Budapessimism címmel jelent meg tavaly év végén a budapesti Sunwharf bemutatkozó EP-je. A zenekar eredetileg 2012-ben alakult még Wedge-ként, de csak 2014 októberétől működik a jelenlegi néven. Talán a legérdekesebb tény velük kapcsolatban, hogy az énekesi pozíciót 2014 januárjától Rieckmann Tadeusz, a Dalriada dobosa tölti be, aki mellett Szabó Tamás gitáros (Locust On The Saddle), Szöllősi Sándor basszusgitáros (ex-Bëlga, ex-Spadeful Of Dust), Sára Norbert dobos (ex-Bëlga, Blood Is Fire) és Kovács Bence gitáros (Kaldera, ex-Checkpoint Charlie) alkotja a tavaly őszre stabilizálódott felállású bandát. Szabó Tamással beszélgettünk a már felállásának személyi összetételét tekintve sem hétköznapi, zeneileg több vasat is a tűzben tartó banda repülőrajtjáról.
Szerintem kezdjük ott, hogy hová lett az előző zenekarod, a Locust On The Saddle... Lendületesen indultatok, de aztán hirtelen leállt a történet. Miért?
Örülök ennek a kérdésnek, mivel nyilvánosan soha nem beszéltük ki ezt. A Locust 2011 vége óta nem működik, és az igazság az, hogy miután a 2008-as The AlphaMantis lemezt feléneklő Vass Imre még a lemezkiadás évében külföldre ment dolgozni, utána még három évig próbáltunk valahogy talpra állni, tele tagcserékkel és időnkénti bíztató momentumokkal. Ilyen volt például a koncert az Entombed előtt Vincze Andressal a mikrofonnál. De már sosem tudtuk azt az ívet menni, mint ami 2006 és 2008 között jellemezte a zenekar pályáját. Egy idő után már természetes volt, hogy befásultunk, és Vass Imi ugyan még viszatért 2011-ben három koncert és egy kiadatlan stúdiófelvétel erejéig, ám azon az őszön nehéz szívvel, de kimondtuk, hogy itt a vége, nincs tovább. Az idő viszont megszépíti az emlékeket, és utólag igazolja különösen a már említett időszak eredményeit: a mai napig havonta-kéthavonta befutnak a Locust máig létező Facebook-oldalára érdeklődő levelek, hogy mi van veletek, de jó is volt a lemez. Vagy akár a hasonló jellegű szóbeli vélemények is mind azt üzenik számomra, hogy a Locust akár tűnhet „befejezetlen történetnek" is. Mégsem szabad így felfogni, mert egy csomó pozitív élmény sűrűsödött össze abban a néhány évben. A legjobb bizonyíték talán az, amikor nagy ritkán össze is futunk külön-külön a régi tagokkal, és mindenki arcán ott az elégedettség és a mosoly, ha a The AlphaMantis szóba kerül. A következő szimbolikus képpel zárnám a polémiát: a Locust On The Saddle ott nyugszik egy temetői kriptában, ahol én vagyok a temetőgondnok, a kriptakulcsok pedig ott vannak azoknál a fickóknál, akik a lemezen muzsikáltak. És ez valószínűleg így van jól, habár nem titkolom, én szeretnék még egy utolsó szöget verni abba a koporsóba....
Hogyan állt össze a Sunwharf?
Hát nagy küzdelem volt ez is, szó se róla! Alapvetően én kezdtem el kavarni még 2012-ben, négy-öt hónappal a Locust feloszlatását követően. Tudtam, hogy zenélni akarok, otthon folyamatosan írtam magamnak a riffeket. Olyan volt ez, mint egy kirakósjáték, és 2013 tavaszára állt össze az instrumentális szekció, ami a Budapessimism EP-t feljátszotta a stúdióban még 2013 novemberben: Tonya dobos (VL45, Bálnalovas), Süle Tomi gitáros (Checkpoint Charlie, VL45), Szöllösi Sanyi basszusgitáros (Spadeful Of Dust, Zero Tolerance és még egy rakat hardcore-zenekar anno), valamint jómagam szintén gitáron. Ekkor még Wedge néven működtünk, és az enyhén szólva is „kiforrott" egók ellenére egy nagyon pozitív belső légkör alakult ki. Ebbe csöppent bele Tadeusz 2014 januárjában, aki májusban már énekelte a dalokat az egerszalóki Standing Waves stúdióban, a Shapat Terror-os Sohajda Peti hangmérnöksége mellett. 2014 nyarán vált szét az akkori felállás: Tonya és Süle Tomi távoztak, viszont a maradék hármas úgy döntött, hogy új emberekkel – lehetőleg jó barátokkal –, a síneket átállítva, de pályán tartjuk a vonatot. A két új ember Sára Norbi, aki korábban a Blood Is Fire-ben és még egy-két core-hatású zúzdában játszott, valamint Kovács Bence a folk/grunge-vonalú Kaldera zenekarból, ahol egyébként Tanka Balázs áll a mikrofon mögött. Ebből is láthatod, hogy rendkívól szerteágazó a jelen tagság zenei előélete: hardcore/metalcore, folk metal, grunge és persze stoner/doom – emiatt kissé hibrid is a végeredmény. Ráadásul időközben szembesültünk azzal, hogy Wedge néven működik egy német retro/pszichedelikus zenekar, akik mellesleg kurva jók, ajánlott rájuk keresni a YouTube-on. Így adódott egyfajta kényszerhelyzet, hogy új nevet is kell találnunk, ami érdekes módon adott egyfajta szimbolikus legitimációt a tavaly őszi tagcseréknek, és már Sunwharf néven jött ki az EP 2014 decemberben.
