Shock!

Ma már gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy egy zenekar koncertalbum révén emelkedjen magasabb szintre, és az élő produkcióból több találjon gazdára, mint egy stúdiólemezből – és ugyanígy elképzelhetetlen volt az ilyesmi a rockzene őskorában is. A paradigmaváltást és az élő albumok legendás reneszánszát gyakorlatilag egyetlen koncertlemez, a Deep Purple épp ötven évvel ezelőtt kiadott Made In Japanje hozta el. A csapat überelhetetlen Mark II felállásának minden virtuozitását, kreativitását és robbanékonyságát bakelitbe préselő kiadványt hallgatva mindez fél évszázaddal később is maximálisan érthető.

A Deep Purple az In Rock – Fireball – Machine Head triásszal alapozta meg hírnevét a formálódó rockszíntéren. A Mark II néven elhíresült felállás, azaz Ian Gillan énekes, Ritchie Blackmore gitáros, Jon Lord billentyűs, Roger Glover basszer és Ian Paice dobos a Led Zeppelin és a Black Sabbath mellett a formálódó hard rock irányzat legfőbb pionírjai közé tartoztak, és néhány év leforgása alatt szupersztárrá váltak Európában és Japánban.

Az a bizonyos igazán nagy amerikai áttörés viszont még váratott magára, ami a két másik bandának 1972-re már megadatott. Jon Lord: „Nem volt közöttünk semmiféle rivalizálás. A Zeppelin kicsit beszorult ebbe a szexszimbólum-szerepkörbe, mert Robert Plant rohadt jól nézett ki, és sokkal bluesosabban is játszottak nálunk. Mi a Deep Purple-lel jóval inkább heavy rock voltunk, mint ők, nem véletlen, hogy Robert tréfásan később is mindig Deep Sabbathként hívott bennünket. Szóval nem versengtünk velük, de eleinte kissé féltékenyek voltunk a sikereikre. Úgy gondolom, ha egyben maradunk, a '70-es évek közepére mi is elérhettük volna a státuszukat. A Zeppelin teljes mellszélességgel beleállt az arénás rock'n'roll show-kba, mi nem annyira. Igazából cseppet idegenkedtünk az arénáktól, mert nagyon sok ideig játszottunk a nagyjából négyezer férőhelyes kategóriában, és roppant kényelmesen is éreztük magunkat ezeken a helyeken."

A '70-es évek elejének forradalmi zenei légkörében senki számára nem lehetett kérdéses, hogy a Purple valami olyasmiben utazik, ami azelőtt nem létezett. A közönség elvárásai azonban már ekkoriban is nyomasztó súllyal nehezedtek a zenekarokra, ők pedig tudatosan igyekeztek nem megfelelni ezeknek. Ian Gillan: „Rendszeresen neveztek bennünket underground rocknak, progresszív rocknak is, a hard rock csupán egy volt a számos címke közül. A sajtó már akkoriban is szeretett felkapni bizonyos skatulyákat, de a zenészeknek általában nem szokásuk felcímkézni magukat ezen a módon, és ránk sem volt jellemző soha az ilyesmi. Kifejezetten nem szerettünk volna csak egyfajta zenekar lenni: a legtöbb banda azt szereti, ha a szólóelőadókhoz hasonló identitással rendelkezik, tehát élő, kreatív, mozgásban lévő, teremtő egységként tekintenek rá. Ez pedig meglehetősen nehéz, ha beskatulyáznak, mert onnantól kezdve örökre rajtad a bélyeg, és állatira meg kell küzdeni, amennyiben változtatni szeretnél rajta. Szólóelőadóként egyszerűbben belekaphatsz kicsit ebbe, kicsit abba... Már az In Rock után rájöttünk erre, amikor elkészült a Fireball, a legkedvesebb albumom, amit csak valaha is készített a Deep Purple, mégis rengetegen kiakadtak rajta. Olyanokat mondtak, hogy de hát ti hard rock banda vagytok, ez meg... Ezután leszállítottuk a Machine Headet, és egyből visszakerült minden a rendes kerékvágásba, a jelek szerint az emberek is azt az irányt várták tőlünk. Az ember időről időre leruccan vidékre, és kicsit elkalandozik, de aztán mindig vissza kell térnie a sztrádára..."

