Shock!

A világ egyik vezető metálkiadójánál, a Napalmnál adta ki pénteken új albumát a hazai Te Hellfreaks. A soraiban Radnóti Zsuzsa énekest, Takács „Jozzy" József gitárost, Budai Béla dobost és Domján Gabi basszert tudó zenekar komolyabb nemzetközi építkezésbe fogott a Pitch Black Sunsettel, Zsuzsával pedig arról beszélgettünk, miben igényel a csapattól más hozzáállást egy ilyen cég istállójában dolgozni. Meg persze sok egyéb aktualitás is szóba került.

Bár az Ektomorffal, a Bornholmmal, a Paddy And The Ratsszel már volt rá példa, azért máig sem mindennapos, hogy egy magyar zenekar a Napalmhoz igazol. Hogy kerültetek hozzájuk, miért figyeltek fel rátok?

Véletlenek sorozatának és a rengeteg munka kombinációjának köszönhető. 2019-ben egy új pólómintát készítettünk, és az eddigi mintáktól eltérőn azt szerettük volna, hogy a minta a pólók maximális felületét beterítse. Sajnos, illetve „sajnos", ezt az addigi pólónyomda a szita mérete miatt nem tudta elvállalni, így végül Moldoványi Janinál, a Real Pimpnél kötöttünk ki, ahol viszont minden további nélkül meg tudták csinálni. Nagyon profi csapat, akik egyébként főként nemzetközi zenekaroknak gyártanak merch cuccokat. Azóta is nagy a szerelem. Meg is kaptuk a pólókat, majd jó néhány hónappal később Jani írt: most jutott oda, hogy meghallgassa a zenénket és annyira bejött neki, hogy beajánlana minket a Jinjer menedzsmentjéhez, hiszen ők is velük gyártatják a pólóikat. Erre természetesen rábólintottunk. De ahogy ez a zeneiparban lenne szokott, ezután csak egy dolog történt – a nagy büdös semmi. Újabb hónapok teltek el, mire hirtelen felbukkant egy e-mail a fiókunkban: a menedzser a covid által kierőszakolt szünet miatt mégiscsak belefülelt a zenénkbe. Nagyon lelkes volt: „dolgozzunk együtt és váltsuk meg együtt a világot!" Ezen a ponton jött képbe a kiadó. A komolyan vehetőség jegyében ezt mindenképp célba vettük, és a kapcsolatok miatt a Napalm nemcsak vágyott, de kézenfekvő cél is volt. Ehhez az akkoriban frissen megjelent God On The Run lemezünk után, hirtelen szükség volt egy új dalra. Ez lett az Old Tomorrows, és ezzel aztán össze is jött a szerződés.

Mennyiben tér el a korábbi kiadói hátteretektől a mostani, vagy inkább úgy kérdezem: mennyiben hasonlít egy ilyen nagy cég a régebben megismert cégekhez képest? Milyen lehetőségeket kínál egy Napalm-szintű cég egy olyan feltörekvő zenekarnak, mint a The Hellfreaks?

Az ezt megelőző négy lemezünk kisebb, független német kiadóknál jelent meg. Mindegyiknek megvolt az előnye-hátránya, de egy dolog közös volt bennük: hihetetlen szintű önállóságra neveltek. Idővel, és ez a mai napig elég fájó pont, a zene maga jóval kevesebb időnket emésztette fel, mint az ezt körülvevő szervezkedés, legyen szó bookingról, promócióról, közösségi médiáról satöbbi. Mi úgy látjuk, hogy a színtéren belüli nagy kiadók már rég nem az elveszett tehetségeket keresik, hanem azokat, akik önállóan tudnak működni, akik rajongói bázissal rendelkeznek és akik gyors döntéseket tudnak hozni. Amit a Napalm Records adni tud, az egy olyan nemzetközi promóció, egy olyan kapcsolati tőke, amit itthon, önerőből esélytelennek tűnik megteremteni. De ez egyben lényegesen több munkát jelent is számunkra. Több mint hatvan interjút adtam február közepe óta. Ami természetesen hatalmas megtiszteltetés, de nem olyan könnyedén menedzselhető egy napi nyolcórás munka mellett.

Mennyire igényel tőletek más gondolkodást, hozzáállást a háttér változása? Miben vár többet, vagy miben gyakorol szigorúbb kontrollt egy Napalm-méretű cég?

