bulink ezt bizonyítja. Tovább tart, meg nehezebb az út, talán be sem jön, de így legalább nem kerülünk bele abba annyira, amit itthon folyik és a hideg ráz tőle mindannyiunkat. (mosolyog) Szoktunk poénkodni azzal, hogy esetleg a Business Is Your Name-et felvehettük volna magyarul azzal a refrénnel, hogy „ha eztet, letőtöd, ez a riff, főőőrobban", de nem hiszem hogy nagy mértékben megdobná a koncertek látogatottságát, bár talán mehetnénk játszani az Akelával, ami amúgy nagy kedvencünk. (mosolyog)
Mik szerinted a saját kiadás előnyei, illetve mi az, ami nehezebb így?
Előny, hogy ellenőrizni lehet mindent, továbbá a befolyó minimális pénzből nem kell osztozni senkivel, hátránya pedig leginkább a promóció. Sok a zenekar, sok az infó, minden nap klippremierek, lemezmegjelenések... Szerintem a webzine-ek túlnyomó részének elege van a napi háromszáz emailből, amit különböző bandáktól kapnak. Ezek nagy része el sem jut oda, hogy bárki írjon a lemezükről... A bejáratott kiadóknak megvannak a forrásaik, kapcsolataik és a nevük ahhoz, hogy komolyan vegyék őket, de ha külsős zenekarként írsz valamit, hogy figyelj már, kérlek, írj rólunk pár sort, szerintem egyből levélszemétnek megy. Tehát kijön a lemezed, kiadod szerzőiben, ez anyagi befektetéssel jár, mert le kell gyártani a CD-ket, borítókat – a felvételekről nem is beszélve –, és amikor elkezdhetnéd kihozni legalább nullára, nem tudod elérni, hogy eljusson az emberekhez, és tudjanak róla, hogy van ilyen. Na, ilyen a szerzői kiadás! (nevet)
Akadnak magyar zenekarok, akik teljesen képtelen számokat dobtak be azt illetően, hányan szedték le az aktuális albumukat ingyen a netről. Nálatok mekkora nagyságrend dönt a letöltés mellett, milyen arányú ehhez képest a CD-rendelések aránya, és elárul-e mindez bármit is a csapat tényleges státuszáról?
A lemezmegjelenés első hetében nyolcszáz, a következő hétre ezerkétszáz letöltésünk volt, ezután pedig szépen, lassan csökkent a szám. Felmerült az ötlet, hogy lehessen adományozni a letöltésért, mindenki, amennyit akar. Ezekből tudjuk, hogy akad pár német, osztrák, lengyel letöltés, de javarészt magyarországi letöltésekről beszélünk. Meg lehetne ugyan triplázni vagy négyszerezni a letöltést, ehhez viszont hírként kéne, hogy megjelenjen a dolog olvasottabb portálokon és újságokban. De itt jön be a promóció már említett kérdése... Ezen ugyan folyamatosan rajta vagyunk, de egy szint után mi sem tudunk többet tenni, mint hogy írunk, küldünk anyagot, és vagy lesz valami, vagy nem. De most megkérdeztem közben neked a webmestert, 1771-nél tartunk! (mosolyog) Sokan rendelnek CD-t, hogy ezzel is támogassák a bandát, és pár darabot a koncerteken is el tudunk adni, de ezt felmérni nem egyszerű. Egyrészt két hete van kész fizikálisan az anyag, másrészt attól is függ, hol játszunk. Tegnap este Szerbiában például egy darab CD sem fogyott, de azt mondták, egy euróért talán megveszik. Mondtam, hogy nekünk a legyártása többe került, szóval nem tudjuk olcsóbban adni. Németországból rendelt egy srác CD-t és pólókat, és a postaköltség – ami itt már nem olyan alacsony – közlése után rögtön írta, hogy de jó fejek vagyunk, hogy csak ennyi. Én meg alig mertem megírni, hogy ez így átszámítva kábé tíz rugó lesz... A csapat státusza egyébként nem tudom, hol tart, de nem is hiszem, hogy ez valamiféle versenyfutás lenne bárkivel is. Különben sem tudnánk felvenni a versenyt olyan bandákkal, akik mögött olyan szintű támogatás áll, hogy folyamatosan, mindenhol jelen vannak. Szóval ez a státusz dolog olyan, hogy csináljuk a dolgunkat, és nem idegesítjük magunkat azon, hogy hol tartunk. Ha tartunk egyáltalán valahol.
