Shock!

2023. november 18-án a Barba Negrában ünnepli harmincadik születésnapját a Black-Out. A zenekar az elmúlt jó néhány évet kvázi tetszhalott állapotban töltötte, a '90-es években azonban a hazai underground meghatározó csapata és üde színfoltja volt, sőt, kicsit a mainstreambe is sikerült belekóstolniuk. A koncertre való hangoldásként most negyedik nagylemezük, az 1997-es Ezüstkötet születésének körülményeit elevenítjük fel.

A mostani koncert elnevezése kissé sántít, hiszen a Black-Out indulása eredetileg 1992-re tehető, de nézzük ezt el nekik, ennyi igazán belefér az alkotói szabadságba. A lényeg, hogy a kezdeti időszak útkeresése után úgy igazán és stabilan a Fekete Kék tette fel a zenekart a térképre 1994-ben. Már az az anyag is közmegegyezéses klasszikus és megkerülhetetlen mérföldkő itthon, de kétségtelen, hogy az anno ebben a rovatban is megidézett, már rendes kiadói háttérrel és produkciós munkával megtámogatott Esőnappal még egy szintet tudtak lépni felfelé, alig egy évvel később. Erről aztán a Spirál akkora sláger lett, hogy simán zárójelbe tette a Fekete Kék címadóját, még úgy is, hogy anno utóbbi nélkül sem lehetett elképzelni valamirevaló rockdiszkót.

Egy olyan korról beszélünk, amikor a hazai metálszcéna vezetői képviselői – bár hatásaik és inspirációs forrásaik kétségtelenül felismerhetőek voltak – mind markáns stílussal rendelkeztek. Míg a Moby Dick megénekelte, hogy milyen kegyetlen évek jönnek, addig Lukács Laciék csak játszani akarták ezt a rock and rollnak hívott szart, az Actiont hallgatva pedig tudatosulhatott benned, hogy bizony ez egy kibaszott hely, és te is ebben élsz! Hozzájuk képest Balázs Gyula, alias Kowalsky és a Black-Out sokkal kevésbé nyilvánvalóan, vagy ha úgy tetszik, plasztikusan fogalmazott. A csapatot már a kezdetektől átjárta egyfajta költői, misztikus, elvont, később pedig akár ezoterikusnak is nevezhető érzés, ami nemcsak a szövegekben, de a zenében és még a vizuális oldalt tekintve is egyértelmű volt. Zenei hatásaik között persze messze kimagaslik a grunge (akkoriban szokás volt őket úton-útfélen magyar Alice In Chainsként emlegetni, amit mindig is hülyeségnek tartottam), ebből pedig nyilván következik az is, hogy a különböző tudatmódosító szerek – vagy bármi egyéb – okozta látomások, álmok is markánsan megjelentek a Black-Outnál. Ezt a vonalat pedig ki is maxolták az Esőnappal. A Kowa festményeivel illusztrált anyag egy tökéletes, őrült utazás volt, a Black-Out első négy évének egyfajta esszenciája.

1997 derekán ugyan a zenekar még mindig nem töltötte be ötödik életévét, mégis megérkezett immáron negyedik nagylemezük, az Ezüstkötet, egy minden szempontból érettebb, felnőttebb anyag, amelynek üzenete már a borítóra nézve is egyértelmű: ez itt egy, a drogoktól való megtisztulást követő, pozitívabb, életigenlő irányba mutat korong. Ebben komoly szerepet játszott, hogy Kowalsky a Krisna-hit felé fordult, amire nem csak a borítón szereplő tipográfiai jelek, de a Ne hidd el intrója is utal. Kowa: „A dal elején hallható omozás pontosan azt a célt szolgálja, amire eredetileg is szánták: az elmélyülést, a meditatív állapotba kerülést. Persze csak jelképesen, hiszen ennyi idő úgysem elég erre."

