Shock!

Klasszikrock-vonalon 2017 egyik nagy befutójának mindenképpen a Soilwork- és Arch Enemy-tagokat is rejtő The Night Flight Orchestra Amber Galactic című harmadik lemeze bizonyult eddig. Noha a Björn „Speed" Strid énekes vezette svéd koalíció friss dalgyűjteménye egy az egyben a 2012-es Internal Affairs és a két évvel ezelőtti Skyline Whispers lemezek nyomvonalán halad, bolondok lettek volna letérni erről a retrós, ám még messze nem teljesen felfedezett ösvényről. Az Amber Galactic a csapat eddigi legkerekebb, legösszefogottabb műve, telis-tele arénarockosan emlékezetes dalokkal és dallamokkal, himnikus AOR-zongorázásokkal és régisulis gitárszólókkal, melyek hiányérzet nélkül repítik vissza a hallgatót abba a korszakba, amikor a trapézgatya és a magas talpú cipő számított menőnek, a férfiak bajuszt és állszegletig érő pajeszt viseltek, a nők pedig jóval lazábban bántak a borotvával, mint manapság. Az Amber Galactic készítéséről és általában a The Night Flight Orchestra koncepciójáról az énekes/főideológus Speed mesél.

Hogy érzed, milyen lett az Amber Galactic album?

Hangzását tekintve szerintem összeszedettebb és egyben letisztultabb, mint az elődei, zeneileg pedig határozottabban törekszik a nyolcvanas évek felé, mint akár az Internal Affairs, akár a Skyline Whispers. Nyilván a '80-as évek legelejéről beszélek. Ezúttal tudatosan iktattuk ki a Hammond orgonát a dalokból, mert olyan billentyűs hangszereket szerettünk volna hallani a témákban, amelyek a nyolcvanas évek hangzása szempontjából voltak meghatározóak, gondolok itt a Rhodes Stage-re, vagy a különböző típusú Wurlitzerekre. A legtöbb retrós zenében utazó banda manapság mind Hammondot használ, de az leginkább a kora '70-es évek megidézésére alkalmas. Mi viszont sokkal izgalmasabbnak találjuk a '70-es évek végének és a '80-as évek elejének hangzásvilágát, az Amber Galactic anyagát pedig gyakorlatilag e motívumok köré fűztük fel. Nehezen tudnám beskatulyázni a lemezt, de az biztos, hogy egy szuper-melodikus klasszikrock-album, amire totál rányomja a bélyegét az az éra, amiről az imént beszéltem. Ugyanakkor igyekszünk mindezt friss formában, mai ízzel és hozzáállással tálalni, hogy értelme is legyen a dolognak, és ne fulladjunk bele a nosztalgiába. A referenciáink egyértelműek, mindenki a Foreignert, a Journeyt és a többi hasonszőrű bandát emlegeti velünk kapcsolatban. Ez a fajta dalszerzés, hangszerkezelés és produkciós attitűd olyan rég kiveszett már a rockzenéből, hogy szinte kötelességünknek érezzük ápolni a hagyományait, persze a saját, huszonegyedik századi kereteink között.

Hogyan álltatok neki a lemez megírásának?

Nem agyaltuk túl a dolgot. Külön-külön és együtt is dolgoztunk ötleteken. Szerencsére a bandából ketten is értenek a produceri munkához, ebből adódóan pedig két komolyan felszerelt házistúdió is rendelkezésre állt. David, Sebastian és jómagam is hoztunk dalokat, majd együtt találtuk ki ezekhez a hangszereléseket. A stúdióban belőttük a mikrofonokat, leültünk jammelni, és amikor valami igazán jó téma bukkant fel, egyből megnyomtuk a felvétel gombot. A spontán, élő jelleg ebből is adódik. Szerintem ez a felvételi mód sokkal hatásosabb, mint bármelyik másik, mert így lehet leginkább megragadni az adott pillanat nagyszerűségét. Rengeteg tapasztalatot és szerelmet gyúrtunk bele a dalainkba. Dallamait tekintve direkt megfogalmazású, más szempontból nézve pedig igenis előremutató és újszerű a lemez.

Az új dalok közül melyek állnak legközelebb a szívedhez?

Ez mindig változik, de most éppen a Geminit, a Jennie-t, meg a Space Whisperert imádom nagyon. Óriási érzés ezeket a dalokat előadni a színpadon. A Star Of Rio élőben a háttérénekes lányokkal egészen Motown-szerű érzést hoz. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy mi nem dalokban, hanem egységes albumokban gondolkodunk. A világ, amiben élünk, már csak a single-kiadványokról szól, minket azonban ez nem tántoríthat el attól, hogy a koherens nagylemezekre helyezzük a hangsúlyt. Olyanokra, amik aztán kiállják az idő próbáját.

A Soilwork frontembereként teljesen más világban tevékenykedsz, onnan nézve pedig egyáltalán nem nyilvánvaló, amit itt csinálsz. Mit gondolhatnak azok, akik csak a Soilwork soraiból ismernek, ha meghallják a The Night Flight Orchestrát?