Ki találta ki az új nevet, és milyen variációk merültek fel még emellett?
Nem volt egyszerű menet ez sem! Hetekig tartó nagyon súlyos ötletrohamok voltak, nagyon sok jó és kevésbé jó ötlettel, végül pedig a megjelenés is jótékony hatással volt a folyamatra, így született meg a pogány Vajk (Wedge) után a keresztségben Istvánunk (Sunwharf). Talán éppen Tadeusz dobta be a végső megoldást. Egyszerű és frappáns.....
A legmeglepőbb szerep ebben a formációban nyilván Tadeuszé, aki eleve dobosként ismert, ráadásul egy eléggé markánsan eltérő stílusú zenekarban játszik. Hogyan lett éppen ő a frontember?
Tadeuszról azért lehetett tudni már korábban is, hogy a Dalriada mellett van egy másik zenei énje. A Vashenger projektre gondolok, ahol énekesként vált ismertté a budapesti underground számára. Erről magam is hallottam már jóval azelőtt, hogy egyáltalán felmerült volna a neve. Még a Wedge időszakban, amikor már kerestük a zenekar torkát ezerrel, Süle Tomi dobta be Tad nevét. Kár volna tagadni, hogy nem a dalriadás videókat kezdtük nézegetni, hanem a Vashenger élő YouTube-felvételeit, ahol Danzig- és Soundgarden-dalokat énekelt. Aztán lejött az egyik próbára, végighallgatta az akkor már kész EP-s nótákat, és csak annyit mondott, hogy „csináljuk". És el is kezdtük a közös munkát, ez 2014 januárjában történt. Kérdésedre visszatérve: lehet, hogy első látásra ez egy váratlan kooperáció, de valahol ez is adja a dolog izgalmát!
Nem fogják-e hátráltatni a Sunwharfot a Dalriada kötelezettségei?
Mivel a Dalriada más „naprendszerben" mozog, ott azért jó előre lehet már tudni a koncertek helyszín- és időpontját. Az ilyen szituáció mindannyiunk számára ismeretes, ezért megfelelő tervezés mellett nem hinném, hogy komolyan problémák adódnának majd. Annyit azért mindenképpen el kell mondanom, hogy eleve más a két zenekar próbametódusa, másrészt Tadeusz amennyire lehet, komolyan veszi a Sunwharf dolgait, nagyon-nagyon ritka az olyan próba, ahol nincs jelen.
Nyilván számodra sem mondok újat azzal, hogy a stoneres-doomos-satöbbis közeg és a Dalriada tábora itthon gyakorlatilag átjárhatatlan, és túlságosan nyitottnak én személy szerint egyik bázist sem nevezném, bár nyilván tisztelet a kivételnek. Nem féltek attól, hogy a potenciális közönségetek esetleg előítéletekkel közelít majd felétek emiatt?
Hát igen, a két színtér, mint Makó és Jeruzsálem, vagy Tokió és San Francisco, hogy parafrazeáljam a tankcsapdás Lukácsot. Lehet, hogy egykor magam is aggodalmaskodtam volna a felvetésen, de ma már feleslegesen nem görcsöl ilyesmin az ember. Ha valaki például ezért fogja előítéletesen hallgatni a Sunwharfot, annak persze szíve joga ez, de ajánlom, jöjjön el egy koncertre, és győződjön meg a saját szemével-fülével a zenekar hitelességéről! Egyébként én nem hallottam még nagyon fanyalgást, pedig elég sok ember véleményét igyekeztem csekkolni már az úgynevezett doom/stoner színtérről. De ma már mintha az emberek is nyitottabbak lennének, mint nyolc-tíz éve...
Hogyan íródtak a Budapessimism dalai? Tadeusz mennyire folyik bele dobosi minőségében is a dalszerzésbe?