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen az Ezüstkötet abból a szempontból is koncepcióváltást hozott, hogy eltökélték, történetük során először, élőben akarják felvenni. Ez a döntés pedig egy újabbat is szült: a zenekar megvált basszusgitárosától, Andrics Lacitól. Szerencsére azonban a váltás baráti körülmények között zajlott. Csányi Szabi akkoriban így beszélt a tagcseréről a Metal Hammernek: „Eljött az a pillanat, amikor már többet és intenzívebben kellett próbálnunk, Laci azonban a munkája és a családja, meg a pécsi lakhelye miatt ezt nem tudta vállalni. Hármunk számára a Black-Out jelenti az életet, és egy olyan negyedik tagra volt szükségünk, aki ugyanígy érez. Ez nem egy friss probléma nálunk, de most tényleg elengedhetetlen volt, hogy alaposan fel tudjunk készülni a lemezfelvételre. Nem akartuk nagydobra verni, hogy bőgőst keresünk, mert emberileg azért megviselt minket a dolog. Csak pár embernek szóltunk a szakmában, és akiket ajánlottak, azokat meg is hallgattuk. Elsődlegesen szakmai szempontok mentén döntöttünk, de ezek alapján majdnem mindenki megfelelt, hiszen valóban profi hangszeresek jelentkeztek. Viszont olyan embert kerestünk, aki be tudna illeszkedni, aki hajlandó erre áldozni a fél életét. Végül Attila volt az, aki vállalta, hogy szívvel-lélekkel csinálja a zenekart."

A befutó tehát a mindössze 18 éves Fehérvári Attila lett, aki különösebb zenekaros előtörténettel nem rendelkezett, viszont már ekkor bármit el tudott játszani a hangszerén. A zeneileg mindenevő fiatal sráctól a dzsesszes muzsikák sem álltak távol, így hangszeres tudása új dimenziókat nyitott meg a Black-Out előtt. Fehérvári Attila: „Barabás Béci (ex-Southern Special, vagy ha úgy jobban tetszik, Sutterek – K.G.), akivel egy hangtechnikusi suliba járok szólt, hogy Szabiék bőgőst keresnek, és érdekelne-e a dolog. Én meg mondtam, hogy miért ne, hiszen ismertem és szerettem a Black-Outot. Megtanultam a megbeszélt nótákat, elmentem a meghallgatásra, és amikor egy hétig nem jelentkeztek, le is tettem a dologról. Aztán csak felhívtak." Kowa: „Laci kiválásával és Attila csatlakozásával számomra igazából annyi történt, hogy ötfősre bővültünk, hiszen Laci továbbra is velünk maradt, és mindenben segíti a zenekart ma is, épp csak Attila is csatlakozott a családhoz."

Attila érkeztével előállt az a fura helyzet, hogy a bandának egy olyan felállásban kellett stúdióba vonulnia, ami egyetlen koncertet sem adott a felvételek előtt, viszont hamar kiderült, hogy a kreatív energiák áramlásával nincs probléma. Persze, ahogy korábban, úgy a Black-Outban most is Csányi Szabi hozta a zenét, Kowa pedig a szövegeket, de az ötletek végső formába öntése már közösen zajlott. Olyannyira, hogy még a stúdiózás megkezdése előtti legutolsó próbán is születtek új ötletek. Egy friss taggal a fedélzeten, élőben rögzíteni a lemezanyagot mindenképpen bátor lépés volt, de amit egyszer a fiúk a fejükbe vettek, attól nem tágítottak. A zenekar 1997 januárjában két hétre be is költözött az Multimédia Kft. gyáli raktárépületéből kialakított, Rock Soundra keresztelt ideiglenes stúdióba, ahová velük tartott Jamie Winchester is. Utóbbi már az Esőnapon is együtt dolgozott velük, zenei rendezőként, a hangmérnöki feladatokat pedig Gellért Tibor látta el. Szabi: „Jamie Winchester zenei rendezőként vett részt a munkában, ahogy az Esőnap esetében is. Nagyon jól tudunk együtt dolgozni vele, és úgy gondolom, hasznos, ha van egy külső fül, egy olyan ember, aki átlátja a zenekart. Az Esőnap után pár koncertünkre is eljött, ismerte az élő hangzásunkat, és mikor bedobtuk neki az élőben feljátszás ötletét, azonnal ráharapott. Az ő ötlete volt az is, hogy béreljük ki a Multimédia Kft. gyáli raktárát. Felhívta Gellért Tibit, hogy megbeszélje vele a dolgot, aki szerencsére belement. Ez azért volt szerencsés, mert Jamie a stúdiófelvételekben van otthon, Tibi meg a koncertek hangosításában."