Miért tartottátok fontosnak, hogy az ingyen letöltés mellé legyen kézzel fogható formátum is?
Egyrészt ez a műfaj azért is tartja magát, mert bár kevesen vagyunk, de fanatikus a közönség, és fanatikus minden zenész, aki ezt műveli. Tudjuk: sokan csak azért vesznek CD-t, hogy támogassák a zenekart, és emiatt célszerű is ezeket legyártani. Így bizonyos bulikon például tudjuk fedezni akár az útiköltséget is. Valamiből kénytelenek vagyunk fenntartani magunkat... Másrészt – és ez is nagyon fontos szempont – egy mp3 kurvára nem fog úgy szólni, mint egy CD, ahogy például egy CD sem fog soha úgy szólni, mint egy bakelit. Bízunk benne, hogy maradt még pár olyan őrült, aki szeret elejétől a végéig meghallgatni egy lemezt, mindezt jó minőségben, akár olvasva a szöveget is, ahogy mi is csináltuk annak idején. Meg jól néz ki a polcon, na! (mosolyog) Azt se felejtsük el, hogy talán tényleg az utolsó kézzel fogható CD-k közé tartozik a cucc, tehát még kuriózum is lehet egyszer! (nevet)
Miben különbözik az Inherited Fever az elődjétől?
Több a riff, gyorsabbak a dalok, agresszívabb az egész. A szövegek is tartalmasabbak lettek. Szerintem érettebb az anyag. A stoner íz háttérbe szorult, és inkább thrash/groove dominál. Nincs semmi bajunk a klasszikus stonerrel, megjegyzem, konkrétan azt sem tudtuk, hogy van ilyen szó meg műfaj, amikor elkezdtük csinálni a bandát. Persze, tudtuk, mi az a Kyuss, és szerettük is, de hogy ezt stonernek hívják... Aztán most már a stoner önmagában olyan, hogy jönnek sivataggal meg mocsárral, meg mit tudom én, mivel. Megmondom őszintén, nem is értem az egészet, de mi mindig is metalosok voltunk elsősorban. Nagyon jó jammelni a próbateremben ilyen ízű cuccokat, de ennyi. A stoner életérzésnek megmaradt, de szerintem mindig is inkább csak ilyen formában volt nálunk jelen. Viszont a thrash meg a gyorsabb dolgok előkerültek, ami nekem amúgy régi mániám volt mindig is, a Wall Of Sleepben meg ugye esélyem sem volt soha ilyen típusú dolgokat játszani! (nevet) Persze pár helyen már hiányolják, hogy miért nincs akusztikus dal, mint az előzőn, meg Endru miért nem énekel dallamosabban, de az ilyesmikkel nem igazán foglalkozunk. Egyrészt ha olyan anyagot akartunk volna, mint az előző, azt akár a rákövetkező évben is megtehettük volna, másrészt pedig azért igyekszünk keresni a saját utunkat is. Most is van „ballada", igaz, betegebb, mint eddig bármi, amit csináltunk, de most ilyet szerettünk volna. Cél volt az is, hogy hangulata is legyen az anyagnak, ne csak riffek halmazánól álljon. A Black Metalt például azért szeretem – Endru meg különösen –, mert hallgatod, és hagyod, hogy sodorojon magával. Itt is volt egy ilyen irányú törekvés. Az viszont biztos, hogy ez nem egyszer hallgatós cucc. Sok dolog történik a dalokban, de azt is beszéltük, hogy mi az ilyen anyagokat szeretjük. Azokat, amelyek többszöri hallgatás után is tudnak valami újat adni. Rengeteg anyaggal találkoztunk az évek alatt, amik elsőre überkedvencek lettek, és a negyedik hallgatás után már untuk őket. Persze lehet, hogy ez egyfajta öngyilkosság is, hiszen manapság tényleg az van, hogy mindenki