Shock!

„Richnek rossz kedve van, őt ma inkább hagyjuk”, fogad az A38 lépcsőjén a Stuck Mojo turnémenedzsere. Nem mondom, hogy túl lelkes vagyok, hiszen Rich Ward nemcsak az atlantai rap metal kultbanda agya és alapítója, de egyetlen eredeti tagja is immár, de a másik gitáros, Mike Martin barátságos üdvözlése egyből eloszlatja kételyeimet.

Mike, hogyan kerültél a Stuck Mojóba?

Mike: Hosszú évek óta ismerem Rich-et. Azelőtt sosem játszottunk egy bandában, de gyakran lógtunk együtt, ennek révén kerültem a Fozzyba. Ebből teljesen természetes módon adta magát a Stuck Mojo dolog is. Miután kihoztuk és megturnéztattuk az All That Remains lemezt, Chris Jerichónak közbeszóltak a szerződéses kötelezettségei, a Fozzyt tehát egy időre pihenőre kellett küldeni. (Chris Jericho az egyik legfelkapottabb pankrátorsztár Amerikában – D.Á.) Ekkor kínálkozott alkalom arra, hogy az ismét összeállt Stuck Mojo elkezdjen egy kicsit komolyabban mozgolódni. Európába még nem jöttem át velük egyből, de Rich-csel már úgy váltunk el egymástól, hogy gondolkodjak a dolgon, mert szüksége lenne még egy gitárosra. Eléggé átalakult, sokat fejlődött a Mojo zenéje az évek során, a Declaration Of A Headhunter lemezen már olyan összetett nóták szerepeltek, amikhez élőben nem feltétlenül volt elegendő egyetlen gitár. Ez persze nem nagyon derülhetett ki a rajongók számára, mivel azt a lemezt már nem követte úgymond rendes turné a csapaton belüli feszültségek miatt.

A kiadóval folytatott huzavona is közrejátszott ebben, nem?

Mike: Igen, de erről inkább Rich-nek kellene beszélnie.

Rich: (felnéz az ételből) Ha a Century Mediával kötött szerződésünk nem kötelez rá, a Declaration Of A Headhunter lemez valószínűleg el sem készült volna. A csapat akkor már gyakorlatilag nem létezett, Corey Lowery távozása eléggé hazavágott minket, és beindított egy csomó olyan folyamatot, amik megmérgezték a légkört. Megcsináltuk a lemezt, és mindenféle teher nélkül, szabadon eljöhettünk a cégtől, akikkel amúgy sem voltunk jó viszonyban. Éppen ezért is lett másmilyen a Headhunter album, mint a korábbiak: tulajdonképpen mindent egyedül írtam rajta, magamban raktam össze minden dalt. Sokkal bonyolultabb hangszerelésű, több gitárfinomságot rejtő anyag lett, mint az azelőttiek. Mindannyian elégedettek voltunk vele, turnézni azonban már nem indultunk el utána, hanem inkább elköszöntünk egymástól.

Mike: Visszatérve a kérdésedre: Rich-csel egészen sokáig tárgyaltunk arról, hogy mi legyen a továbbiakban, aztán a végén azt mondtam: ha már a Fozzyban együtt játszottunk és végigcsináltam vele a The Duke lemezhez kapcsolódó periódust is, mindez jól is működött, ráadásul a Fozzy basszer Sean Delson is Mojo tag lett, akkor végülis miért ne? A feladat súlyával persze tisztában voltam, hiszen a Rising lemez abszolút meghatározó volt számomra. Eleinte éppen ezért vonakodtam, hogy elvállaljam-e a feladatot.

Rich: Ha lemegyünk gyúrni, mindig rálátok az iPod-jára és állandóan a Rising szól benne. Néha már zavarban vagyok miatta. (nevetnek)

A Southern Born Killers lemezt eredetileg csak az interneten lehetett letölteni, vagy pedig megrendelni direktben tőletek, most azonban a Napalm Records mégis kihozta a lemezt. Nem vált be az eredeti koncepció?