Kontroll terén egy rossz szavunk nem lehet: egyáltalán nem szólnak bele a művészeti aspektusba. Pedig mi aztán igazán feszítjük a műfaji határokat, de mindenben mögöttünk állnak. Ami számunkra új és egyben nehezítő tényező, az a megjelenések időpontjához való maximális alkalmazkodás. Sok igen nagy név van a Napalmnál, teljesen érthető módon ők előnyt élveznek megjelenések tekintetében. Így néha egy-egy kérdésben komoly türelmet kell tanúsítanunk, mire tisztázódnak a dolgok. Akár csak a lemez kapcsán: tavaly június végén már a teljesen kész albumon ültünk, és idén áprilisig kellett várnunk, mire megmutathattuk az anyagot a nagyvilágnak. Feltételezem, hogy ez minden nagyobb kiadónál így van, de mindenesetre a saját ritmusunkat ilyen téren nehezünkre esett elengedni.

Logisztikailag nehezíti-e a zenekari mindennapokat, hogy osztrák kiadóval dolgoztok?

Mindig is külföldi kiadókkal dolgoztunk, így ez semmilyen változást nem jelentett az életünkben és soha sem okozott gondot.

Bár zeneileg más iskolát képviseltek, a Napalmnál tagadhatatlanul van egy ilyen kelet-európai vonal vagány énekesnővel kiálló, energikus zenében utazó bandákkal, mint a Jinjer vagy az Infected Rain. Mit gondolsz, segítette a ti szerződéskötéseteket, hogy ezek a csapatok már rendelkeznek némi ismertséggel a nemzetközi színtéren?

Ezt a kiadó szemszögéből nem tudom megítélni, de csupán mert nem pedzegettük a témát. Viszont azt tudom, hogy a menedzsmentnél ez igenis szempont volt. Mesélte nekünk, hogy van olyan nyugat-európai ország – direkt nem írom, hogy melyik –, ahonnan a beérkező anyagokat meg sem nyitja, viszont a kelet-európai zenekarokról tudja és tapasztalta, hogy nagyon keményen tudnak dolgozni. Ebben egészen biztos, hogy van valami, hiszen baromi nehéz innen helytállni és rengeteg nehézséget okoz, hogy nem olyan típusú jólétből indulunk ki, mint a nyugati szomszédaink. Ezt már számtalanszor elmondtam, hogy az egyszerűség kedvéért sokkal jobban kell akarni, dolgozni és áldozatokat hozni, hogy egyáltalán egy szintre hozzuk magunkat egy például német zenekarral.

Zúzósabbnak, metálosabbnak érzem ezt a lemezt összességében az eddigi munkáitoknál. Tudatos törekvés volt ez, vagy organikusan alakult így?

Én a változásra a zenekar esszenciájaként tekintek. Mi egyszerűen utáljuk, ha ismételni kell magunkat, így nekünk ez egy abszolút organikus lépés volt. Domján Gabi, a zenekar basszusgitárosa és fő zeneszerzője mindig úgy hivatkozik az előző lemezre, mint az a punk rock lemez, amit tinikorában szeretett volna írni, csak akkor még nem volt rá képes, és ez valamelyest helytálló is. Nagyon szeretjük azt a lemezt, de nem szerettük volna még egyszer megismételni. Már azzal az anyaggal is kacsingattunk az agresszívabb zenei elemek felé. Én személy szerint évek óta foglalkozom a scream énektechnikák elsajátításával. Elég sokáig tartott, mire úgy éreztem, hogy már nem kell szégyenkeznem a próbálkozásaim miatt és ez pont akkorra érett be, amikor a számok írásába újból fejest ugrottunk. Így részemről ennél természetesebb „következő lépést" el sem tudtam volna képzelni.

Még mindig belefutok itt-ott a psychobilly megjelölésbe a zenétek kapcsán, de egyáltalán nem érzem már találónak ezt a megjelölést. Ti hogy vagytok ezzel?

Úgy, hogy ezek a múltban ragadt emberek. Sajnos mindig is nehezen viseltem, ha valaki hátra néz és nem előre, ahova halad a világ. Vagy csupán olyanok, akiknek amúgy sem lehet megfelelni. Kristálytisztán emlékszem, hogy a kezdeti psychobilly-éveinkben mindig olyan beszólásokkal küzdöttünk, hogy „nem vagytok eléggé true psychobilly", később pedig "miért nem játszotok psychobillyt?!". Így mosolyogni is tudok ezen, mert nem került el a helyzet iróniája. Konkrétan tizenegy év telt el az utolsó psychobilly-anyag megjelenése óta. Azóta egy csipetnyi sem található ebből a zenénkben, vagy legfeljebb a punk része, hiszen anno a 2014-es feloszlásunk után úgy döntöttünk, hogy ezt a részét visszük tovább, ebben maradt részünkről szív és lélek. A kezdeti évek természetesen mindig is fontos részei maradnak a zenekarnak, ez vitathatatlan. Sőt én a mai napig nagyon szeretem hallgatni, mert mégiscsak ezek a gyökereim. Rengeteg jó emlék fűződik ehhez az időszakhoz, de zeneileg már hosszú évek óta semmi közünk sincs hozzá és felesleges benne keresni a múlt morzsáit. Ez nem erről szól.