A Sunwharf-dalok – de ez már a Wedge-időszakra is igaz volt – alapja a próbatermi jammelés, ami azt hiszem, természetes ebben a zenei műfajban. Persze a jó ötleteket, riffeket igyekszünk azonnal rögzíteni saját magunk számára, hogy otthon már mindenki tudjon agyalni, finomítani a témákon. Nálunk ez működik is. Törekszünk a két gitár adta lehetőségek maximális kihasználására is egyébként, valamint adott egy betonbiztos rutinos ritmusszekció, ami nagyon lényeges a kemény rock/metal zenéknél. Tadeusz jelenléte a dalszerzésben mindenképpen pregnáns. Bár a Budapessimism EP dalai már készen voltak, amikor megérkezett a zenekarba. Tadeuszról érdemes tudni, hogy játszik gitáron is, illetve valamikor kórusban is énekelt. A dobtémák kitalálásában is szerepet vállal – gyakorlatilag van két vadállat dobos a zenekarban! Sőt, azt hiszem, zeneelméleti szempontból ő a legképzettebb közülünk, időnként mond is nekem olyan furcsa dolgokat, hogy „most szekundsúrlódás van", én pedig olyankor őszinte bociszemekkel nézek magam elé.
Ugyan vannak a zenétekben doomos ízek bőséggel, szerintem ez a zenekar összességében eléggé másmilyen, mint a Locust volt. Te hogy látod ezt?
A legőszintébben mondom, hogy hála istennek! Nekem szabályszerűen el kellett engednem a Locustot. Még a nagyon kezdeti időkben jellemző volt, hogy a próbákra lementem három-négy félkész riffel, hatalmas grimasszal nyomtam azokat, mire mondták a srácok, hogy „Tomi, bazdmeg, ez nem az a zenekar!" Mások a zenekartagok, mindenki hozza a saját ötleteit, hatásait. Bár persze kétlábgépes blastbeatek nem várhatók... Nekem olybá' tűnik, hogy a Sunwharfban megjelent egy nagy adag grunge-hatás is, ami azért a régi zenekaromnál sokkal kevésbé volt érezhető. Alapvetően dallamosabb az ének, miközben lejjebb vagyunk hangolva. Persze a Sabbathot azért így is érzed! A másik fontos differencia, hogy itt több – hogy is fogalmazzak... – „vezérürü"-személyiség gyűlt össze, már a Wedge időszakát is ez jellemezte. Annak idején szinte az összes Locust-interjút én adtam, most meg a Budapessimism EP megjelenése óta ez az első alkalom, amikor én beszélek. Ez így nekem is kényelmes. Mindenkinek van egy határozott zenei és emberi karaktere, és őszintén szólva én mindig is az ilyen bagázsokat szerettem, ahol szikrázik időnként a levegő. Sosem bírtam a langyos dolgokat...
A cím meglehetősen markáns állásfoglalás. Kinek a pesszimizmusára utaltok ezzel a kifejezéssel?
A szövegek Tadeusz kizárólagos reszortját jelentik, így ha kicsit jobban belemélyed az ember a dalok üzeneteibe, látható, hogy nem az élet napos oldalával foglalkoznak. Ugyanakkor a címadó dal gondolatvilágával szembesülve talán én nyögtem be a Budapessimism kifejezést, amit ha jól tudom, használtak mér előttünk is, az 1980-as években. Tadeusz nyilatkozta már másutt, hogy Budapest hangulata szintén inspirálta, inspirálja folyamatosan, de azt hiszem, ez természetes is, ha az ember itt él ebben a városban a 2010-es években. Nem véletlen, hogy a főváros, mint szimbólum más rock/metal-zenekaroknál is megjelent az elmúlt egy évtizedben. Most hirtelen a Blind Myself jut eszembe a Budapest, 7 fok, esővel, vagy az első Chief Rebel Angel-nagylemez, a Death Rock City. Másrészről a Budapessimism cím, illetve a címadóra készült videó bizonyos képsorai, így a Budapest-London repülőjárat vagy a terminálos jelenetek önkéntelenül is reflektálnak az elmúlt öt-nyolc év egy nagyon sajátos és számomra roppant szomorú tendenciára, a magyarországi X és Y generációt érintő kivándorlási folyamatra. A generációnkból egyre többen hagyják itt az országot, mert egyszerűen képtelenek itthon érvényesülni, családot fenntartani, előre jutni. És ilyenkor nagyon nem szeretem azt hallani, hogy nézd meg a lengyeleket, a bolgárokat és a románokat, ahol még jelentősebb ez a folyamat! Felmegyek a Facebookra, és egyre több ismerős esetében látom, hogy a lakhely London, München satöbbi. Ezzel most nem papolni akarok, a Budapessimism szövege sem elsődlegesen az elvándorlásról szól, de számomra mégis összekapcsolódik ezzel a dolog – és ha úgy tetszik, akkor ebben benne van az én pesszimizmusom, de akár mindannyiunk pesszimizmusa is.