Legtöbbjük valószínűleg alaposan meglepődik, néhányan meg egész biztosan sokkot kapnak! (nevet) Viszont baromi érdekes, hogy hogy mennyi pozitív visszajelzést kapok a The Night Flight Orchestrában betöltött szerepem kapcsán. A legtöbb ember azzal jön oda hozzám, hogy „húha, nem is gondoltuk volna, hogy ennyire tudsz énekelni!" (nevet) A The Night Flight Orchestra zenéjében az is jó, hogy szinte mindenki tud kapcsolódni hozzá valamilyen szinten. Felszínre hoz egy csomó emléket a gyerekkorból, amikor a szülőkkel autóztunk, és közben ilyen muzsika bömbölt a rádióból. Szóval a nosztalgia-faktor ebben a vonatkozásban is felmerül, ugyanakkor bizonyos szempontból úttörő jelentőségűnek is tekintem a munkásságunkat: a fiatalabbak közül sokan nem is tudják, hogy ilyen zene egyáltalán létezik, viszont rajtunk keresztül fel tudják fedezni maguknak a műfajt. Azt látom rajtuk, hogy fogalmuk sincs, mi ez, de megőrülnek érte! Az első Svédországon kívüli koncertünkre ez év júniusában került sor, a Rock Hard fesztiválon játszottunk Németországban. Csupa olyan brutál banda lépett fel, mint például a Behemoth, aztán ott voltunk mi ezzel a zenével. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy olyan dalt fogok előadni egy heavy metal fesztiválon, mint a Domino! (nevet) Tudod, mi történt, amikor belekezdtünk a nótába? Az összes Behemoth- meg Watain-pólós nehézsúlyú metalos arc félbolondként kezdett ugrálni és táncolni! (nevet) Óriási volt látni a színpadról, hogy micsoda ereje van ennek a zenének! Persze ebben szerepe van annak, hogy manapság a metalosok alapvetően nyitottabbak más műfajokra, mint régebben. Persze keményvonalasok most is vannak, akik csak a fémet képesek elfogadni, a többség azonban már nem ilyen.

Nyilvánvalóan ez a zene egészen más hozzáállást követel meg tőled énekesként, mint a Soilwork. Vettél énekórákat, mielőtt elindítottátok ezt a projektet?

Formális énekórákat 2001-ben vettem először és utoljára, amikor az A Predator's Portrait lemezt készítettük. Talán három óra volt az egész, és igazából a technikámat akartam kissé csiszolni akkor. Azóta rengeteget turnéztam és stúdióztam a Soilworkkel, ami jókora rutinnal vértezett fel. Úgy gondolom, hogy szükség volt arra a húsz évre a Soilwork soraiban ahhoz, hogy a hangom ennyire erőssé válhasson. Ez adta meg azt az alapot ahhoz, hogy felépíthessük a The Night Flight Orchestrát. Tudod, egész életemben ezeket a dallamos rockzenéket hallgattam, és rettentő sokáig álmodoztam róla, hogy egyszer talán lesz lehetőségem ilyen zenét csinálni, így énekelni. Másmilyen projektet egyébként sem tudtam soha elképzelni a Soilwork mellett. Annak semmi értelme nem lett volna, hogy például egy másik metalt játszó csapatban is szerepet vállaljak. Persze amikor elkezdtük a The Night Flight Orchestrát, még nem voltam annyira magabiztos, sokszor magam is csodálkoztam, miután megoldottam egy-egy dallamos énektémát, azóta viszont megjött az önbizalmam e téren, és ez az utóbbi Soilwork-anyagokon is hallatszik.

Általánosságban véve mi a legfőbb célotok a The Night Flight Orchestrával?

Amellett, hogy időtlen albumokat szeretnénk készíteni, leginkább a látványos arénarock-koncertek köztudatba való visszacsempészése a fő feladatunk. Tudod, két háttérénekes csajjal, ahogy kell. Ilyesmit a Guns N'Roses fénykora, tehát a kilencvenes évek eleje óta nem lehet látni.

Mely klasszikus rockénekesek voltak rád a legnagyobb hatással?

Rengeteget fel tudnék sorolni... Elsőként a Survivor eredeti frontemberét, Dave Bicklert említeném, aki szerintem minden idők legalulértékeltebb énekeseinek egyike. Mindig nagyon szerettem Phil Collinst is, Lou Gramm a Foreignerből pedig talán a legnagyobb favoritom. Viszont ha már itt tartok, akkor mindenképpen kiemelném Kelly Hansent, aki immár tizenöt éve áll a Foreigner élén. Egészen fantasztikus énekes! Aztán vannak olyan énekesek is a kedvenceim között, akik egyáltalán nem érhetőek tetten az énekstílusomban. Ilyen például Annie Lennox, akinek Eurythmics-es munkásságát és a szólómunkáit egyaránt nagyra értékelem.

Melyek a legkedvesebb arénarock-lemezeid?

Hol is kezdjem? Paul Staney 1978-as szólóalbuma mindenképp rajta van a listán, nagyon jó kis cucc. Az első Foreigner-lemez, aztán a Survivortól az 1981-es Premonition, a Pretzel Logic a Steely Dantől, és természetesen az Abbától a Voulez-Vous is kötelező. Ide sorolnám még a The Turn Of A Friendly Card című lemezt a The Alan Parsons Projecttől, a The Who Who's Next albumát, Frankie Miller Full House korongját, és a Duke albumot a Genesistől.

Milyen tanácsot adnál fiatal rock- és metalénekeseknek, akik szeretnének jobbak lenni saját versenyszámukban?

Szerintem az a legfontosabb, hogy egy énekes megtalálja azt a regisztert, amiben a legerősebb a torka. Innen aztán lehet építkezni. Nem szerencsés viszont az ideáljainkat követni, persze ettől függetlenül minden fiatal ezt csinálja... (nevet) Én például mindig középfekvésben voltam erős, innen próbáltam eljutni fel és le, hogy nagyobb legyen a mozgásterem. Szintén fontos, hogy a falzett-technikája kiforrott legyen az énekesnek. Lehet hogy ez viccesen hangzik, és mindenki egyből a Bee Geesre asszociál, de a helyzet az, hogy ez a kulcs az igazán jó énekléshez!