Új zenekar, sokat próbáltnak mondható tagokkal, ráadásul teljesen más zenei iránnyal, mint amire a nevek alapján számítani lehetne. A Wendigo zenéje egy olyan réteget is megfog (és remélhetőleg meg fog fogni), akik soha életükben nem hallottak még a Stonehenge-ről vagy a Da Capo-ról. Ezt úgy hívják: tiszta lappal. De kezdjük az elején, szép sorjában...
Elkerülhetetlen a kérdés: Miért döntöttél úgy tavaly, hogy kilépsz a Stonehenge-ből?
BZ: Szép dolgokat éltem meg a Stonehenge tagjaként, és nagyon sokat adott nekem a velük töltött négy év zeneileg és emberileg egyaránt. Viszont sajnos a zenekar elérkezett arra a pontra, ahonnan – akkor és ott – nem volt másfelé út: csak a csendes elszunnyadás és a váltás között választhattam. Emberileg szétesett a társaság, szép lassan minden tagot olyan ambíciók kezdtek fűteni amik szinte ellentmondtak a Stonehenge-beli aktív részvétellel. Nyögvenyelősen ment a zeneírás is, és nem jutottunk konszenzusra azzal kapcsolatban sem, merre kormányozzuk tovább a hajót. A többség a polgári foglalkozása oltárán áldozta fel és tette sokadrangúvá a zenekart, mások másfelé mentek el, és lassan egyedül maradtam azzal a véleményemmel, hogy egy zenekar attól zenekar, hogy koncertezik, lemezeket készít, “jelen van”.
Az Angelo Salutante lemezen és az egy szem Iron Maiden átdolgozáson kívül nem is születtek új dalok?
BZ: Szinte nem. Valahogy beleestünk az “atyaúristen, győztünk” csapdába, tehát egy színvonalas lemez elkészülte után visszahúzó erővé vált többekben, hogy görcsösen próbáljunk túlszárnyalni egy meglévő színvonalat. Tulajdonképpen másfél év alatt készült el három dal, melyet még 2002 januárjában demóztunk fel először, aztán 2003 májusában értünk el odáig, hogy felénekelhessem őket. De még akkor is sok választotta el őket a végleges stádiumtól, azóta talán még mindig nincsenek készen. Pedig nagyon sajnálom őket, a szövegekbe például életem legfontosabb fordulópontjának történetét szőttem bele, így azt hiszem, a szívem fog megszakadni, ha – a hírek szerint – valaki más énekli el őket véglegesre, az én szövegeimmel, az én érzéseimmel…
Tudtad már akkor, hogy kikkel szeretnél zenélni vagy ott álltál egyszálmagadban és keresgéltél embereket?
BZ: Egy nagyon kis időszak volt amíg nem tudtam konkrétumokat, csak azt, hogy mindenképpen folytatnom kell. Voltak ötleteim, tele voltam kihasználatlan “zenei energiákkal”, és bizony akkor már több mint egy éve nem álltam a Stonehenge-dzsel színpadon.
Ezek szerint kapóra jött, hogy feloszlott a Da Capo?
BZ: Jaaaaj, ilyet nem illik mondani… De igen. :-) A fiúkkal régóta dolgoztunk már együtt különböző zenei kérdésekben, ismertük egymást és nagyon meg is szerettem őket, barátokká váltak. Ezért a lehető legjobb emberek “pottyantak az ölembe” a Da Capo megszűnésekor. Amikor Kozi és Robi megkerestek és elmondták a tépelődésük okait, egy hangulatos őszi estén a Yes pubban “megszületett a Wendigo”.
Robi, mikor éreztétek, hogy a Da Capo nem igazán úgy működik már, ahogy szeretnétek?
Robi: Amikor megjelent a második Da Capo lemez – amit egyébként a hibái ellenére is nagyon jól sikerült produkciónak érzek a mai napig, pedig szőrösszívű kritikus vagyok magunkkal szemben is – valahogy kezdtek nem működni a dolgok. Egy csomó olyan dolog nem teljesült, amiben a zenekar korábban bizonyos partnerekkel megállapodott – jó lecke volt, ezután nincs több úri becsületszó, csak szerződés -, ezekből kifolyólag többször erkölcsileg és anyagilag is megalázó helyzetbe sodródtunk. Ez oda vezetett, hogy a zenekar több tagja egyszerűen motiválatlan lett. A zenekar ügyeit korábban is Kozival intéztük, a dalok megírásától a koncertszervezésig, a honlaptól a borítóig, a szállítás megoldásától a pénzügyekig, arra végképp nem maradt energiánk, hogy hétről hétre lelket verjünk a kedvetlen arcokba. Ekkor éreztük először.