Ahhoz, hogy meglegyenek a megfelelő körülmények, persze kellett némi átalakítást végezni a raktárépületben, így amellett, hogy a csapat bepakolta a hatalmas keverőpultot, a ládákat és persze a hangszereket, kialakítottak egy kis konyhasarkot is, illetve kölcsönkértek egy rakat szőnyeget és paravánt, hogy ezek, illetve füstölők és gyertyák segítségével megteremtsék a felvételekhez szükséges hangulatot. Miután pedig megvolt a megfelelő atmoszféra, indulhatott a munka. Szabi: „A dobot, a bőgőt és a gitárt egyszerre vettük fel, és utána jött az ének. Mehetett volna minden egyszerre – a próbafelvételek még így zajlottak –, de Kowa kicsit megfázott a stúdiózás előtt, így az ő részeit végül külön rögzítettük." Kowa: „Teljesen más volt így dolgozni. Alapból általában van egy süketszoba a stúdióban, ahol az énekesek külön felvehetik a részeiket. Most viszont a többiekkel együtt voltam én is, és így sokkal könnyebb volt megfelelő hangulatba kerülnöm." Szabi: „Élőbb, lélegzőbb lett így a lemez hangzása, mint az Esőnapé volt. Ha sávonként veszel fel valamit, akkor a végén ezeket csak egybetologatják. Ezzel szemben az élőben feljátszott lemezeknek van egy lüktetése: itt kicsit összecseng ez, ott kicsit bezúg az... Amelyik zenekar koncerten megállja a helyét, az nyugodtan felveheti együtt játszva is a lemezét, sőt, ajánlom is nekik ezt a módszert."

Hogy azért ne menjen minden olyan simán, a technika ördöge a felvételek végén közbeszólt, a legutolsó napon ugyanis elment az áram a stúdióban. Szabi: „Szerencsére már csak a vokálok voltak hátra, amikor váratlanul kiment az áram és le kellett állnunk mindennel. A borítóhoz Göbölyös Laci még el tudta készíteni a fotókat úgy, hogy a helyiség bevilágításához szükséges áramot egy másik raktárból hoztuk át, de a lemezfelvételt nem tudtuk befejezni. A keverést eredetileg is a Tom-Tom stúdióban végeztük volna, de így a vokálokat is ott fejeztük be." És ha ez még nem lett volna elég az idegeskedésből, végül egy második mastert is el kellett készíteniük, ugyanis az első verziót hallva a fiúk azzal szembesültek, hogy túlzottan hátra került az ének. Szabi: „A gyáli felvételek után az áramszünet miatt a Tom-Tom stúdióban fejeztük be a munkát, és utána kezdtük a keverést. Ugyanúgy Jamie Winchesterrel és Gellért Tibivel dolgoztunk, mint a felvételkor és már a masterizálás is megvolt, amikor rájöttünk, hogy néhány helyen halk lett az ének. Jó lett a master, nem is ez volt a gond, hanem hogy itt-ott kicsit eltűntek a vokálok, illetve Kowa egyes témái. Hála istennek Gellért Tibi olyan előrelátó volt, hogy minden számból három felvételt is készített. Megvolt külön az alap, külön az ének és külön a vokál is, így ahol kellett, könnyen feljebb tudtuk tolni végül Kowa részeit és a kórusokat." Kowa: „Nem akartunk abba a tipikus magyar hibába esni, hogy túlzottan előtérben van az ének, és kezdetben jó helyen is volt, aztán a nagy dömpingben végül néhol kicsit elveszett, de szerencsére utólag tudtunk javítani."