A csapat lángoló élő fellépései ekkoriban már legendaszámba mentek. Az ebben a formában sehol máshol nem jellemző, virtuóz improvizációs betétek, totálisan kiszámíthatatlan zenei fordulatok javarészt abból származtak, hogy a tagok maguk sem szerették volna elunni saját műsorukat a végeláthatatlan koncertezés során. Gillan: „Gyorsan rájöttünk, hogy úgy is bele lehet fáradni a programba, ha mindössze tizenöt-húsz koncertből állt egy turné. Mármint nem mi merültünk ki fizikailag, hanem a bulik laposodtak el kicsit, így mindig éreztünk egyfajta nyomást, hogy vigyünk bele némi csavart, variáljuk a sorrendet, improvizáljunk. Mindvégig tudatában kell lenned, hogy te talán már ötvenedszerre állsz színpadra azon a turnén, az adott este közönségének viszont az az első koncertjük veled, tehát frissnek kell lenned, bele kell élned magad. Ehhez persze a stimulánsok is adottak, ami a régi időkben persze skót whisky vagy koksz is lehetett..." Paice: „Klasszikus értelemben véve nem voltunk soha próbálós zenekar. Szerintem a próbáink jelentős része a színpadon folyt, és ilyenkor mi is kikerekedett szemmel meredtünk egymásra, hogy oké, és most mi következik? Ráhangolódtunk egymás hullámhosszára, és mindenki úgy állt a dologhoz, hogy hát, nem tudom, mi sül ki ebből, de most mindjárt megtudjuk... Könnyen rá lehet állni erre az üzemmódra, és ha egyszer összejön, már beágyazódik a szürkeállományodba, és legközelebb még simábban megy. Az estéről estére megtörtént apró véletlenek lassan összeolvadtak, és a végén szinte hallgatólagos megállapodássá vált, hogy működik ez a megközelítés. Néhány trükkünkkel annyira elrugaszkodtunk a földtől, hogy a próbateremben vagy a stúdióban valószínűleg soha nem jöttek volna össze. Mindegyik a pillanat szülötte volt."

A korabeli nyilatkozatok alapján egyértelmű, hogy a Deep Purple ekkoriban tudatosan feszegette a határokat, és egyáltalán nem érdekelte őket, ha valami adott esetben nem sül el tökéletesen. Ritchie Blackmore esetében a legbizarrabb avantgarde próbálkozások ugyanúgy összefértek ezzel a megközelítéssel, mint az, hogy ha éppen olyanja volt, simán lesétált a színpadról és nem jött vissza. Eközben természetesen pontosan tisztában voltak vele, hogy mennyire fontosak a koncertek a zenekar megismertetése szempontjából. Blackmore: „Rejlik ebben a dologban egy véletlenségi tényező. Lehet, hogy ha összegerjeszted a gitárodat az erősítvel, harmonikus feedbacket kapsz, de az is benne van a pakliban, hogy semmit. Pontosan az efféle kísérletek érdekelnek: a játék az elektromossággal. Ezért szeretem annyira Jeff Becket is, mert ha éppen jól jönnek ki a próbálkozásai, olyan, mintha egy nagyzenekar szólna, nem pedig egyetlen gitár. Az ebben az igazi művészet, hogy tudd, mit kell tenned, ha nem a remélt eredményt kapod. A balett-táncos is tudja, hogyan ne tűnjön ügyetlennek, amikor elbotlik és utána feltápászkodik. Beck minden este kockáztat. Néha semmi használható nem sül ki ebből, és az ember jóformán azt sem érti, hogyan szerzett magának egyáltalán nevet, máskor meg olyan hangokat csal ki a gitárból, amihez foghatót még soha senki sem hallott. Ő az egyik abszolút kedvenc gitárosom, és azért kap néha olyan rossz kritikákat, mert a kritkusok néha azokon az estéken kapják el, amikor nem vezetnek eredményre a próbálkozásai. De ennek ellenére is minden este kockáztat. Az ilyesmi valahol tudat alatt működik, és attól is függ, épp milyen napod volt előtte. Ha előtte sokat olvastam vagy sakkoztam egy jót, jobban pörög az agyam, és sokkal jobban gitározom, mintha előtte nem csináltam semmi hasznosat, és az autóban vagy a repülőn ültem. Vannak jobb és rossz napok."