Tulajdonképpen mi volt az oka, hogy megszűnt a zenekar, ráadásul egy jól sikerült lemez után?
Robi: Miután többszöri nekifutásra sem változtak a dolgok, sőt a formálódó új dalok is megsínylették, hogy néha csak megszokásból jött le a próbára valaki, bejelentettük, hogy nem csináljuk tovább, mert a Da Capo kedvesebb a szívünknek annál, minthogy egy hosszú agonizálással megkeserítsük a szép élményeket. Akkor jött a képbe BZ, aki nagy szerencsénkre éppen akkor távozott a zenekarából. Eredetileg csak egy alkalmi együttműködésről lett volna szó, de miután kiderült, hogy szabad vegyértékek találkoztak, egyből adódott a közös produkció lehetősége.
Kozi: Be kell vallani, velünk együtt mindenki belefáradt egy kicsit. A Da Capo befejezésén kívül voltak a zenéléssel kapcsolatban radikálisabb gondolataim is, de szerencsére nem ezek kerekedtek felül.
Egyértelmű volt számotokra, hogy hogyan szeretnétek folytatni a zenélést?
Kozi: Nem. Csak annyit tudtunk, hogy teljesen felkészült és érett zenészekkel játsszunk, és semmiképpen sem progresszív zenét.
Robi: Az volt biztos, hogy valamilyen formában folytatjuk, több ötletünk is volt, két dologhoz ragaszkodtunk mindenképpen: súlyosabb zenét akartunk csinálni, profi társakkal.
Elkészült az első dal, a Disconnected. Ennek azért van némi története, hogy készült, ki segített?
BZ: A dalt még a Stonehenge-időszak végén kezdtem írogatni PC-n egy tervezett új banda vagy project számára. Pár riff erejéig a CasketGarden tiszteletbeli svéd gitárosa, Tóth Balázs is beszállt az ötletelésbe. Robiék felbukkanása után ez a verzió formálódott tovább, és természetesen sokat változott, míg elérte a mai stádiumot. Mindenesetre ez a dal az első “hivatalos” Wendigo szerzemény.
Kozi: A dal vázlata megvolt, BZ ötletére Tóth Balázs írt egy gitártémát, ami kisebb változtatásokkal nyitótémaként megmaradt. A többi rész a súlyos versszakok, refrén stb. csak vázlatként létezett, ezek azóta bevált szentgotthárdi computer workshopban nyerték el végső formájukat.
Megvolt már nagyjából a zenei irány, amit szerettetek volna játszani vagy csak annyi volt a fejetekben, hogy ki akartok lépni mindannyian a “progmetal” skatulyából? Egyébként nagyon idegesített már ez a skatulya titeket?
Kozi: Érdekes, hogy épp pályafutásunk elején játszottuk a legnehezebben előadható és befogadható zenét. Most szerintem teljesen más - nem kevésbé érdekes és jó - irányba haladunk. A progmetal továbbra is megmaradt szenvedélynek, de csak magunknak otthon, próbákon.
BZ: Részemről nem volt konkrét elképzelés, a belőlem jövő zenéket akartam megfelelő társakkal együtt megvalósítani. Tökéletesen alakult, hogy a többiek is olyan direktebb, keményebb és mégis változatosabb zenében gondolkodtak mint én. Valahogy azóta is minden dal automatikusan “véndigós” lesz anélkül, hogy kifejezetten erőlködnénk ezen.
A prog skatulya kérdésköre már ismert, túlragozni nem akarom – amikor a progresszív megnevezés már nem saját értelmét (fejlődő) takarja, hanem egy nagyon behatárolt zene sokadvonalbeli másolását, nincs értelme ragaszkodni ehhez a stílushoz. A Wendigo zenéjét ugyan direktebbnek érzem, és nem arcbamászóan prog, mégis megtalálhatóak benne azok a kis finomságok, amik szerintem az átlagos zúzdák fölé emelhetik.
Jozzy: Igazság szerint, engem a skatulyázás nem érdekel. Az, hogy valaki milyen stílusúnak gondol valamit, az teljesen szubjektív, a hallgató zenei tájékozottságán múlik. Én modern metalnak gondolom a zenénket, szándékunk szerint ezt is játszunk. A lényeges kérdés nem a stílus, hanem, hogy bejön vagy nem jön be. Egy biztos: hogy mások és máshogy játszanak ebben a zenekarban mint az előzőekben, máshogy gondolkodunk a zenélésről mint korábban, és ebből következően más is az eredmény.