Hogyan jellemeznéd a lemezt valakinek, aki még sosem hallott benneteket, és valakinek, aki az elejétől fogva követi a The Hellfreakset?

Én nem gondolom, hogy másképp jellemezném a zenekart a két célcsoportnak. Aki ismer minket, az pontosan tudja, hogy majdnem tiniként kezdtük ezt a zenekart. Most már, 14 évvel később egy kicsit kevésbé vagyunk azok, így a zenénk is komoly evolúción ment keresztül. Az újaknak pedig annyit mondanék, hogy poszt-hardcore hatásokkal fűszerezett punk metál. Majd hozzátenném, hogy „jó-jó, ne húzd fel a szemöldöködet, inkább hallgass meg egy számot"! (nevet)

Mely dalokat emelnéd ki legfontosabbként, központi tételként a lemezről?

Ami a leginkább összefoglalja a lemez esszenciáját, az szerintem a Hit Me Where It Hurts vagy a lemez névadó dala, a PBSS. De a szívem csücske jelenleg mégis a Weeping Willow.

Milyen élmények, tapasztalatok inspirálják a szövegeidet? Mennyiben hatottak a Pitch Black Sunset szövegeire az elmúlt évek meghatározó eseményei, így a covid, a lezárások, az orosz-ukrán háború vagy a gazdasági nehézségek?

Biztosan nem számítottam rá, hogy az élet erre az időszakra ilyen lapokat fog osztani. Így ezek mindenképp foglalkoztattak és gondolatokat ébresztettek, ugyanakkor egy dalunk sem szól ezekről a témákról, mert nem éreztem úgy, hogy a covid kapcsán még bármi kimondatlan gondolat maradt volna, vagy akár csak megközelítőleg is át tudnám érezni azt, amit jelenleg az ukránok érezhetnek. Attól pedig a gyomrom forog, amikor az alkotók saját érdekükből mások bánatával vértezik fel magukat. Szövegírás tekintetében engem a boldogság sosem inspirált. Például télen, amikor hideg és sötét van, alig bírom rávenni magam, hogy kimozduljak, aminek köszönhetően egyre inkább magamba fordulok – na, EZ az én tökéletes szövegírási komfortzónám! Fura dolog ez és nem is igazán tudom megfejteni, de ez az, amire nekem triggerként szükségem van, hogy megnyíljon a kreatív énem.

Mennyire lehet felpörgetni a külföldi turnémenetrendet, és mit gondolsz, mennyire függ ettől manapság az előrelépés lehetősége a nyugat-európai piacon?

Mi több száz külföldi fellépést, sőt még egy amerikai turnét és magunkénak mondhatunk. Nekünk ez mindig is fontos volt és lényegi része a zenekari létünknek. Ezeket 90 százalékban magunk szerveztük, eszméletlen mennyiségű háttérmunkával. Egyelőre nehezen tudom megválaszolni, hogy egy nemzetközi nagy kiadó ezen mekkorát tud lendíteni... Beszéljünk erről fél év múlva! (mosolyog) De az biztos, hogy a Napalm a világ minden pontján az egyik legismertebb metálkiadó, és ez minden szempontból számít. Amit viszont kiadótól és elért eredményektől függetlenül tapasztalunk: lényegesen nehezebb manapság megteremteni egy külföldi turné feltételeit, mint akár csak öt évvel ezelőtt. Legalábbis fenntartható módon. Iszonyat költségekkel járnak ezek és ezek fedezetének megteremtése közben jóval nagyobb akadályokba ütközik. Olyan kárt okozott ebben a covid és az infláció, amelyet hosszú oldalakon keresztül fejtegethetnénk és ami őszinte félelmeket kelt bennünk a hosszú távú jövőre nézve. De ez nemcsak rólunk szól, hanem a teljes underground élőzenéről.

Miként tudjátok összeegyeztetni a The Hellfreaks időbeosztásával a többiek egyéb zenekari elfoglaltságait?

Jól belekérdeztetek! (nevet) A zenekar sok szükséges és/vagy fájdalmas zenekartag cserén esett át az elmúlt tizennégy évben. Mindig azt hangsúlyozom, hogy sokkal könnyebb egy életre szóló társat találni, mint megfelelő zenekartagokat, hiszen számtalan dolognak kell harmóniába kerülnie: zenei célok, ambíciók, tudás, időbeosztás, ízlés – és mindamellett még a kémiának is stimmelnie kell. A jelenlegi felállás szerencsére hosszabb ideje működik, mint bármelyik másik eddigi konstelláció. Ez abból is adódik, hogy nagyon megtanultuk, hogy mi az, amiben érdemes kompromisszumot hozni és mi az, amiben nem. Nagyon jól egymásra találtunk a srácokkal, emberileg és zeneileg egyaránt, de például az időbeosztás kapcsán komoly kompromisszumokat kellett hoznunk és igen gyakori, hogy helyettesekkel kell belevágnunk bizonyos koncertekbe. Ennek köszönhetően a zenekar körül kezd kialakulni egy zenekari kollektíva, hiszen igyekszünk mindig ugyanazokkal a helyettesekkel dolgozni. De tulajdonképpen ennek is megvan a bája, hiszen most már itt is jó emberekkel sikerült magunkat körülvenni.