Mike: Eredetileg meg akartuk szabadítani magunkat minden felesleges tehertől. A Stuck Mojo köztudottan rengeteget szívott a Century Mediával. A lemezkiadó képében mindig megjelenik egy köztes szint a zenész és a közönsége között, és hogy finoman fogalmazzak, a zeneiparban nem feltétlenül tartozik mindenki a legkorrektebb, legszavahihetőbb és legmegbízhatóbb emberek közé. (mosolyog) Nem tudom, Európában hogy működik ez az egész, de Amerikában nagyjából a Napster-ügy óta, amikor igazán beindult az internetes fájlcserélős sztori, a mi szintünkön gyakorlatilag lehetetlen zöld ágra vergődni a kiadókkal. A CD-biznisz behalni látszik, akár tetszik ez a zeneiparnak, akár nem. Az mp3-é a jövő, ez elég egyértelmű, a kiadóknak viszont még nem sikerült máshonnan visszanyerni a csökkenő eladások miatt kieső bevételeiket, és nem is ebbe az irányba haladnak a dolgok. Előtte is pocsék volt a helyzet, de azóta aztán tényleg ott verik át a zenekarokat, ahol csak tudják. A csapatok nagy része egy vasat sem lát a lemezeladásai után: csinálhatsz akármit, a cégek egyszerűen kihozzák olyanra a mérleget, hogy még te tartozol nekik a végén, pedig nyilvánvaló, hogy ez a valóságban nem így van. Pénzre csakis a turnézásból, a pólóeladásokból és hasonlókból lehet szert tenni. Így aztán gondoltunk egy merészet: miért ne próbálnánk meg kiiktatni a folyamatból a felesleges papírmunkát, az ügyvédeket, a könyvelőket és az összes többi hasonló láncszemet?

Rich: Rá akartuk venni a rajongókat, hogy ha kell nekik a lemez, akkor rendeljék meg egyenesen tőlünk. Mondanom sem kell, így teljes biztonságban érezhettük magunkat, hiszen tudtuk, hogy senki sem nyúlhatja le azt a pénzt, ami csak és kizárólag nekünk jár. Akár hiszed, akár nem, a Stuck Mojo korábban soha egyetlen centet sem keresett a lemezeladásokból, pedig a Rising korszakban azért elég jól futott a szekerünk. Ahogy Mike is mondja, a lemezcégek valahogy úgyis kihozzák, hogy még te tartozol nekik egy nagy rakás pénzzel… Vagy ha nem, hát valami akkor is közbejön. A Fozzy All That Remains lemeze sikeres volt, jól futott mindenütt, a lemezcég azonban becsődölt, így annak a 200 ezer dollárnak is garantáltan örökre búcsút inthettünk, amivel a mai napig tartoznak nekünk. Na, az ilyesmikből lett elegünk, és ezért döntöttünk a teljesen magánkézben tartott internetes terjesztésnél. Ez bizonyos szempontból jó volt, azonban megvannak a maga nehézségei is. Nem is arról beszélek, hogy egy kiadó például beszáll a videoklip költségeibe, hiszen azt tökmindegy, ki finanszírozza, se így, se úgy nem fogják leadni az MTV-ben. (nevet) A koncertezés terén azonban komoly nehézségeket okozott, hogy nem volt mögöttünk lemezcég. Képzeld el, hogy még az olyan régi barátaink is ódzkodtak attól, hogy meghívjanak minket fellépni, mint példáula Dynamo fesztivál szervezőbrigádja. „Srácok, értsétek meg, hogy van egy bevált formula: kiadó, koncertszervező ügynökség, satöbbi.” Aki tényleg független, azt hosszabb távon levegőnek nézik. Fogalmam sincs, miért, de akkor is így van.

Vagyis csakis ezért szerződtetek le a Napalm Recordsszal?