Ekkor került a képbe Jozzy... Ő honnan bukkant fel? Rögtön éreztétek, hogy ebbe a zenekarba született?
BZ: Jozzyt Balu, a Neverwood énekese ajánlotta. Szinte semmit nem tudtam róla, ráadásul csak egy beszélgetésre futotta legelőször, ugyanis pont akkor kezdődött egy fél éves útja Angliában. Ezért, mire visszajött, tulajdonképpen már “állt” a zenekar, de ez egy pillanatig se jelentett gondot. Jozzy jött és elvarázsolt mindannyiunkat, pillanatok alatt átvette a ritmust, és alig telt el a visszaérkezése után egy kis idő, már színpadon álltunk együtt. És hogy ide született-e? Naná, szerintem már a szülőszobában Wendigo volt a kis kék karszalagjára írva. Emberileg és zeneileg is ide tartozik, elválaszthatatlanul.
Jozzy: Koncz Balázs (Neverwood) szólt nekem 2003 szeptemberében, hogy BZ új embereket keres zenekar alapításához. Én akkoriban már gondoltam arra, hogy meg kellene próbálkoznom mással is a Behinián kívül, és bár BZ-vel korábban nem találkoztam még, azt tudtam, hogy letett már egy-két dolgot az asztalra. Ha jól emlékszem egy After Crying koncert előtt találkoztunk először, és beszélgettünk arról, hogy mik a tervek. Eléggé egy hullámon mozgott az agyunk, úgyhogy ez már jó jel volt. Annyiban maradtunk, hogy majd meglátjuk mi lesz, merthogy én két hét múlva mentem 4 hónapra Angliába, de BZ megnyugtatott, hogy ez nem akadály, majd beszállok mikor visszajöttem. Aztán így is lett.
Kozi: Akkor éreztem, hogy Jozzy közénk született, amikor az első próbán meghallottam játszani és megláttam a próbáról készült fotón a tökéletes esztétikai összhangot.
Jozzy! Mit gondoltál az első közös próba után? Akkor rögtön letoltad a hajad, hogy egységes legyen a gitárosok összképe? :)
Jozzy: Nagyon vártam már az első alkalmat, meg ugye kintre küldte nekem a BZ az infókat, és mire hazaértem már 2-3 nóta 75%-ban készen volt. Robival, meg Kozival néhány évvel korábban egy közös koncert alkalmával már találkoztunk, és jó arcoknak tűntek. BZ-vel meg ha jól emlékszem közvetlenül azelőtt találkoztunk, hogy Angliába mentem, szimpatikus fiatalembernek ismertem meg, és folyamatosan emileztünk. Meg egyébként is izgatott, hogy milyen lesz egy olyan zenekarban zenélni, ahol minden poszton erős emberek vannak, és különösen a két-gitáros megoldás tetszett. Az első próba után már lehetett érezni a vibrálást, ami azóta sokkal erősebb lett. Látszott a céltudatosság, és éreztem, hogy jó a társaság. Attila belépésével még masszívabbá vált az alapja a zenekarnak. A hajviseletről pedig nem kellett sokat győzködni, ha jól emlékszem az első koncerten már kopasz voltam. Egyébként addig is nullásra szoktam nyomni a fejemet, ha már kócolódott, de a borotva akkor került először a képbe, amikor Rob és Kozi példáján láttam, hogy milyen szép is tud lenni a “fényesre csiszolt gyémánt”.
Egyébként működik még a Behinia?
Jozzy: Persze, nem volt okunk abbahagyni. Törés volt ugyan, míg Angliában voltam, meg énekesünk sem volt, de azóta ezek a problémák megoldódtak. Hazajöttem, és most már én hápogok a koncerteken, a többiek vokáljával kisegítve. Nagyratörő szándékaink nincsenek, de évente néhány koncertet azért megeresztünk, és folyamatosan próbálunk, mert szeretünk zenélni.
Rekordsebességgel születtek a dalok. Miképp oldottátok meg a dalszerzést, a próbákat? Ráadásul az sem mondható el, hogy hihetetlenül sokat próbálnátok...