eljut egy lemeznek az első három daláig, aztán már mást néz. Mindenki siet mindenhová, és sajnos a zenehallgatásnál is a gyorsfogyasztás érvényesül. De szerettünk volna egyszer az életben egy olyan anyagot, ami a mi szintünkön komplex, picit rendhagyó, ugyanakkor modern. Próbáltunk odafigyelni, hogy a sound is legyen karakteres, a dalokhoz illő. Matyi a Perfect Noise-ban mondta is: örül, hogy van egy zenekar, aki nem azt mondja, hogy szóljon a lemez úgy, mint ez és ez az album. Mi azt mondtuk, hogy vegyük fel a dalokat, és kitaláljuk majd a karaktert, a zene eldönti, milyet szeretnénk... Persze valami minimálkoncepció már csak a stílus miatt is volt. Minden anyagunkon próbáltunk kicsit előrébb lépni, és nem megelégedni az aktuális szinttel. Folyamatosan fejlődni kell szerintem, mert mindig van hová. Szóval röviden ezek voltak a célok és a koncepció, ennek szellemében estünk neki az elkészítésnek.
Hogyan születnek a dalaitok, ide értve a szövegeket is? Milyen a munkamegosztás a zenekaron belül?
A dalok gerincét összepakolom, felveszem, elküldöm, otthon mindenki agyal rajta, aztán a próbateremben összepróbáljuk és együtt kitaláljuk a tempót, a dobokat meg a többit. Mostanában annyit változott a dalszerzés részemről, hogy eddig mindig riffekben gondolkodtam, most pedig mondanivalóban. Tehát ezen a lemezen a legtöbb esetben valahogy beugrott, miről kéne írni egy dalt, és ennek szellemében születtek meg először a riffek, szövegfoszlányok. Mivel én nem vagyok tigris angol szövegírásban, elmagyaráztam Endrunak, mire gondoltam, ő pedig kibővítette ezt a saját gondolataival. A dalírási koncepció egyébként javarészt évek óta így működik, viszont ahogy fejlődni próbál az ember, egyre tudatosabban képes kihasználni az ösztönösséget. Az utóbbit mindig sokkal fontosabbnak tartottam: zsigerből jöjjön, aminek jönnie kell, ha már nagyon agyalni kell valamin, akkor az szerintem régen rossz. Volt holtidőszak, amikor kábé egy éven keresztül egyszerűen nem jött riff, így nem is erőszakoskodtam, hogy szülessen dal. Ilyen téren a többieket is őrületbe kergetem a maximalizmusommal: ha nem ráz a hideg, miközben játsszuk a számot, akkor hagyjuk is inkább, úgy nincs értelme! (nevet) Számtalan dal ment már a kukába emiatt. Aztán ennél a lemeznél jött egy hullámom, amikor egyszerűen naponta születtek a témák, gyakorlatilag másfél hónap alatt állt össze az egész zeneileg, de ezt megelőzte egy több éves felkészülési periódus is. Persze eltelt öt év az első lemez óta, de még egy Redneck Bluest nem akartunk. Másrészt kellett ez a fajta érési és fejlődési folyamat hogy önmagunkhoz képest a lehető legtöbbet tudjuk nyújtani annak, aki majd hallgatja. Tök őszinte leszek: a felvétel előtt egy évvel még mindig kerestem az irányt, hogyan lehetne még érdekesebb a cucc, aztán még jobban elkezdtem játszani a tempókkal meg a pengetés típusaival. Amint ez meglett, már gyorsan ment minden. Trollnak is átalakítottuk kicsit a stílusát, a bőgő is sokkal szigorúbb és feszesebb lett, de a dobstíluson is gyurmáztunk egy kicsit. Szóval lényegesen tudatosabb az anyag az előzőhöz képest, de továbbra is ösztönös.