Milyen esélyeket láttok itthon ezzel a zenével itthon, illetve külföldön? Mennyire vannak lehetőségek egyáltalán a hazai előrejutásban ilyen típusú muzsikával?
Amennyiben a helyükön kezeljük ezeket, én látok akár itthon, akár külföldön is bizonyos lehetőségeket. Persze nem csinálunk forradalmi dolgokat, nincsenek maszkok, nem rakunk disznófejeket a színpadra, csak nyomjuk az őszinte rockot, de ahogy az ilyesmi negyven vagy húsz éve is tudott működni, erre ma is megvan lehetőség, és azt hiszem, az igény is. Amit én már közel egy évtizede vallok: ha felmész a színpadra, akkor feszülj meg! Ez nem vendéglátós vagy nosztalgia/tribute-hakni. Amennyiben nem adok, nem adunk magunkból alapból száz százalékot, az egésznek a lényege veszik el! Még csak az első Sunwharf-koncerteken vagyunk túl, de már számos pozitív véleményt kaptunk, hogy jól és feszesen szólunk a színpadról, egyben van a zenekar. De ez, mondhatni, saját magunk számára is elvárás volt, és az lesz a jövőben is.
Milyen visszajelzések érkeztek eddig az EP-re?
Örömmel mondhatom, hogy az eddigi visszajelzések pozitívan visszaigazolják a zenekarba – a dalírásba és felvételekbe – fektetett energiákat. Persze ez a négy dal csak a kezdet, és remélem, a folytatás hasonlóan meggyőző lesz. Ugyanakkor számunkra is meglepő módon kaptunk már lelkes külföldi reakciókat is, például egy floridai hangmérnök sráctól, ami szintén pozitív visszacsatolás. Szeretnénk tartani ezt a minőséget a továbbiakban is, nagyon fontos ez számunkra.
Mik a további tervek a folytatásra? További EP-k, esetleg nagylemez? Vannak-e már újabb dalaitok is?
Ugye a „sorozat-EP"-k időszakát éljük, lásd például a Down utóbbi éveit is. Ennek ellenére mi egy klasszikus, nyolc-kilenc nótás nagylemezben gondolkodunk, ahol van egy természetes íve a dalcsokornak, tele van gyilkos riffekkel, változatos tempókkal, és szembemegy a sok tökéletesre csiszolt, tökéletesen hangzó rutinmunkával, ami napjaink zeneiparát jellemzi. Írjuk a dalokat, és úgy látom, ötletekben sincs hiány, így talán az év végén már bevonulhatunk egy stúdióba felvenni az első Sunwharf-LP-t. Ja, és persze cél időről-időre megjelenni különböző vizuális anyagokkal, akciókkal. A Budapessimism videóra kapott szinte kivétel nélkül pozitív kritikák is ebbe az irányba tolnak minket.
Szerinted miben más a Sunwharf, mint a hazai színtér egyéb szereplői? Kivel koncerteznétek szívesen közösen?
A tagok sokszínű zenei háttérről már tettem említést. Talán emiatt is kevésbé skatulyázható a zenekar, mert ugyan fél lábbal persze ott vagyunk a stoner/doom-világban, de egy csomó minden más is hozzátevődik ehhez, ami hatással volt ránk az elmúlt húsz évben. Ez persze korántsem valamilyen összevissza zenei kutyulékot jelent, hanem reményeink szerint sokkal inkább egy önálló karaktert. A koncertek kapcsán most nagyon szubjektív leszek, és csakis a saját nevemben mondhatom, de határozott véleményem, hogy olyan szerteágazó gyökerekkel és zenei hatásokkal rendelkezik a zenekar, hogy az undegroundban gyakorlatilag bárkivel el tudom képzelni a koncertkooperációt a Turbo zenekartól kezdve egészen mondjuk a The Southern Oracle-ig bezárólag. Persze szívesen melegítenék az Apey & The Pea előtt is, de hát ma Pesten ki nem akarna játszani velük? Mindenesetre nagyszerű és a változó idők jele, hogy Apey-ék ezzel a vaskos, varacskos ős-doom hatású muzsikával ennyire tudnak „aratni" – ha már a hatásukra a 18-20 éves srácok mondjuk egy Emmure után egy Pentagram- vagy Sleep-albumot dobnak be a fülesbe, már megérte! És persze személyesen is alig várom, hogy annyi év után ismét közösen koptathassak színpadot az egri Shapat Terror zenekarral, vagy majd valamikor a Szabó tesókkal (HAW / Igor). Május 8-án, a Rohamban lesz egyébként egy komolyabb megmozdulás, ahol az amerikai doom metAl Acid King lesz a fő attrakció, de az elején mi is ott randevúzunk Luciferrel.
Hozzászólások