BZ: Sokan furcsállják, hogyan maradhat egyben egy szentgotthárdi, pesti és paksi tagokat tömörítő banda. Pedig egyszerű. Egyrészt kell hozzá egy iszonyatos fanatizmus, elkötelezettség egymás, a zenekar és a zenénk iránt. Másrészt kell hozzá hatalmas adag munka, otthoni zeneírás és gyakorlás. Legvégül kell egy gyors Internet-kapcsolat, amivel a saját ötleteinket megosztjuk a többiekkel. A zenei alapötleteket általában Kozi és én szállítjuk, de aztán elkezd a neten pattogni a nótakezdemény, mindenki hozzáteszi a saját dolgait, végül pedig otthon megtanuljuk a saját részeinket.
Mikor aztán összegyűlünk (váltakozva Szentgotthárdon vagy Pesten) próbálni, már nem azzal kell tökörészni, hogy nótarészleteket fejtsünk meg vagy keresgéljük a H húrt – a dal finomítása, színpadhoz igazítása már a feladat. Így viszont tényleg gyorsan, hatékonyan lehet haladni.
Kozi: A dalszerzés egyelőre kétféle módon zajlik. Vagy BZ átküldi az ötletét, vagy teljesen saját elgondolás alapján nagyjából végleges formájában összeáll a számítógépemben a dal (kezdetleges dob ill. basszus alapokkal, ének nélkül). Ezt mindenki megkapja, és a próbára már teljesen kidolgozott anyaggal érkezünk.
Jozzy: A dalok alapjait BZ és Tamás szülte, ezeket aztán számítógépen nagyjából összerakták, eljuttatták hozzánk, és így tudtunk a saját részeken agyalni. A próbán már csak annyi dolgunk volt, hogy összerakjuk az ötleteket, aztán elmenjünk sörözni. A próbák sűrűségéről, meg annyit, hogy ebben a zenekarban mindenki tudja a dolgát, otthon gyakorol, nem pedig próbán, így az a néhány alkalom, amikor összejövünk elég a témák tisztázására. Csak azért kár, hogy keveset tudunk együtt játszani, mert fasza hangulat van próbán, mert jó együtt.
Mi alapján választottátok ki a bemutatkozó EP-re az azon szereplő három dalt?
BZ: Egyszerűen az akkori három “legkészebb”, legütősebb dalt választottuk ki. Dobokat ráadásul négy dalra vettünk fel, menet közben derült ki, melyik hárommal foglalkozunk tovább. Ráadásul az volt a célunk, hogy három dalban tudjuk megmutatni a csapat sokszínűségét. Úgy érzem, a gépiesen zúzós alappal és lebegős énekkel operáló Disconnected, a modern, fájdalmasan odacsapós Broken és az elszállósan súly Two As One tökéletes trió volt erre a célra.
Kozi: A legfontosabb szempont az volt, hogy zenei megközelítés és dallamok tekintetében egymástól a lehető legnagyobb mértékben eltérő dalokat válasszunk.
Időközben lassan kiderült, hogy Göllicz Laca nem tudja folytatni a dobolást a zenekarban. Visszavetett ez titeket?
Kozi: Lacával majd 10 évig zenéltünk együtt, készítettünk 2 nagylemezt, 3 EP-t és ki tudja hány demót. Voltak olyan időszakok, amikor szinte hónapokat töltöttünk együtt. Természetes, hogy ezek után kicsit megviselt a kilépése, főleg, hogy a mai napig az egyik legjobb metal-dobosnak tartom az országban. Attila érkezése óta azonban nem érzek nosztalgiát.
BZ: Igen. Nem. Izé… Igazából az vetett vissza, hogy sokáig nem tudtunk egyértelműen arról, hogy már nincs meg benne a motiváció, ezért nehezen alakult odáig minden, hogy végül kilépjen. De ezt az eseményt még viszonylag a Wendigo “elején” kellett megejteni, mikor még formálódik a zenekar, hogy a kész “terméket” már egy minden tekintetben tökéletes dobossal tálalhassuk.
Ki is lépett a nyáron, és akkor jött az a bizonyos EFOTT-os koncert, ahol BZ dobolt és énekelt. Mennyire volt ez húzós nektek, hogy éreztétek ott magatokat?
Kozi: Lehetetlennek tartottam, hogy a produkció bármilyen szinten is sikerülhet. Ilyen jellegű zenét énekelni és dobolni egyenként is csúcsteljesítmény. Szerencsére nem volt ciki, legalábbis a színpadon nem tűnt annak. :-)
Jozzy: Szerintem, BZ-nek volt ez különösen durva, egyébként sem egyszerű, amit csinál, ugyanez dobolás közben hatványozottan nehéz. Én egyéb iránt tök jól éreztem magam aznap meg az egész hétvégén, a Balatonban fürcsiztünk, labdáztunk, aztán meg következő nap volt a diplomaosztóm, és még aznap Gotthárdon játszottunk, koncert után pedig a szokásos “gotthárd-programot” is teljesítettük.