Szabi emlékei szerint az újrakeveréssel, ismételt masterizálással terhelt folyamat nagyjából két-három nap csúszást eredményezett: „Kicsit paráztam is, hogy jó lesz-e a második master. Otthon egész hétvégén hallgattam az első verziót, a másodikat, és annak egy újabb változatát is, két napon keresztül hasonlítgattam őket össze. Mikor először hallgattam meg az anyagot, még kazettán, tisztára torz volt az egész, eltűntek a magasak, én meg rögtön idegbajos lettem, hogy megint elbasztuk. Annyira akartuk, hogy jó legyen a lemez, meg annyira más volt ez a felvételi technika, hogy komoly kihívást jelentett. Igaz, hogy végül kicsit csúszott a lemez, de egyértelműen jót tett neki a második master. Az Esőnap kapcsán többször megkaptuk, nehogy steril a sound, és úgy éreztük, az Ezüstkötet hangzása valóban sokkal jobban sikerült." Csányi Zoli: „Nem akartunk monumentalitást meg ezer gitárt, mint az Esőnapon. Az Ezüstkötet szellősebb lett, de húzósabb és valahogy garázsosabb is. Ahogy mondjuk a próbateremben vagy a koncerteken szólunk." Attila: „Elsőre nem értettem, hogy mi a baj az Esőnappal, meg hogy egyáltalán mi a frászt keresünk egy gyáli raktárban?! Aztán felkerültek a szőnyegek meg a paravánok, meggyújtottuk a füstölőket, és mikor ebben a nyugis környezetben megszólalt a zenekar, akkor lett világos a dolog. És ez a hangulat a lemezanyagból is átjön. Egy stúdióban ezt nem lehetett volna így megvalósítani."

Némi idegeskedés és a vészhelyzetek sikeres elhárítása után az Ezüstkötet az előre tervezettnél korábban, már 1997 márciusában megjelent, ráadásul egy alapos zenekari biográfiát, rövid interjúrészleteket és a Spirál videoklipjét tartalmazó multimédiás – a lemez 2013-as újrakiadására ez már nem került fel – részt is hozzácsapták, ami szinte példátlannak számított akkoriban itthon. Emellett érdekességet jelentett az is, hogy a dalszövegek Kowa kézírásával kerültek be a bookletbe. A lemez pedig, ugyan minden ízében hordozta a rajongók által az első három anyaggal megismert és megszeretett zenei világot, mégis más volt kissé. Ha zenéjében nem is feltétlenül, hangulatában mindenképpen. A képekben való történetmesélés, a sajátosan blackoutos megközelítés persze továbbra is megmaradt , épp csak mindez kicsit letisztultabb – vagy Csányi Zoli szavaival élve: szellősebb – formában jelentkezett.

Az Ezüstkötet filozófiáját érzésem szerint tökéletesen megfogalmazza a nyitó Ne hidd el: „Egy hang a semmiből, miket mond az Életről..." Míg korábban a Black-Outnak egyértelműen sajátja volt egyfajta betépett, depressziós hangulatvilág, az Ezüstkötet összességében egy kifejezetten optimista, életigenlő anyag. A remek érzékkel előtérbe tolt, és ekkora már védjegyüknek számító, vaskos Csányi-vokálokat is csatasorba állító kezdő dal üzenete egyértelmű: „Ne érezd, nincs is vég, csak a kezdet az, ami mindig is ég..." Kowa: „Szerencsére egyre kevesebb olyan levelet kapunk, amiben azt kérdezik, hogy ez vagy az a szöveg miről szól. Számomra nagyon nagy eredmény, hogy a szövegeimbe sokan bele tudják élni magukat, mert ezek nem konkrét dolgokról mesélnek, inkább érzéseket írnak le. És annál jobb nincs is, mint hogy az emberekben érzéseket keltenek a dalaink. Először úgy volt egyébként, hogy nem is lesz címe a lemeznek, de aztán valahonnan beugrott az, hogy Ezüstkötet, és innentől folyamatosan formálódott a dolog. A borítóban van egy vers, ami a számcímekből áll össze, és tulajdonképpen ezt elemzik ki a szövegek. Tehát az egész anyag erről a pár sorról szól, ennek a mondanivalóját magyarázzák el a dalok."