Az 1972 márciusában kiadott Machine Head turnéját bonyolító csapat az év derekán felkérést kapott, hogy rögzítsék karrierjük első japán fellépéseit. A Warner szigetországi leágazása a koncertek iránti hatalmas érdeklődés miatt fogott szimatot, mivel az augusztus 15-16-ára, az oszakai Festival Hallba, illetve 17-ére, a tokiói Budokanba leszervezett bulik gyakorlatilag meghirdetésük pillanatában teltházasak lettek. Jellemző, hogy a zenekar és a kiadó nem-japán részlege nem látott különösebb fantáziát az ötletben. Bár ekkoriban már bejáratott dolognak számított koncertlemezt készíteni, az élő albumok nem számítottak különösebben kelendőnek. Lord: „A japán Warner megkérdezte, nem lenne-e kedvünk felvenni egy koncertlemezt. Először elutasítottuk a dolgot, mondván, nem hiszünk az élő albumokban... Aztán annyira könyörögtek, hogy végül rábólintottunk, de jó előre közöltük: igényt tartunk a felvételekhez fűződő jogokra, mert nem szeretnénk, ha Japánon kívül is megjelenne az album."

A zenekar a stúdiólemezek hangmérnökével, Martin Birchcsel állapodott meg a fellépések rögzítésében. A körülmények azonban igen messze álltak az ideálistól, és mindezzel csupán a helyszínre érkezésük után szembesültek. Birch: „Egy nagyjából használhatatlan, teljesen avittas nyolcsávos rendszert kaptam a felvételekhez, a kontrollszobámat pedig a backstage-ben állították fel, pedig a logika azt diktálta volna, hogy a színpaddal szemben legyen. Így aztán nem is láttam közben, mi történik a színpadon." Az első este újabb meglepetés érte a korábban a Távol-Keleten sosem koncertezett ötösfogatot. Birch: „A japán közönség nagyban eltért a Los Angeles-itől vagy a londonitól, Japánban egyszerűen nem volt szokás ujjongva meg ordítva tetszést nyilvánítani. Az oszakai és tokiói közönség ehelyett elmélyülten és halkan figyelte a zenét, a dalok között pedig udvariasan tapsoltak. A Purple-t Oszakában eléggé váratlanul is érte, hogy a nézők csendben vannak, de a felvételek miatt végül is kimondottan előnyünkre vált ez a tulajdonságuk. Azért tudott még a korlátozott technikai lehetőségek ellenére is olyan jól megszólalni a rögzített anyag, mert közben nem üvöltöttek az emberek. Már amikor először visszahallgattam a felvételeket, akkor is egyből tudtam, hogy valami egészen különlegeset sikerült elcsípnünk."

Pedig egyébként a zenekar valójában semmi különöset nem tett, csak játszottak, ahogy szoktak, vagyis a stúdióverzióktól eltérő betétekkel, a szokásos apró csavarokkal és szólisztikus-jammelős kalandozásokkal színesítve a programot. Glover: „Ritchie és Ian akkor már nem igazán találták a hangot a színpadon kívül, a koncerteken viszont hihetetlen összhangban dolgoztak. Óriási szerencse, hogy a legjobb formánkban sikerült megörökíteni a zenekart, mert akkorra állt össze egységgé mindazon anarchia, ami a színpadon jellemzett bennünket: a rögtönzések, az improvizációk, a kis apróságok a dalok közben és között, mind-mind ösztönössé vált. Mindenféle lámpaláz nélkül kiálltunk, és csak a zenére koncentráltunk." Lord: „Meg sem fordult a fejünkben, hogy úristen, most nagyon oda kell tennünk magunkat, mert éppen rögzítik a koncertet, így aztán nem is csorbult a fellépéseken a zenekart jellemző összjáték, spontaneitás és érzés."

Noha a csapat hangulatilag a tokiói koncertet érezte a legjobbnak, a felvétel hangminősége utóbbin volt a legkevésbé acélos, így aztán a hétdalos alapkiadás gerincét a második oszakai buli anyaga képezte. Innen emelték át a Highway Start, a Child In Time-ot, a Strange Kind Of Womant és a Space Truckin'-t, az első estéről került fel a lemezre a Smoke On The Water, Tokióból pedig a The Mule és a Lazy. Amennyiben hihetünk Birchnek, a felvételeken semmiféle utómunkálatot nem végeztek, vagy ha mégis, legfeljebb egészen minimálisat, ebben azonban vélhetően az is közrejátszott, hogy a csapat két zenei főguruja, illetve a velük dacoló egóval rendelkező frontember egyáltalán nem szólt bele a munkába. Blackmore, Gillan és Lord ugyanis nemes egyszerűséggel olyannyira nem érezte, miért kellene koncertlemezt kiadniuk, hogy le sem néztek a későbbi keverési munkálatokra. A ritmusszekció azonban egyből osztotta a hangmérnök lelkesedését. Paice: „Végighallgattuk a szalagokat Rogerrel és Martinnal, és egyből azt mondtuk: hoppá! Ezután a stábon belül is gyorsan elterjedt a híre, mennyire jól sikerültek a felvételek." Glover: „Rögtön jeleztük a menedzsmentnek, hogy kurva jó az anyag, ezt bizony most azonnal meg kell jelentetni, méghozzá mindenütt."