Rich: Nagyrészt igen. Nézd, nem hinném, hogy a Napalmnál szeretnek minket, csak annyit tudnak, hogy van egy fanatikus és megbízható rajongótáborunk, amire lehet alapozni. A kiadó vezetőjével például a mai napig nem beszéltem. Bizonyára azt gondolják, hogy rasszista, sörvedelő redneck tahók vagyunk Atlantából, ami persze baromi messze áll a valóságtól. Éppúgy, ahogy az Immortal tagjai sem áldoznak fel kecskéket a Sátánnak, mi sem feltétlenül azok vagyunk, ami a színpadról lejön, vagy legalábbis nemcsak azok. Az amerikai Délről jöttünk, ezt bizonyos frontokon kidomborítjuk és felerősítjük, de egyébként kimondottan visszafogott, szolid arcok vagyunk mindannyian, akik szenvedélyesen imádnak zenélni. Ez szórakoztatás, semmi egyéb. Nyilván bennünk van ez a déli vonal is, de sokan azt hiszik, a Stuck Mojo csakis erről szól: idióta, fajgyűlölő barmok az iszlám ellen papolnak…

Az iszlámellenesség vádja bizonyára az Open Season klip miatt jött…

Rich: Tévedés, hogy utáljuk az iszlámot és a muzulmán vallásúakat. Az Open Season mondanivalója mindössze annyi, hogy a dzsihádista ideológia rossz, csakúgy, mint minden más eszmerendszer, ami vallási nézetekből kifolyólag uszít mások ellen. A militáns keresztények ugyanolyan rosszak, mint a szélsőséges muzulmánok. Az ilyen típusú fanatizmus veszélyes, és ennyi a lényeg. A muzulmánok 90 százaléka egyébként ugyanazt gondolja erről a kérdésről, amit mi: azt, hogy az iszlám nem erről szól, és a szélsőségesek egy vallás tanainak félreértelmezéséből kovácsolnak maguknak tőkét. De sajnos a rosszul értelmezett politikai korrektség korában élünk,amikor bárkit le lehet fasisztázni amiatt, hogy állást foglalvalamivel szemben. A másik nem azt gondolja, amit te? Süsd rá, hogy fasiszta, rasszista, gyűlöli az iszlámot, a muzulmánokat, mindenkit, és egyből kussban kell maradnia.

Pont a Stuck Mojót lerasszistázni azért elég mulatságos…

Rich: Hát most nem? (nevet) Azon kevés metal banda közé tartozunk, ahol van fekete tag. Akkor árulja már el nekem valaki, hogy hogy a jó életben lehetnénk rasszisták? (a diktafonhoz hajol) Na jó, Lord Nelson éppen nincs itt, szóval bevallom: mindannyian rasszisták vagyunk, utáljuk a feketéket, fehér csuklyában kereszteket égetünk az éjszakában, és titokban meghallgatásokat tartunk fehér frontemberek számára. (röhögnek) Ezekkel a dolgokkal nem is kell foglalkozni. Még akkor sem, ha a Napalm Recordsnál történetesen éppen ezért furcsán is állnak hozzánk. Ez most egy ugyanolyan kicsi cég, mint amilyen a Century Media is volt, amikor annak idején hozzájuk kerültünk, de a hozzáállás akkor is más. Amikor a Century Media leszerződtetett, Corey Loweryt és engem is átreptettek Los Angelesbe, ahol a kiadó főnöke személyesen fogadott minket. Ez most valahogy elmaradt, de remélem, idővel azért belátják, hogy nem vagyunk olyan idióták, mint amilyennek hisznek minket.

Az Open Season mellett egy másik sok vitát kiváltó dal is szerepelt az utolsó lemezen. 1996-ban írtál egy Despise című nótát, ami arról szólt, hogy a tömegmédia nem ad teret az igazi rockzenéknek, egy évtizeddel később viszont már azt mondod, Metal Is Dead. Mi történt a 10 év alatt?