A kettes Levél és kereszt megidézi kissé az előző lemezek sötétebb témáit. „Akit megszoknál, néha nem érted" – gondolhatták talán a régi vágású outosok a nyitódal hallatán, a Levél és kereszttel kaptak azonban egy kis fogódzót, meg valamicskét a jól megszokott, borultabb hangulatvilágból. Külön csemege a keleties dallamvilágot villantó gitárszóló, illetve az ezt aláfestő, rock lemezen itthon ritkán hallott, túlzás nélkül virtuóznak is nevezhető basszusgitározás. Kowa: „Ez a dal a Fekete kék félborongós hangulatvilágát idézi, de a címben az, hogy levél és kereszt, azaz búcsú és menni, nem feltétlenül konkrét értelemben szerepel." Az Úttal aztán még egy lépést tesznek a régi irányba: Csányi Szabinak a verzék alatt hallható, Kowa énekének hátterét adó szinkronsuttogása miatt kifejezetten nyugtalanító, borzongató színezetet kap a melankolikus, lassan hömpölygő dal. Ugyanakkor a Stone Temple Pilots-hangulatú gitártémák oldják ezt a sötét hangulatot, így számomra végkicsengése egyszerre optimista és elborult is egyben. Az STP-párhuzam meg már csak azért is adott, mert ahogy a seattle-i alapcsapat esetében a DeLeo fivéreket, úgy itt is két testvért találunk az alapítók között, a dobos Zolit és bátyja, a gitáros Szabi személyében. És hogy a dal kettőssége honnan ered, arra tökéletes magyarázatot adnak születésének körülményei. Szabi: „Ahogy csaknem a teljes lemezt, úgy eredetileg ezt is akusztikus gitáron írtam, és akkor még teljesen más hangulata volt. Mikor mutattam a többieknek, Kowa szólt, hogy jó lesz, csak játsszuk másképp, legyen lassabb, súlyosabb!"

A Barát szándékoltan vagy sem, megint csak bedob egy grunge-párhuzamot, hiszen a szomorkás, kiábrándult, eredetileg egy konkrét személy által inspirált dal „Itt lenn, a mélyben ülve" soráról nehéz nem az Alice In Chains Down In A Hole-jára asszociálni. A Víz számomra az újrakezdésről, a reményről szól, amihez ismét pozitív irányba fordult zene dukál, egy kifejezetten felemelő, lelkesítő refrénnel. Szabi: „Ez egy nagy kavalkád, amiben mindenki mást énekel, mást játszik, mint a többiek, de mégis nagyon együtt van az egész." Kowa: „Gyerekkoromban az eső mindig megnyugtatott. Elég zaklatott maga a mondanivaló, de az van benne, hogy jöjjön már a víz, az eső, mert utána végre bármi megtörténhet."

Az Álmok volt a lemez kvázi slágere, egy lendületes, lüktetően energikus darab, amit totál minimalista, de a dalhoz abszolút passzoló videóklippel is megtámogattak, természetesen a civilben videós szakember Andrics Laci irányítása mellett, aki egy apró, akkoriban csúcstechnikának számító, széles látószögű kamerával vette fel a képanyagot. Ezt a szerkezetet Kowa mikrofonjára, a gitárok nyakára, de még Zoli alkarjára is felragasztották, az így készült képeket pedig egy, a mikrofonállványhoz rögzített örökmozgó felvételeivel egészítették ki. És ha a slide gitáros szólót is villantó, legeslegutolsóként elkészült Álmok nem is lett akkor közmegegyezéses kedvenc, mint a Spirál vagy a Fekete kék, egyértelműen ott a helye a csapat legjobb dolgai között. Fehérvári Attila: „Az Álmok a legutolsó próbán készült. Összeraktuk, és másnap mentünk is a stúdióba rögzíteni a lemezt. Lazán, gyorsan játszottuk ki magunkból ezt a dalt, és a klipben is ezt a pörgősséget szerettük volna megjeleníteni." Szabi: „A stúdióban nem volt slide-gyűrű, így feljátszáskor egy felespohárral bűvészkedtem, a klipforgatáson meg azonnal eltörtem az arra hozott, üvegből készült gyűrűt. Látszik is a felvételen, hogy a csonkkal játszom."