BZ: Fura helyzet volt a kilépése, hiszen az utolsó utáni pillanatban a plussz munkanapot választotta az EFOTT helyett, ezért hivatalosan még a zenekar tagja volt, amikor a fesztiválon “beugrottam” dobolni. Ezután szinte egyszerre derült ki, hogy se Laca, se mi nem akarjuk így folytatni, ekkor kezdtünk komolyabban dobost keresni. Az EFOTT-os koncert egyébként a “sz*r de feelinges” jelzővel illethető, hiszen már jó ideje nem doboltam aktívan, de persze kis csalásokkal végigment a koncert és a közönséggel együtt mi is jól szórakoztunk. Ráadásul a Balatontól 20 méterre levő színpad lehetővé tette, hogy a koncert után 20 percen belül mindenféle strandlabdákat vagdossunk egymás fejéhez a vízben – remélem, jövőre sem változik a helyszín! :-)
Jött a keresgélés, végül megtaláltátok Varjú Attilát, aki rendkívül rövid idő alatt bevált. Hogy akadtatok rá?
BZ: A vicces az, hogy régebb óta ismertem már, csak valahogy sosem hoztam összefüggésbe a zúzósabb zenékkel – őt ugyanis Beren barátom “szalonzenekarában” láttam először, csak később döbbentem rá, hogy jelentős zúzdazenei múlttal rendelkezik. Aztán nagyon gyorsan kiderült, megérte várni rá, egy zeneileg és emberileg egyaránt tökéletes tag illeszkedett be személyében a Wendigoba.
Attila! Milyen zenekarokban játszottál/játszol?
Attila: Elég régóta zenélek, ezért sok zenekarban megfordultam, első komolyabb az alterockos Klinika volt 1989-től 93-ig, később a keményebb műfajú Red Roosterben, majd a Mrs. Carmen nevű formációban doboltam. Ezek nálunk nem annyira ismert nevek, mivel elsősorban Szlovákiában és Csehországban tevékenykedtünk, ugyanis én csak 1999 óta élek Magyarországon. Budapesten először a modern punk Bankrupttal töltöttem el egy évet, melynek eredménye a Listen c. album, majd úgy 2000 táján csatlakoztam a Bob Jackson által alapított The Beaux Jaxon Bandhez (talán az R.E.M.-mel lehetne egy dobozba rakni), ahol a mai napig is tag vagyok. Éppen egy éve jelent meg a Who I Am c. lemezünk. Ezenkívül időnként megfordulok különböző feldolgozás- és bulizenekarokban (ezt már Szlovákiában is műveltem), az éppen aktuális a Sweet Nothings nevű csapat, korábban a Sugar Free-vel voltak emlékezetes koncertjeink.
Ha jól tudom elég rövid idő alatt tanultad meg, több, mint korrekt módon a teljes koncertprograrmot. Ez a profizmus minden téren jellemző rád?
Attila: A 90-es évek elején szerencsére rengeteg időt szentelhettem a zenének, rockzenekarokban játszottam, de közben jazzt tanultam, ahol zongorázni is kellett egy kicsit a szolfézs miatt. Persze, soha nem voltam jazzdobos, de óriási dolog, hogy zenei szempontból “írástudó” vagyok, többek között ennek és a sok feldolgozás-zenekarnak köszönhetem, hogy gyorsan tanulok. Sajnos alapjában véve nem vagyok egy szorgalmas típus, ezért az élet más területein nem kapkodom el a dolgokat – a műszaki diplomámon pl. 15 éve dolgozom. Még a csehországi Brünnben kezdtem egyetemre járni, jövőre talán Budapesten végzek (a gépészetből időközben informatika lett), de ez egyáltalán nem biztos. :-} A zene viszont megszállottság kérdése nálam, soha nem kellett erőltetnem a gyakorlást és a Wendigo egyáltalán nem az a zene, amit az ember fanyalogva csinál a mindennapi betevő miatt.
Szlovákiában születtél és éltél sokáig. A magyar és a szlovák metal scene miben különbözik szerinted? Mesélnél a dobos kedvenceidről, “isteneidről”?
Attila: Mivel a helyzet ott sem volt rózsás a 90-es években, különbségekről nem nagyon lehet beszélni. A Red Rooster pl. egyfajta dögös grunge/funk/blues keverék volt, az angol szövegek miatt ideig-óráig be tudtunk kerülni a cseh-szlovák élvonalba is, de aztán fokozatosan bezárultak az ajtók. Magyarország felé szintén próbálkoztunk, sajnos jóval kevesebb sikerrel …, de erről egy külön könyvet lehetne írni.