Emberileg milyen az összhang a csapatban? Hogyan jellemeznéd egyenként a többieket, illetve a belső dinamikátokat?

Alapvetően a munka nagy része Gabira és rám hárul. Gabit szeretem úgy jellemezni, hogy „head of songwriting", hiszen minden egyes hangszeren ő teremti meg a dalok legnagyobb részét. Tulajdonképpen az ő alapjait dolgozzuk ki, én ezekre írom az ének dallamot, szöveget. Jozzy ezeket egészíti ki a Jozzy-féle őrültségekkel és társaival. Ebben a vonatkoztatásban én vagyok a „head of office": legyen ez booking, promóció, koordináció, menedzsment satöbbi. Itt az évek során külső szereplők is bekerültek szerencsére, de ezzel csak átalakultak a munkafolyamatok, de nem váltak könnyebbé. Jozzy egyedi stílusát talán itthon már nem kell bemutatnunk: azokat a trademark gitárszólókat más nem lenne képes hozzáadni. De nélküle nem lennénk képesek megugrani a helyettesítős bulikat, mert komoly szerepet vállal az ilyenfajta turnék megvalósításában. Béla pedig eszméletlen dobos és pofátlanul szerethető forma. Csak macskaallergiája van. Az mondjuk szerintem eléggé gáz. De itt visszatérnék a kompromisszumokra! (nevet)

Kérlek, jellemezd az alábbi énekesnőket, érdekelne róluk a véleményed, esetleges személyes kötődésed akármilyen irányban.

Sandra Nasic – Gyerekkorunkban nővéremmel egy szobán osztozkodtunk. Ironikus módon az ő tini évei sokkal inkább meghatározták az én későbbi zenei ízlésemet, mint a sajátját. Az első előadók CD-i, amiket hülyére pörgetve ebben az időszakban hallgatott, Queen, Offspring és Guano Apes voltak. Akkor még nem kattantam rá, de többször is megfordult a fejemben, hogy a tudatalattimban ez az irány valahol mégis belém épült.

Tatiana Shmayluk – Emberfeletti a scream technikája. Rengeteget tanulmányoztam ezt a dolgot, de ő tényleg egy másik univerzumból jött. Továbbá kelet-európai és szereti a macskákat. 10/10.

Lena Scissorhands – A moldáv gyökerei miatt itt szintén felszólal bennem a kelet-európai unity! Nagyon keményen dolgozik a céljaiért és baromi profi. Bevallom, a zenéjük nem teljesen az én világom, de a legutóbbi budapesti koncerten leszakadt az állam: brutális, milyen fejlődésen ment keresztül a zenekar.

Maria Brink – A szememben mindig ő volt a női Marilyn Manson, jó értelemben, csakis a művészeti értékek szempontjából. Nekem ő olyan téren mindenképp példaképp, hogy igenis nőként is lehet ezt nagyon tökösen, sokáig, kortól függetlenül csinálni. De ha Tatiana a false chord királynője, akkor Maria Brink a fry scream istennője. Soha nem lennék képes egy In This Moment-szám eléneklésére, mert olyan technikás.

Madonna – Kedvencem tőle a Frozen. Tisztán emlékszem, amikor ez a szám megjelent gyerekkoromban. Utálom, amikor manapság az internet népe élve próbálja felzabálni őt, mert nem úgy idősödik, ahogy az nekik megfelelne.

Tarja Turunen – Nagyon távol áll tőlem az ő zenei világa. Ez nem kritika és nem is minősíti, de egyszerűen nem rezonál velem.

Adele – Persze csak remélem, hogy élőben is olyan, de a látott interjúk alapján iszonyat vicces nőnek tűnik.

Ann Wilson – Rá kellett keresnem, hogy ki ő, így az ő neve csak bővítette a tudásomat.

Stevie Nicks – Szintén nem az én világom.

Lady Gaga – Nagyon bírom mint karaktert. Még néhány számát is szívesen hallgatom, a „fuck off″ attitűdjét a pop világában mindig is nagyon szórakoztatónak tartottam.

Mi az élet értelme?

Az egyéni boldogság megtalálása és átélése, mások és jövőnk károsítása nélkül, illetve a macskáink feltétel nélküli, 0-24 órás kiszolgálása.