A lelkesedés Lordra és a Deep Purple háttérstábjára is gyorsan átragadt: „Be kellett látnunk, hogy elég jól szól a végeredmény, így aztán megkérdeztük a Warnert, kell-e nekik az anyag. Az első válasz nemleges volt: azt mondták, nincs értelme, mert a koncertlemezek nem fogynak. Aztán meghallgatták, és mégis úgy döntöttek, hogy megjelentetik..." Mai fejjel szinte mulatságos belegondolni, hogy a szüntelenül egymással kakaskodó Blackmore és Gillan még ebben a fázisban is teljesen kimaradt az élményből. Birch: „Nem tudom, Ritchie és Ian valaha is végighallgatta-e teljes egészében a lemezt..." Amit végül, ha hihetünk a korabeli forrásoknak, mindössze háromezer fontból sikerült összerakni, vagyis minden bizonnyal a rocktörténelem egyik legbusásabban megtérülő vállalkozásáról beszélhetünk.

És hogy mitől is olyan különleges ez a kiadvány? Nem igazán tudom jobban és érzékletesen megfogalmazni a zenekar tagjainál ezt, de az itteni koncertverziók tényleg más dimenzióban mozognak a stúdióváltozatokhoz képest – pedig azok önmagukban is etalonszámba mennek. Különösebb értelmét nem látom annak sem, hogy szétszálazzuk, egyenként mit és hol játszanak másképp, színesebben, kiszámíthatatlan jammeléssel bővítve, de összességében tényleg olyan a Made In Japan, mintha a Deep Purple dalainak irgalmatlanul felszteroidozott, magasabb oktánszámú formáját hallanánk. Ráadásul a több ebben az esetben tényleg mindig több, az itt szereplő dalok kapcsán nyugodtan ki merem jelenteni: soha, egyikből sem készült az itt hallhatóknál lenyűgözőbb inkarnáció. Egészen lélegzetelállító, amit összezenélnek a Highway Star felhizlalt szólóblokkjában, az alapból is hipnotikus Child In Time szikrázó, transzba ejtő hangszeres betétjeiben, de maga a Smoke On The Water is nagyobbat üt, mint a Machine Headen. Fun fact: mivel gyerekkoromban apukám rendszerint ezt a változatot hallgatta otthon, a mai napig furcsa érzéseket kelt bennem, ha megszólal a stúdióverzió, annyira belém ivódott, ahogy Blackmore az intróban kicsit megvariálja a kezdőriffet.

Tegyük persze hozzá: ezek a dalok tényleg valósággal üvöltenek ezért a bő lére eresztett, kalandozós előadásmódért, így aztán semelyik megeresztett húzás nem tűnik túlzónak, aránytévesztettnek. Pedig a hétszámos alapkiadáson csak a Highway Star és a Smoke marad kilenc perc alatt... De az ember egyszerűen nem tud mit tenni, megadja magát a Paice briliáns dobszólóját rejtő, majd teljesen elszabadult prog-blues-pszichedelikus jammelésbe torkolló The Mule, a Blackmore és Gillan legendás gitár-ének párbajával szédítő, a stúdióváltozatnál több mint kétszer hosszabb Strange Kind Of Woman vagy a Lazy játékos bluesjammelése hallatán. És akkor a fináléról, a Space Truckin' csaknem húszperces, lélegzetelállító kakofóniájáról még nem is ejtettünk szót. Ötven év távlatából is egészen elképesztő, mire volt képes ez a zenekar akkor és ott, kreatív erejének totális csúcsán.