A másik kérdésre sem egyszerű a válasz, ugyanis nem istenítek senkit, viszont rengeteg dobos kedvencem van, egymástól teljesen eltérő stílusban, pl. Jeff “Tain” Watts, Phil Collins, Alex Van Halen, Lombardo, az újabbak közül Taylor Hawkins, Dave Bruckner, Abe Laboriel Jr.. Másrészt messze nem csupán a dobost figyelem egy zenében, nagyon sokféle műfajt hallgatok, most éppen a Dave Matthews Band az aktuális kedvenc, előtte Papa Roach, Foo Fighters. A 80-as években persze én is Metallicán, Slayeren, Anthraxon és hasonlókon cseperedtem, a jazz és a többi csak később jött. Jellemzően ilyesmik váltják egymást a CD lejátszóban: Van Halen, Extreme, W. Marsalis, LZ, Coltrane, Queen, M. Davis, Ravel, Chick Corea, Robert Cray, Dream Theater, Sting, U2, Prokofjev, RHCP, Vivaldi, Tito Puente, Pink Floyd és így tovább vegyesen, hogy teljes legyen a káosz. Néha megnézem az aktuális popchartokat is, azért nem mindegyik produkció elviselhetetlen. ;o)
Az EP egyelőre “postázás alatt” van. Remények, tervek?...
BZ: Wembley, platinalemez, MTV Icon Wendigo hétvége. Vagy nem. Komolyra fordítva: Szeretnénk egy olyan kiadót találni amely a megfelelő szinten foglalkozik velünk, és lehetővé teszi, hogy kompromisszummentes, világszínvonalú lemezeket készíthessünk és a lehető legtöbb helyen megismerhessék a zenénket.
Két teljesen különböző stílusú gitáros játszik a csapatban, Kozi a technikásabb oldalról közelíti meg a szólózást, Jozzy meg zsigerből játszik, szinte folyik a zene az ujjai közül. Hogy osztjátok el a szólókat egymás között?
Jozzy: Ahogy jön, meg attól függően, hogy melyikünk stílusa illik jobban a nótához, de törexünk arra, hogy kb. ugyanannyit szólózzunk, meg szólózni nagyon szeretünk mindketten. Én egy pillanatnyi előnybe kerültem, mert kimaradt néhány nóta az utóbbi koncertekről, amiben Kozi vállalt volna nagyobb szerepet, de ez a megengedhetetlen aránytalanság a következő koncerteken már orvosolva lesz. Meg aztán tervezünk durva ikerszólókat is, de az még a JÖVŐ SZÓLÓJA.
Kozi: Valóban kicsit más módon közelítünk a gitározáshoz, de ilyen éles határvonal biztosan nincs. Egy azonban mindenképpen közös: mindketten inkább szeretünk szerényen a háttérben riffeket tologatni. Így kelletlenül igyekszünk kb. testvériesen megosztozni a szólókon. :-))
Melyikőtökre milyen gitárosok hatottak leginkább?
Jozzy: Hendrix, S. R. Vaughan, Vai, Dimebag, Bettencourt, Brian May, Scott Henderson, Petrucci, Slash, Várnai Dániel. Ezek mind, mind biztos jó munkás emberek!
Kozi: Petrucci a technikája miatt, Vai és Becker a dallamai miatt, Kerry King a kinézete és a riffjei miatt.
Robi! A Da Capo-ban te írtad a dalszövegeket. Most ezt átengedted teljesen BZ-nek vagy várhatunk még tőled hasonlóan érdekes sorokat, mint annak idején?
Robi: BZ kifejezetten jó szövegíró, jók a témaválasztásai és mivel nem “hunglish” szinten bírja a nyelvet, a gondolatait frappánsan és közérthető formában képes megfogalmazni angolul is. Persze ha lesznek használható ötleteim, én is bedobom a közösbe, de szerintem az az optimális, ha az írja a szöveget, aki énekesként előadja.
Kozival nagyon régóta ismeritek egymást és ismeritek egymás rezdüléseit, ha zenéltek. A többiekkel is hasonló baráti kapcsolat van/lesz érzésed szerint?