Rich: Az ellentmondás csupán látszólagos, lényegét tekintve ugyanis a két dal azonos, alapvetően ugyanarról a témáról szólnak: az arctalan tömegtermelésről. Egyre inkább közelítünk ahhoz az állapothoz, ami a ’80-as évek végének színterét jellemezte: akkor is mindenki egyformán nézett ki, egyformán szólt, tudod, azok a kaptafa Sunset Strip csapatok… A ’80-as évek első felében még mindenki másmilyen volt, és éppen ezért tudott annyira megerősödni a metal. Össze lehetett keverni az Iron Maident, a Judas Priestet, a Scorpionsot, az Acceptet vagy a Metallicát? Dehogy! A White Lion, a Warrant, a Poison és társaik viszont már gyakorlatilag semmiben sem különböztek egymástól, és ez aztán szépen meg is ölte az egész műfajt. És sajnos megint úgy veszem észre, hogy a metal bandák egyre inkább hasonlítanak egymásra. Ugyanúgy néznek ki, ugyanúgy szól a zenéjük, ugyanazokkal a producerekkel veszik fel az albumaikat. A Metal Is Dead tulajdonképpen egy felhívás mindenkihez: hé, öreg, járd a saját utadat! Most például éppen népszerű a Trivium, erre mit csinálnak egy csomóan? Lekopírozzák a Triviumot. Ez sehová sem vezet, csakis az egész műfaj ellaposodásához.

Vannak egyáltalán olyan új bandák, amiket szerettek és izgalmasnak találtok?

Mike: Hááát… Van egy brit csapat, Forever Never a nevük, ők tetszenek. Ezen kívül nem igazán tudom. De, hogy őszinte legyek, annyira nagyon azért nem is nyomozok az újdonságok után.

Rich: Tudod, mikor fiatalabbak voltunk, sokkal inkább utánajártunk az új zenéknek, mint manapság. 14 évesen lementem a lemezboltba,és órákat válogattam az albumok között, néha csak a borítója miatt vettem meg valamit. Ma már inkább csak akkor hallgatok meg egy CD-t, ha a kezembe nyomják a turné közben. Családunk van, kevesebb az időnk ilyesmire.

Mike: A másik, hogy amikor fiatalabbak voltunk, még teljesen másként működtek azok a csatornák, amiken keresztül új zenéket ismerhettél meg. Másként működött az MTV, másként működtek a rockrádiók, másként működtek a magazinok és még sorolhatnám napestig. Ma már mindent a nagy cégek uralnak. Éppen ezért nem is fogunk soha az életben bekerülni egyetlen amerikai rádióba sem.

Rich: Pedig annak idején a Century Media elég sok pénzt fektetett ebbe… A Rising megjelenése előtt több mint 100 ezer dollárt költöttek arra, hogy benyomjanak minket a rádiókba, és mit értünk el vele? Semmit. Nyomták a nótáinkat a kollégiumi rádiókban, meg talán nagyon elvétve egy-két nagyobb rockadón is, ez pedig semmire sem elég. Egy zenekar befuttatása ma már dollármilliókba kerül. Annak idején a műsorvezetőknek, a DJ-knek mentek ezek a pénzek, de ezt aztán illegálissá tették, így ma már a rádiók marketingosztályain dolgozó fejeseket kell megkenni. Vagyis továbbra is szimpla lefizetéses alapon működik az egész biznisz, csak éppen nem az kapja a lóvét, aki játssza a nótákat, hanem egy köztes figura… Van persze pár fontos tematikus műsor ma is, például a Headbanger’s Ball, ezt meg is nézem, ha éppen van rá időm, de igazi új kedvenceket nem tudok neked mondani. Az egész zenekar imádja a Symphony X-et: Mike Romeo egy óriási gitáros, Russell Allen pedig egy hatalmas énekes, de hát ők már nem új banda. Szeretem az In Flamest, de ők sem újak már, bő egy-másfél évtizede a színtéren vannak, és ugyanez vonatkozik Devin Townsendre is. De lehet, hogy ez csak annak köszönhető, hogy már nem követem annyira az eseményeket, mint régen. Majd te mondasz nekem jó fiatal bandákat…

Mike: Igen, az jó lenne. Segítségre van szükségünk.

Ki kell ábrándítsalak…

Rich: Helyben vagyunk. (nevet)

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Rich: Az Iron Maidentől a Piece Of Mind, a Judas Priesttől a Screaming For Vengeance és Ozzytól a Diary Of A Madman. Persze ezek mellett még feltétlenül meg kell említenem a Holy Divert a DIO-tól és aMob Rulest is a Black Sabbath-tól. (nevet)

Mike: Nagyjából én is ugyanezeket mondanám. De minden igazi zenefanatikus simán tudna mondani akár 50 örök kedvencet is.