A Made In Japan Nagy-Britanniában 1972. december 8-án jelent meg dupla vinylként, de nyomott áron, egy szimpla lemez áráért, és azonnal zajos sikert aratott. A Warner az Államokban kivárt a megjelenéssel, hiszen ekkor már készen állt a következő stúdióalbum, a Who Do We Think We Are, és előbb inkább ezt szerették volna piacra dobni. Erre végül 1973 januárjában került sor, és ugyan a siker nem maradt el, hetek leforgása alatt mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Deep Purple mindennapjai igazából nem erről a lemezről szólnak, hanem a Machine Headről és a Made In Japanről. Az Államokban végül áprilisban dobták piacra az albumot, nagyjából a Smoke On The Water kislemezesítésével együtt, és ez a két megjelenés együtt megtette hatását. Glover: „Valójában a Machine Head is a Made In Japan megjelenése után kelt igazán életre. Az albumot is a koncertlemez lökte a sztratoszférába."

A sztratoszféra ebben az esetben szó szerint értendő, a Made In Japan ugyanis a Billboard-lista hatodik helyén kezdett, és Amerikában valóságos őrület szabadult el a Deep Purple körül elképesztő lemezeladásokkal, brutális látogatottságú, tumultuózus koncertekkel. Jellemző ugyanakkor, hogy a banda ekkor már csak elképesztő feszültségek közepette tudott működni a mindennapokban. Lord: „A Who Do We Think We Are-on szereplő ötletek nem voltak rosszak, de maga az album összességében nézve nem lett világrengető. Ugyanakkor őszintén sikerült, hiszen mindenki tisztán hallhatta rajta, milyen komoly személyes problémákkal küzdünk... Ritchie imázsa miatt a többség azt hiszi, hogy ő állt háborúban a teljes zenekarral, de a problémát valójában a csapat mint egész jelentette. Egyszerűen minden szétesett, és ez a lemezen is tisztán hallatszik. Irdatlanul nagy szükségünk lett volna egy kis szünetre, de nem kaptunk rá lehetőséget, hiszen a menedzsment sorozatban kötötte le az újabb turnékat, aztán még egyet, és még egyet és még egyet... És mindenki tudja, mi lett ennek a vége."

Így aztán előállt a bizarr helyzet, hogy a Deep Purple sikerei csúcsán szétrobbant. Az év nyarának végén Gillan és Glover úgy távozott a fedélzetről, hogy a Machine Head, a Made In Japan és a Who Do We Think We Are kombinált eladásai révén a csapat 1973-ban a világ számszakilag is első számú rockbandájának számított. Glover: „Kreatív erőként a Deep Purple valójában sosem égett ki, egyszerűen csak összeroppantunk a túl sok turné súlya alatt. Öt nagyon nehéz emberről volt szó, tehát bizonyos szintű súrlódás mindig benne volt az egyenletben, így mindössze annyira lett volna szükség, hogy elvonulunk fél év vagy akár egy év pihenőre, aztán rendezzük a nézeteltéréseinket. Ehelyett jöttek az újabb és újabb turnék, a problémák pedig csak még súlyosabbá váltak."

David Coverdale és Glenn Hughes érkezése persze gyorsan megmentette a helyzetet – az 1974-es Burnből lényegesen több fogyott, mint a Who Do We Think We Are-ból –, de a Mark II a rajongók szemében örökre felülmúlhatatlan maradt. A miértekre pedig minden válasz megtalálható a Made In Japanen. Nagy szerencse, hogy az évtizedek során a különböző ilyen-olyan újrakiadásokon gyakorlatilag mindhárom legendás japán buli hanganyagát a közönség elé tárták. Paice: „Óriási szerencse, hogy sikerült rögzítenünk azokat a koncerteket, mert akkor volt a csúcson a zenekar. Amikor megjelent a remaszterizált verzió, eleinte nem is tudtam, hogy az új kiadásra a ráadásszámok is felkerültek, és amikor egy rádiós promóciós interjú során lejátszották a Lucille-t, engem is mellbe vágott, hogy mennyire jó. Ugyanis én magam sem hallottam a felvételeket azóta, hogy Japánban leellenőriztük, rendben vannak-e a szalagok. És azért volt annyira jó, mert a koncert közben tudtuk, hogy rögzítik a bulit, így aztán amolyan átmeneti állapotban nyomtuk a dalokat az átlagos élő fellépések meg a stúdiós fegyelmezettség között. Mire azonban elérkeztünk a ráadásokig, már megfeledkeztünk a felvételről, és úgy zenéltünk, mintha csak a közönség lett volna ott. Konkrétan hallani a különbséget is a felvételen. Mintha csak a ráadás előtt azt mondtuk volna, hogy oké, srácok, most akkor kezdhetjük..."