Robi: Talán már indokolatlan is a jövő idő használata. BZ-vel még a Da Capo-s időkből származik az ismeretség, sokat koncerteztünk együtt a korábbi zenekarával, vendégként többször énekelt is nálunk, mindkét Da Capo lemez angol nyelvű változatának elkészítésében tevékenyen részt vett, ez a haveri- és munkakapcsolat mára barátsággá nemesedett. Jozzy pedig egy igazán közvetlen arc, a félelmetesen feelinges tivornyák elengedhetetlen főszereplője, így a távolság ellenére sokat bulizunk együtt, ha utazni kell, egymásnál alszunk, abszolút barát kategória. Crowsky még friss arc közöttünk, a humorérzéke és a zenei elhivatottsága miatt eleve adott a közös nyelv…
BZ! Jó kis klisés kérdés: hogy születik nálad egy-egy szöveg? A három ismertebb dalon kívül a többiben miről írtál?
BZ: A szöveget mindig a zene hangulata szüli. Először általában egy dallamvonal, riff alakul ki, és miközben ezt játsszuk próbán vagy hallgatom otthon, szép lassan beleférkőzik a fejembe egy-két szó. Csak sokadik hallgatásra derül ki saját magam számára is, hogy ezek a szavak makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy a dal részei maradhassanak, ezért innentől már tudatosan ezek köré építem a témát és a szöveget. A többi dal tartalmáról még sokat nem szeretnék elárulni, a koncerteken mindenki felfedezheti magának ezeket. Annyi mindegyik esetében tény, hogy alapvető emberi érzésekről szólnak, olyan dolgokról amiket én éreztem, amiken átmentem, amiket megéltem – viszont ezeket a dolgokat szeretem úgy megfogalmazni, hogy a hallgató bármelyiket magáénak érezheti, értelmezheti őket valamelyik saját érzése, élménye szerint.
A hangodat is sokkal többféleképpen használod, mint korábban bármikor. Régen hörgést, vagy ilyen agresszív üvöltést nem lehetett hallani tőled, most meg azért akad mindenféle ilyesmi is a dalokban. A jellegzetes sok vokálos “bézés” refrének megmaradnak, ugye?
BZ: Azt hiszem, a refrénjeim amolyan védjegyszerűvé váltak, legalábbis már több helyről hallottam így megfogalmazva. Ezen természetesen nem is szeretnék változtatni, viszont az is tény, hogy a dalokban az énekhangom minden szélsőségét szeretném kihasználni az érzelmek tökéletes átadására. A suttogásoktól a dallamokon át a hörgésig és üvöltésig minden az érzések közvetítésének eszköze nálam, és remélem, ezt a tökéletességre tudom fejleszteni ebben a zenekarban.
A kritikákban általában elég vegyes hatásokat emlegetnek: van amire ti is rábólintotok és van olyan, ami nagyon távol áll tőletek?
Kozi: Soha nem olvasok kritikákat. Néhány "kritikusnak" van 3 lemeze, így könnyű kitalálni kihez bír hasonlítani. Egyébként magam sem tudom, mihez hasonlítunk.
BZ: A Dream hatásokat emlegető véleményektől feláll a szőr a hátamon, egyébként viszonylag egyetértek mindenkivel. A vicces az, hogy a lehető legkülönbözőbb hatások ugranak be rólunk az embereknek, ugyanúgy emlegették már a Nevermore és a Soilwork nevét mint a Fates Warningét vagy épp az Alice In Chains-ét, és ezt nagyon pozitívnak találom. Valahogy ez is igazolja, hogy sikerül sokszínűeknek lennünk.
Volt olyan visszajelzés, ami különösen jól esett nektek?
BZ: Minden olyan visszajelzés jól esik, amikor érezzük: megértették, megérezték, mit szeretnénk elmondani, milyen zenét szeretnénk játszani.
A koncertek elég intenzívek, nem igazán az egy helyben ácsorgás jellemző rátok - szerencsére. Jól esik végre így szabadjára engedni magatokat?
Jozzy: Élmény a Wendigoban játszani, mindenki odateszi magát a koncerteken, tudja, hogy mi a dolga, és a zene is megengedi a lazább kiállást, a görcsmentes játékot.
Attila: Hát persze, pont ez a lényeg benne, örömszerzés felsőfokon. Az külön szerencse, hogy másoknak is tetszik…
Kozi: Régebben keményen koncentráltunk minden hangra, egyébként teljesen feleslegesen. Az intenzivitás nálunk egyelőre hangulat- és körülményfüggő. Ezért sem tartunk még ott, ahol szeretnénk.