Mit mondanál, ha valaki olyannak kellene jellemezned az albumon hallható zenét, aki még életében nem hallott Stonedirtöt?
Azt, hogy ez egy METAL lemez. Sajátot jellemezni nem szeretnék, ami kijön, az legyen olyan, amivel mi elégedettek vagyunk, ha valakinek tetszik annak meg örülünk. Valószínűleg így nézne ki a beszélgetés: „Te, milyen zenét játszotok?" „Metalt." „Jó, de milyet?" „Töltsd le." De különben ha valaki megkérdezi egy klubban, amikor próbálok bulit lekötni, milyen zenét játszunk, akkor simán mondom, hogy Pantera, Down, Black Label Society, Black Sabbath, Slayer, mert nyilván azokkal fogsz példálózni, amiket mindenki ismer. Amúgy is jó, ha ismeretlen bandaként kötnek valamihez, mert legalább felkelti az érdeklődést.
Eszerint akkor nem zavar a gyakori Pantera hasonlítgatás...
Egyáltalán nem zavar. (mosolyog) A Pantera meghatározó zenekar számunkra, ahogy sok más is. Nem hiszem, hogy rosszul kéne érezni magunkat, mert hatásnak érzik a világ egyik legfaszább METAL bandáját a zenénkben. Az előző lemeznél, ahol még ennyire sem volt meg ez a hatás, szintén megkaptuk a párhuzamot, de már a demóknál is azonnal jött az összehasonlítás. Szerencsére viszont pár önjelölt szobagitáros kritikuson kívül sosem neveztek minket kópiának, sőt, többnyire ki szokták emelni, hogy nem lopunk semmit, bár egyértelműen érezni a hatást. A legtöbb helyen ezt inkább pozitívan szokták megemlíteni. Ennek pedig kimondottan örülök. Ha már mindenáron kötni akarnak minket valamihez, inkább a Pantera és a Down. A lemez címe sem véletlenül Inherited Fever, ott is elmondtuk erről a véleményünket. A heavy bandáknak ott az Iron Maiden és a Helloween, a thrash bandáknak a Slayer, a Testament, az Exodus, a Sepu, a doom bandáknak a Saint Vitus meg a Sabbath, nekünk marad a Pantera és a Down. A világ meg azt várja x éve, hogy alakuljon ujjá a Guns, és hogy a Slayer mikor csinálja meg újra a Reign In Blood lemezt. Ez van. (nevet)
Ejtsünk pár szót a Stonedirt speciális Sabbath tribute bulijairól is. Honnan jött az ötlet ezekhez a fellépésekhez? Mennyiben segítik a csapat ismertebbé válását?
Amikor megtudtuk, hogy lesz Sabbath reunion, mindenki boldog volt, aztán amikor kiderült, hogy mégse lett, letörtünk. Ellenben az egyik legnagyobb kedvenc bandánkról lévén szó, úgy gondoltuk, csinálhatnánk egy speciális estét amikor csak tőlük játszunk dalokat. Aztán kiderült, hogy lesz újjáalakulás, de akkor már fél éve gyúrtuk a dalokat, így a belefektetett idő és energia miatt mindenképpen meg akartuk tartani a bulit. Aztán szegény Iommi sajnos beteg lett, így még aktuálisabb lett, hogy tartsunk ilyen koncertet. Másrészt motivált minket, hogy nagyon jó volt lazulni egy kicsit, régi kedvenceket játszani kötetlenül, és kiszakadni abból a speciális stílusból, amiben a Stonedirttel egyébként mozgunk. Szóval ez is inkább önmagunk és azok szórakoztatásáról szól, akiknek sokat jelent ez a banda. Hogy mennyire leszünk ismertebbek emiatt? Nos, azt hiszem, elég annyit mondanom, hogy Sopronban huszonhét fizető nézőnk volt erre a bulira! (nevet) Egyébként tribute-nak sem nevezném ezt. Sabbath dalokat játszunk, de a saját szánk íze szerint, és csak az öröm kedvéért.