Rich: Egyből eszembe jutott nekem is most, hogy miért nem a Scorpions Blackoutját mondtam, vagy a Metal Heartot az Accepttől. Vagy ha már itt tartunk, hogy hagyhattam ki pont a Master Of Puppets-et? És a Reign In Blood-ot? (nevet) Sehogy semjó ez így… Mindenképpen megjegyezném, hogy Mike is és én is nagy-nagy Whitesnake rajongók vagyunk, imádjuk John Sykes-ot. Óriási gitáros. Vagy mondjuk Ritchie Blackmore-t, mindegy, hogy a Deep Purple-ben vagy a Rainbow-ban… Az AC/DC-nek is nagy rajongói vagyunk már kölyökkorunk óta. De tényleg annyi zene van, és a legtöbb el sem jut hozzád… Itt van például a turnépartnerünk, az Ektomorf. Soha az életben nem hallottam róluk korábban.

És tetszenek?

Rich: Persze, jók a bulijaik, de csak az első nap esett le, hogy egy olyan banda előtt játszunk, akikről korábban nem is hallottunk! (nevet) Egyébként van még egy komoly oka, hogy nem hallgatunk már annyi zenét: mert hatással lenne ránk. Minél több zenét hallgatsz, annál inkább befolyásol, amikor saját dalokon dolgozol. Ezért szól minden fiatal banda úgy, mint valamelyik régebbi nagy. Meghallgatod őket, és egyből azt mondod: „Hé, de hiszen ez Machine Head!”, vagy akármi más. És ez egyszerűen nem küszöbölhető ki. A dolog másik oldala, hogy nincs új a nap alatt. A Declaration lemezünk egyik nótájának a riffje például szinte teljesen azonos az In Flames Colony dalának témájával. (dúdolja a riffet) És nem lopásról van szó, hiszen amikor azt a nótát írtam, még nem is ismertem őket… Ezzel azonban még nincs vége, az In Flames egyik későbbi lemezén ugyanis szerepel egy olyan téma, ami egy az egyben megegyzik azzal az Autumn Brings dallal, amit még a Sick Speed projectben írtam.

Mike: Nagyon könnyű megírni egy kicsit másként ugyanazt, amit már más is megcsinált. A rock és a metal alapja a blues, és akár beismerik, akár nem, a gitárosok többsége azért alapvetően öt hangot használ. Tökmindegy, milyen a hangolás, meg milyen effekteken futtatjuk át a gitárt, akkor is az az öt hang jelenti az alapot.

Rich: Pontosan erről van szó. De ugyanakkor minden jó gitárosnak,minden jó zenésznek van egy ujjlenyomata, ami csakis rá jellemző. Ha meghallod a Stuck Mojót, azonnal tudni fogod, hogy az a Stuck Mojo. Ha meghallod a Killswitch Engage-et, azonnal tudni fogod, hogy az a Killswitch Engage. Ellenben ezernyi olyan banda van, akik megszólalnak, te meg csak nézel: mi ez, Killswitch Engage? Olyan, mintha az lenne, de mégsem egészen… Ezeknek a csapatoknak nincs karakterük, nincs ujjlenyomatuk. Ezek a jegyek persze csak a saját természetes környezetükben tudnak igazán érvényesülni. Imádom például Jon Schaffer játékát, az egyik kedvenc ritmusgitárosom, de a Stuck Mojóba nem lenne jó, éppúgy, ahogyan én sem passzolnék az Iced Earth-be. Vagyis arra kell törekedni, hogy kialakítsd a saját ujjlenyomatodat. Eddie Van Halen, Randy Rhoads, Zakk Wylde, Billy Gibbons, Angus Young – mind-mind egyéniségek. Mi is erre törekszünk Mike-kal. Nem mi vagyunk a világ legjobb gitárosai, de felismerhető, ahogy játszunk. És tök jó, hogy egy csomó ilyen régi nagy kedvencünk ma már el is ismeri ezt. „Hé, Rich, üdvözlünk a klubban…” (nevet)

Mi az élet értelme?

Mike: 42. (nevetnek)

Rich: Az, hogy mindig a következő helyes lépést tedd meg.

Fotó: Draveczki-Ury Lilla