Érdekes módon, bár összességében az Ezüstkötetet útmutató, pozitív anyagnak tartom, a címadó is a Barát melankolikusabb, szomorkás vonalát viszi tovább, azaz számomra ez is egy olyan dal, ami kevéssé mutatja meg, milyen is anyag egészében véve. Ettől függetlenül, kitörölhetetlen melódiájú refrénjével ez is a zenekar páratlan dallamérzékét dicséri. Kowa: „Ebben a szövegben arról van szó, hogy az embernek mernie kell magába nézni és megismerni önmagát. Ha pedig előbb megismered a környezetedet, az segíthet önmagad tisztán látásában is. Elég jól magában foglalja a lemez mondanivalóját, ezért is lett belőle címadó." Szabi: „Folyamatosan változunk, és a változás vetülete az albumokon csapódik le. Ha valakit ez érdekel, a folyamat világosan nyomon követhető. Ha például az Esőnapot nézzük, akkor ott Kowalsky az eső, mi többiek pedig a nap. Ilyenek vagyunk."

Befelé forduló dal a Tőlem más, pofonegyszerű, de mégis hatásos refrénnel és nagyon fogós, dúdolható gitártémákkal. A lemez vége aztán számomra a kezdő Ne hidd el-hez hasonlóan mesteri, hiszen mind a Hangok, mind pedig a stílszerűen zárótételnek feltett Ha vége pörgős, lendületes dalok, életigenlő mondanivalóval, de minden ízükben blackoutosan. Persze lehet, hogy mindez teljes hülyeség, a Kowa által használat képeket, asszociációkat ugyanis ezerféleképpen értelmezheted, a lényeg tehát sokkal inkább az, miként csapódnak le egyes sorok a hallgatóban, nem pedig az, hogy mire gondolhatott a költő. A Hangok ráadásul tele van azokkal az ösztönös vokális megoldásokkal, amelyek a csapat egyik védjegyének számítottak, a Ha vége meg szimplán csak egy pofátlanul fogós darab az elmúlásról, pontosabban annak hiányáról.

Szerencsére a zenekar pályafutásának ezzel még közel sem volt vége, sőt, ekkor jutottak el odáig, hogy a színtér legnépszerűbb hazai előadói közt kezdhettük emlegetni őket. Teljes joggal, hiszen az Ezüstkötet bemutatására és a csapat ötéves születésnapjának megünneplésére 1997. június 21-én már a Petőfi Csarnok fedett részében, főzenekarként tartott koncerten került sor, ahol a Mátyás Attilát is soraiban tudó Agnus Dei, az akkoriban mindenki előtt játszó Warpigs és a Tramps nyitott nekik. 1997-ben nagyjából a PeCsa volt az a budapesti hely, ahol felléptél, ha igazi, Nagy Zenekar voltál itthon, és ezt negyedik albumával már a Black-Out is abszolválta. De egyébként is komoly országjárásba kezdtek: az első, Attilával közös koncertre még márciusban, az E-Klubban került sor, ráadásul ezt az eseményt eredetileg kétnaposra terveztek, egybekötve egy Kowa festményeiből készült kiállítással. Végül a második akusztikusra tervezett fellépés elmaradt, az első este programját egészítették csak ki egy akusztikus blokkal. Ez volt tehát az első állomás az Ezüstkötetet bemutató turnén, majd jöttek az április-májusi koncertek a Southern Speciallel, a csúcs pedig a már említett, június 21-én (azaz tizenhat nappal az újjáalakult, maszkos KISS kültéri fellépése után, és öt nappal az azóta legendássá vált, e-klubos Psychotic Waltz-koncert előtt) zajlott lemezbemutató, egyben ötéves születésnapi koncert volt. Ezen a bulin a zenekar két és fél órát töltött a színpadon, és Andrics Laci mellett Kékkői Zalán (akkor Psycho, ma Beatrice) is fellépett velük vendégként. A koncert kép- és hanganyagát rögzítették, de a felvétel végül sosem látott napvilágot, mindössze egy rövid részlet került fel belőle a csapat első öt évét bemutató, még ugyanezen év őszén megjelent, A hosszú út névre keresztelt videókazettáján.