Nem tartotok attól, hogy sokakban tévképzeteket kelthetnek ezek a tematikus koncertek?
Ez inkább vicces lehet, ha valaki lejön meghallgatni az Iron Mant, a koncert pedig elindul egy Counter-Poisonnel! (nevet) Bár bizonyos típusú megfejtők lehet, mondanának olyat is, hogy nekem nem tetszett ez az emlékest, mert nagyon felgyorsították a számokat! (nevet) Komolyra fordítva a szót: három másodperc utánanézni például a Facebookon, vagy figyelmesen elolvasni egy flyert. Imádom, amikor egy facebookos eseménynél megkérdezik négyszázszor, hogy ki mikor kezd, amikor ott áll a flyeren és az esemény leírásában is... De akkor el szeretném mondani most is: sosem leszünk tribute/cover banda, ebben az évben lesz pár Sabbath buli, aztán szerintem évente egy Pesten, de ez is csak talán. (mosolyog) Különben sem vagyunk akkora banda, hogy bárkit összezavarhassunk ezzel a dologgal. Akik meg rendszeresen járnak a bulikra, tökéletesen tisztában vannak vele, miről szól ez az egész. A tribute mániát meghagyjuk másnak, nekünk a saját dalok számítanak, hiszen az önkifejezés a lényeg.
Mik a Stonedirt tervei a közeljövőre nézve?
Most nyomtunk le egy turnét a Blind Myself társaságában, és ott voltunk május 11-én is a nagyszabású Ronnie James Dio emlékesten. Júniusban megjelenik egy amerikai válogatás Ozzy Osbourne munkásságából, ahová mi is felvehettünk egy dalt. Persze kis csapatként nem nagy sláger, de azért jó volt játszani: a My Jekyll Doesn't Hide-ról van szó. Kivételesen ott leszünk egy-két fesztiválon, például a FEZEN-en vagy a SZ.A.R. feszten, a többi pedig még folyamatban van. Szeptemberben úgy néz ki, lesz egy kisebb német-osztrák turnénk, ez is szerveződik, illetve már nekiláttam új dalok megírásának is. De lehet, hogy a saját dolgaimat helyezem most kicsit előtérbe, ha azt jobban érzem. Próbáljuk a maximumot kihozni magunkból, és annyira hajtjuk az egészet, amennyire csak tudjuk, mert most bepörögtünk mi is az új lemez miatt! (mosolyog) Június 8-án az Ad Astrával közösen lemezbemutatózunk a Dürer kistermében, aztán az év második felében kicsit lazábbra vesszük a koncerteket, mert elfogynak a szabik is lassan. Már előre látom, hogy nem is nagyon lesz lehetőség hol fellépni, de azért akad pár buli, esetleg stúdiózás. Szóval a saját korlátainkon belül próbáljuk elérni a maximumot, ahogy mindig is csináltuk.
Két csapatban is érdekelt vagy. Zenészi szempontból mi a legfontosabb különbség a Wall Of Sleep és a Stonedirt között?