BZ: Ez ösztönös. És persze, hogy jól esik! Szabaddá tesz. Ahogy felérek a színpadra, a hétköznapi BZ kikapcsol, és egy olyan ösztönlény veszi át a hatalmat, amely igazából csak egy “csatorna”, amelyen keresztül a dal tartalma, érzelmei átzubognak a közönség felé. Ráadásul imádom, hogy végre mindenki társ ebben, négy olyan emberrel játszhatok együtt, akik önfeledten átérzik a zenét, zúznak, bemozogják a színpadot. Így kell ezt!
Egy év múlva, tíz év múlva hol szeretnétek lenni?
Jozzy: Remélem, hogy ezzel nem rugaszkodom el nagyon a valóságtól: Egy év múlva az első lemez turnéján, ahol teltházas koncerteket adunk, és a turné után elégedetten gondolunk vissza az egészre. Tíz év múlva pedig a világon sokfelé ismert zenekarként járjuk a világot, nekem saját signature gitárjaim meg erősítőim vannak, és még mindig tele vagyunk energiával, és ha leülünk valahol inni egy sört, illetve paradicsomlevet, akkor elégedetten gondolunk vissza az egészre.
Kozi: Nem akarok szerénytelennek tűnni, de úgy érzem, ritkán látott zenei tudás és tapasztalat koncentrálódik a tulajdonképpen kezdő zenekarnak számító Wendigoban. Bizonyos időnek el kell telnie amíg "köztudatba kerülünk", a legnehezebb lesz ezt az időt motivációvesztés nélkül átvészelni.
BZ: 2005. október 19. Az első Wendigo lemez turnéja folyik, ahová a végre felújított lakásból indulok. És ki tudja, nincs-e már “úton” egy trónörökös…
2014. október 19. A hatodik Wendigo lemez turnéja folyik. A turné állomásai közötti időket a Kedvessel és két “kisbézével” töltöm…
Attila: Viszonylag gyorsan haladunk, szerintem mindenki egyetért velem, hogy egy éven belül európai színpadokon szeretnénk állni, tíz év múlva pedig Monte Carlo-ban a tengerparti villánkban… :o)
Az első egyébként abszolút nem irreális, sok mindenben könnyíti a helyzetet az Unió, bár biztosan nekünk kell majd utánamenni a dolgoknak. Viszont pesszimista felfogásban nem lehet semmit csinálni, bármennyire is nevetséges néha az amerikai hurrá-optimizmus, időnként azért bejön nekik. A pesszimisták pont ettől félnek…
Kinek milyen egyéb zenekarai, projektjei vannak még a Wendigon kívül?
Attila: jelenleg Di Bó Dzsekszon Bend, Szvít Nafingsz.
Jozzy: A Behinia zenekarban játszom, és tervem szerint csinálunk öcsémmel (aki klafán énekel) egy alkalmi zenekart, amellyel Red Hot Chilit fogunk játszani.
BZ: Az After Crying tagja vagyok 2002 ősze óta, amely nagy megtiszteltetés, ráadásul egy teljesen más zenei közegben szerzek itt tapasztalatokat. Tavaly megjelent a “Show” lemez, melyet egy nagyon fontos lépcsőfoknak tartok zenei fejlődésem során. Emellett már évek óta éneklek a Queen Emlékzenekarban, ahol szintén hihetetlenül nívós zenészek játszanak, ráadásul gyermekkorom óta legnagyobb kedvencem dalait énekelhetem. Van egy “nem létező” zenekarom is, ami hol Project, hol M-Project néven koncertezik (átlagosan kétévente egyszer), itt kiélhetem magam dobosként is, mikor régi barátokkal, nulla próbával, valami isten háta mögötti apró helyen játszunk feldolgozásokat.
Ti sem menekültök: mi az élet értelme?
Robi: Soha sem foglalkoztattak ezek a nagy szavakkal megalkotott, megválaszolhatatlannak tűnő kérdések. Ha logikus választ kérsz, akkor egyébként egyértelmű: biológiai értelemben a fajfenntartás és örökítés, az egyén szempontjából pedig testi vagy szellemi kielégülések utáni folyamatos kutatás.
BZ: A boldogság, ráadásul úgy, hogy a körülöttünk levőktől se vegyük el az ő boldogságukat, sőt, esetleg elő is segítsük azt. No meg 42. No meg a kis Elf. Meg Maci. :-)
Attila: Úgy nézek én ki, mint aki tudja???
Jozzy: Folyamatosan fejlődni, tanulni, becsületesnek lenni és erre ösztönözni másokat is. És persze 42.
Fotó: Valentin Szilvia