A turnéról azonban nem csak az azt záró PeCsa-fellépés maradt emlékezetes, hiszen akkoriban komoly viharokat kavart a székesfehérvári Bahnhof klubban adott, botrányba fulladt koncertjük is. Történt ugyanis, hogy a helyi kidobók kezdettől fogva kifejezetten ellenségesen, erőszakosan viselkedtek a csapat rajongóival. Mindez odáig fajult, hogy mikor egyiküket a hajánál fogva kirángatták a helyszínről, a banda a koncertet félbe hagyva követelte a srác visszaengedését. A buli ugyan ezt követően még folytatódott, de a közönség soraiba beálló erőemberek a közjátéktól még agresszívabbá váltak, majd azzal fejeződött be a koncert végérvényesen, hogy a színpadról beugró Kowalskyt is a hajánál fogva cibálták ki a teremből. Szerencsére komolyabb fizikai atrocitás végül nem történt.

Ott volt a tarsolyban egy kiválóan sikerült lemez tehát, rengeteg koncertet adtak komoly nézőszámok előtt, sőt, még egy új menedzsment is felkarolta a bandát, így ekkoriban tényleg úgy nézett ki, hogy a határ számukra a csillagos ég. A fősodorba való feljebb lépés vagy legalább az 1997-re elért státuszuk megőrzése azonban sajnos nem sikerült. Ugyan a kétéves, így relatíve nagy szünet után érkezett V.V.V. anyag is hozta az elvárt szintet, mégis kezdett kifogyni a lendület a csapatból. Innentől érezhetően egyre kisebb lángon égtek, és valahogy úgy tűnt, a zenekar szép lassan zárójelbe került. Kowa anno a Kowalsky meg a Vega kapcsán így beszélt az okokról a Shock!-nak: „Nézd, én nagyon sokat tanultam a Black-Outban. A ′90-es évek közepén nagyon sikeresek voltunk, de ahogy a dolgok bennem akkor megfogalmazódtak, abban a formában csak egy nagyon szűk réteg gondolkodik. Nagyon kevesen érzik úgy, hogy azokkal a szövegekkel azonosulni tudnak. Én viszont nem egyfajta megmondóember akarok lenni, hanem kommunikálni szeretnék az emberekkel."

Így tehát az üzemanyag szép lassan kifogyott a zenekarból, és ugyan még bennük volt két nagylemez Kowával, meg egy nélküle, 2008 után azonban semmi nem jelent már meg a zenekartól, és tizenéve koncertjeik is leginkább csak bizonyos jubileumok kapcsán vannak. Kár értük, mert a Black-Out életműve kimagasló itthon, és biztos vagyok benne, hogy rengeteg remek zene maradt még bennük, amik így talán sosem fognak dalokként manifesztálódni. „Szívembe mar, egyedül nem tudom, mennyit ért valaha neked ez az ősi szó" – teszi fel a kérdést Kowa a Barátban, és biztos vagyok benne, hogy sokak nevében beszélek, amikor azt mondom, a Black-Out zenéje meghatározó volt számukra.