A TEMPÓ!!! (mosolyog) De tényleg, a Wall Of Sleepben találkoztam először visszahúzott szörnyeteg tempókkal. Huszonegy éves voltam, és azelőtt soha nem játszottam még ilyen lassú zenét, pláne ilyen szemét tempó mögé rángatásokkal! (nevet) Teljesen más ezt a két stílust játszani, szenvedtem is vele, főleg eleinte. Füleki szép, kereken játszó, igazi old school gitáros, én viszont mindig is inkább thrasher voltam, és a gyors tempók miatt sokkal „kockább" stílusú. Szóval más megközelítéssel kell játszani, de nagyon élvezem, imádok elkalandozni különféle stílusokban. Egyszer például kisegítettem a Tesstimonyékat egy miniturnén, ott meg nagyon élveztem tolni a death metalt. Zeneileg fontos, hogy minél több stílust tanulmányozz. Meg a metal amúgy is ilyen Gombóc Artúr-effektus nálam: doom, thrash, death, speed, power, groove, southern, black... Minden stílusban vannak nagyon nagy zenék.
Ha megszületik egy témád, honnan tudod, hogy melyik bandához passzol? Vagy ciklikusan dolgozol inkább, egyszer ide, egyszer oda?
Ó, a Wall Of Sleepben én mindig is másodhegedűs voltam ilyen szempontból, ott Sanyi írja a dalokat. Ugyan jobban is beleszólhatnék, de felesleges, mert kibaszott jó dalszerző, javarészt hozzátenni nem is lehet, csak elvenni abból, amit ír. Meg ugye tiszteletben tartom, hogy ez az ő gyermeke. Pár riffet adtam hozzá a nyolc év alatt csupán az egészhez, az énektémákba viszont jobban beleszólok mostanában. De párhuzamosan több dolgot szoktam csinálni. Szeretnék egy szólóanyagot is összedobni végre, talán még idén, lehet, hogy vendégénekesekkel. Régi vágyam egy igazi ősi Bay Area thrash lemez is, ezekre ugyanúgy készülnek a dalok. De nincs ilyen, hogy írok egy riffet, és na, ezzel mi legyen. Javarészt van egy adott hangulat, amiben ha elkezdődik a dalírás, akkor már adott, hová fog készülni. A régóta tervezett projekteket meg nem erőltetem, hanem szépen lassan haladgatok velük, és majd egyszer összeállnak. Most például Smiciék megkértek, hogy megint írjak dalt a Bloody Rootsnak, és meg vagyok lőve, mert jelenleg nem érzem ezt az irányt. De rajta vagyok, hogy sikerüljön befejeznem mire elkezdenék a lemezfelvételeket. (mosolyog) Remélem, összejön, de egy tipikus thrash dalt nem szeretnék csak azért, hogy elmondhassam: írtam számot megint a Bloody Rootsnak. Ha sikerül olyat, amivel elégedett vagyok, akkor jó.
Mi a helyzet a Wall Of Sleeppel mostanában? Mikorra várható az új album, és milyen stílusú anyag várható?
Zeneileg az anyag 90 százalékban kész van, a szövegek megvannak, ahogy az énektémák túlnyomó része is. A Stonedirt miatt nekem van adósságom a szólók terén, mert egyelőre ez vitte az időt rendesen, de nemsokára nekifogok azoknak is. Tervezzük esetleg, hogy ősszel felvesszük, de szerintem ebből inkább jövő év eleje lesz. Amúgy sem oly régen jelent meg a When Mountains Roar anyag. Zeneileg még annyira sem lesz doom, mint az előző volt, viszont garantálom, hogy érdekes lesz. Hangszerelésileg is lesznek meglepetések a tervek szerint.
Gitárosként kik hatottak rád annak idején, és kik hatnak rád manapság?