A Made In Japan már a maga idejében is elképesztő példányszámokban fogyott a boltokból. Noha a Purple eladásai meglehetősen zavarosak, az én generációm még tisztában van vele, hogy ebből az albumból gyakorlatilag Magyarországon is minden háztartásban megtalálható volt egy, így a különböző kalózverziókkal együtt még csak tippelni sem mernék, mennyi mehetett el belőle világszerte. Abban ugyanakkor nagyjából mindenki egyet szokott érteni a szakmában, hogy eladásai a legsikeresebb Purple-soralbuméval, a Machine Headdel vetekedhetnek. A lemez megjelenése és kirobbanó fogadtatása beindította a koncertlemezek reneszánszát, a következő években az előadók és a kiadók is sokkal bátrabban kísérleteztek már ilyesmivel. Mindebből olyan meghatározó élő albumok származtak, mint a Uriah Heep Live, az Alive!, a The Song Remains The Same, az All The World's A Stage vagy a Frampton Comes Alive, és még hosszasan sorolhatnánk – vagyis csupa mestermű, amelyek gyakran eladásilag is az előadók sorlemezeinek többszörösét produkálták.

Maga a Deep Purple is kísérletezett a későbbiekben koncertlemezekkel, de ők maguk is tisztában voltak vele, hogy a dolog valahol értelmetlen: az aktuális élő anyagokat mindenki a Made In Japanhez mérte, az 1972-es kiadvánnyal pedig egyik sem tudta állni a versenyt. A Mark III-at megörökítő, már csak a banda feloszlása után kiadott, 1976-os Made In Europe még címében is igyekezett meglovagolni a kultuszt, de az 1988-as, a csapat által utólag elég gyakran leszólt Nobody's Perfect is bevallottan a régi babérokra tört. De ezek az évek már másról szóltak. Paice: „Rengeteg zenekar az erőre összpontosít, de abba már nem gondol bele, mi a célja ezzel az erővel. Ez apróság, de roppant lényeges, és épp ezért később senki sem tudta ezt az egészet olyan szinten űzni, mint mi a Purple-lel. Aztán persze a '80-as években már rá kellett döbbennünk, hogy a '70-es évek megközelítése fölött eljárt az idő. Ezzel most természetesen nem azt mondom, hogy ne lehetne minden este kicsit másképp eljátszani a dalokat, de megváltoztak a közönség igényei: a tizenöt-húsz perces dobszólókra senki sem kíváncsi, és a gitárost sem lehet fél órára egyedül hagyni a színpadon. A '70-es évek elején még simán működött az ilyesmi, mert épp arról szólt a közhangulat, hogy ledöntjük magunk körül a határokat, és épp azt teszed, amiről a környezeted azt mondja: nem, de hát ezt nem lehet! Mi meg azt mondtuk erre: ó, dehogyisnem! Csakis azt tesszük, amit mi akarunk, akár tetszik ez másnak, akár nem. Miután azonban a határok tényleg ledőltek, már nem visz előre, ha továbbra is ebben gondolkodunk. De ettől még persze a rajongók továbbra is az 1972-es meg 1973-as dalokat akarják hallani, és meg is kapják, mert mi is a mai napig élvezzük ezeket. És igazából több rejlik az akkori dalokban, mint ami a stúdióváltozatokból lejött. Lemezen jó nóták voltak – a színpadon elképesztően briliánsak. És ez máig sem változott. Közönség előtt, főleg nagy közönség előtt ma is még sokkal nagyobbat ütnek, mint lemezen hallgatva."

Ezzel nem nagyon lehet vitázni, ezért aztán nem csoda, hogy a Made In Japan sokak számára a mai napig a Deep Purple-diszkográfia megismételhetetlen csúcspontja. De maga a zenekar tagjai is etalonként tekintettek rá. Lord: „A mai napig a Made In Japan a kedvenc Purple-albumom. A zenekar akkoriban volt ereje teljében, és az a dupla lemez mindent megtestesít, amit csak képviseltünk." Paice: „A Made In Japan alighanem a valaha készített legjobb rock'n'roll-koncertlemez. Látványosan benne van az újítási vágy, a feszültség, mindez nagyszerű hangszeres játékkal és fantasztikus hangzással. Soha semmi nem közelítheti meg."

Valóban nem.

A Deep Purple 2023. július 16-án Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik. Részletek itt.