Dave Mustaine, Marty Friedman, Dimebag, Chuck Schuldiner, Kerry és Jeff, Paul Gilbert, Iommi, Jimi Hendrix, Alex Skolnick, Jason Becker... Manapság nagyon rákattantam Gery Holtra, meg Andy Timmons is nagy kedvencem lett időközben. De például hónapok óta Jeff Waters mánia van. (mosolyog) Teljesen hangulatfüggő hogy miket hallgatok, mindenhol vannak zsenik. Ott van például Robert Leroy Johnson, B.B. King, de a stílustól függetlenül nem is kell feltétlenül gitárosnak lennie annak, aki inspirál. Lajkó Félix például egy zseni, és ha meghallgatok tőle valami számot, egyből késztetést érzek a zenélésre. Vagy Michel Petrucciani – na, ő is félelmetes és szintén inspiráló tud lenni, de nagyon sok ilyen van. Különben meg mindig visszakanyarodom a régiekhez. Manapság szinte mindenki ugyanúgy gitározik: ugyanazok a skálák, technikák, sokszor még a sound is ugyanaz, hiányoznak a karakterek.
Kérlek, röviden értékeld az alábbi klasszikus albumokat pár mondatban!
Master Of Reality – Egy Black Sabbath anyagról nem lehet azt mondani, hogy nem tökéletes és páratlan, korszaktól függetlenül, mert eleve ott van Iommi, aki nekem továbbra is a No. 1. Viszont azt elmondanám, hogy ez számomra nem volt olyan meghatározó, mint például a Vol. 4. Ugyanakkor is itt megvannak a lehető legtökéletesebb dalok. A Children Of The Grave például szerintem az egyik legjobb dal a mai napig. Az Into The Voidban pedig igen jókat röhögtünk, amikor játszottuk, hogy mekkora királyságok benne ezek a betépett tempóváltások. Olykor a lábdob továbbmegy eggyel, meg Iommi még egyet bepenget, mert elszámolja magát. (mosolyog) Különben ezekre a régi zenékre fokozottan igaz, hogy leginkább az emel az értékükön, hogy egyben tolták fel őket a bandák.
Vulgar Display Of Power – Pfff.... Vulgar? Minden kibaszott perce aranyat ér! (mosolyog) Nem, asszem nem tudok erről mesélni, meg minek? Minden idők egyik legjobb lemeze.
Deliverance – Szeretem ezt a lemezt, de alapvetően meghatározó nem volt sosem. Úgy tudom, Troll imádja nagyon ezt az albumot. Nekem ha Corrosion, akkor Blind. Bár a Clean My Wounds-ot toltuk már élőben párszor annak idején, az egy jó dal nagyon.
Load – A Load lemez volt az első „satulemezünk". Annak idején, amikor kijött, annyira szarnak tartottuk, hogy befogtuk egy satuba, és szétroppantottuk! (nevet) Aztán rájöttem évekkel később, hogy mekkora hibát követtem el, mert ez a lemez zseniális. Csak akkor mi a legbunkóbb thrash dolgokva voltunk rákattanva, és felháborodtam, hogy csinálhatnak ilyet... Pedig tényleg nagyon jó lemez, és a sound is atom rajta. Amúgy is a legjobb C.O.C. lemez szerintem. (nevet)
Down II: A Bustle In Your Hedgerow – A második Down nekem az első után, megmondom őszintén, NEM tetszett annyira. Ahogy beért, nagy kedvenc lett ez is, de sosem hallgattam annyit, mint a NOLÁ-t, és a harmadikat sem fogom annyiszor meghallgatni. De ennek ellenére a jelenleg létező egyik legjobb zenekarnak tartom őket, a zseniális Kirk kapitánnyal az élen. (mosolyog) Egyetlen fájdalmam a Downnal kapcsolatban, hogy nem tudtunk előttük játszani, amikor pesten koncerteztek, mert sajnos nem tudtunk eleget fizetni! (mosolyog)
Mi minden idők három legjobb lemeze?
A Deathtől a Symbolic, a Panterától a The Great Southern Trendkill, a Vulgar Display Of Power és a Reinventing The Steel – attól függ, éppen melyiket hallgatom. És a Megadeth-től a Rust In Peace.
Mi az élet értelme?
„To crush your enemies, see them driven before you, and to hear the lamentation of their women." (mosolyog)
Hozzászólások