Shock!

Fennállása első érájában a Deep Purple Mark II felállása kizárólag megkerülhetetlen albumokat tett le az asztalra. Hosszasan lehet vitázni róla, melyik miért etalon. Az In Rock stílusalapító jellege és ősereje, a Fireball spontán módon elszabadult zeneisége miatt favorit ennyi évtized után is, a Made In Japan szimplán minden idők egyik (?) legfontosabb és legjobb koncertlemeze, de még a Who Do We Think We Are?-on is szerepelnek überelhetetlen pillanatok. Azonban valószínűleg egyiken sem vonulnak fel koncentráltabb arányban a műfaj alapdalai, mint a ma ötven éve megjelent Machine Headen, amely egyben ráadásul a banda valaha megjelent legnagyobb példányszámban elkelt stúdiómunkája. És ami még inkább közhelyszámba megy: ezen a lemezen csendül fel a rocktörténelem legismertebb riffje is.

A Deep Purple az 1970-es In Rock lemezzel a hard rock pionírjai közé sorolt, a viharos sikerek pedig őket igazolták. Ian Gillan, Ritchie Blackmore, Jon Lord, Roger Glover és Ian Paice egyre nagyobb közönségek előtt koncerteztek az Atlanti-óceán mindkét partján, kreativitásuk pedig nem ismert határokat. A zenekarban már ekkor megjelentek a felszínen az első repedések, hiszen az öt zseniális zenész emberi szempontból nagyban eltért egymástól, a legendásan kiszámíthatatlan, rossz természetű gitáros és a harsány, extrovertált frontember pedig ezen belül is különösen tűz-víz párost alkotott. A viták, feszültségek azonban ebben az érában még a végeredmény javára szolgáltak, a sűrűn szálló szikrák csak még ellenállhatatlanabbá tették a megszületett dalokat.

Mindez ékesen megmutatkozott az 1971 nyarán kiadott Fireball lemezen is, amely tavaly kimaradt innen, de előbb-utóbb mindenképpen bekerül, hiszen itt a helye. Az album lebilincselő energiával, könnyed eleganciával vitte tovább az In Rock stílusát, és már egy sztárzenekar kiadványaként került a boltokba, így aztán brutális példányszámokban fogyott: a Deep Purple felkerült a brit lista első helyére, és óriási kislemezsikereket produkált a címadó dallal, illetve az amerikai verzióra felkerült Strange Kind Of Womannel. A banda két zenei letéteményese, Blackmore és Lord ugyanakkor nem volt maradéktalanul elégedett az anyaggal. Ritchie: „A stúdióban, kapkodva raktuk össze az anyagot. A menedzsment óriási nyomás alá helyezett bennünket, és egyszerűen nem volt elég időnk. Közölték, hogy most itt, ott meg amott koncert, utána lemez. Mondtam nekik, hogy ha lemezt akarnak, ahhoz idő kell, de nem foglalkoztak vele. Így aztán az ötletek javát a helyszínen találtam ki..."

A csapaton 1971 végére a kifáradás jelei mutatkoztak, így még kapóra is jött Gillan őszi hepatitiszes megbetegedése, ami miatt le kellett mondaniuk az aktuális amerikai turné egy részét. Pár hét pihenő következett, utána pedig – némileg terápiás jelleggel – festői környezetben, a nagyvárosi zajtól távol láttak neki a következő album munkálatainak. Glover: „Montreux amolyan álmos kisváros volt a '70-es években, tipikusan az a hely, ahová az ember visszavonult nyugdíjas éveire. Mi meg szerettünk volna az éjszaka közepén zajongani, szóval nem volt egyszerű..." Blackmore: „Egyetlen oka volt, hogy nem odahaza dolgoztunk: a pénz. Ha ugyanis az ember akkoriban lemezt vett fel Angliában, egyből rászállt az adóhatóság."

A csapat kibérelte a felvételekhez a Rolling Stones mobil stúdióját, amelyet egy DAF F1600 Turbo teherautóban alakítottak ki néhány évvel korábban, és a tulajok, illetve a The Who mellett a Led Zeppelin is igénybe vette a III és IV lemezek felvételeihez. A konkrét munkára a Montreux Casinót szemelték ki, ahol számos alkalmas terem és helyiség állt rendelkezésre. Gillan: „Különböző okokból kifolyólag mindig voltak bizonyos averzióink a hagyományos stúdiókkal szemben. Nem működtünk túl jól ilyen környezetben: valójában meglehetősen naivnak számítunk a stúdiótechnika meg a technológiai kérdések tekintetében. Ez az elejétől fogva jellemzőnek számított: sokkal inkább magára a zenére koncentráltunk." A csapat december 3-án érkezett meg Svájcba, azonban már másnap este dugába dőlt minden tervük. A téli szezonra bezáró kaszinó aktuális évadának utolsó napján a Frank Zappa And The Mothers Of Invention koncertezett a helyszínen, és egy rajongó jó ötletnek tartotta elsütni egy rakétapisztolyt a nézőtéren. Az épület tetőszerkezete villámgyorsan tüzet fogott, és a kaszinót elborították a lángok. Ian: „Nagyjából a kaszinótól negyed mérföldre ültünk egy étteremben, és láttuk, hogy lángol. A szél a hegyek felől fújt, így aztán valóságos függönyként ülte meg a füst a tavat."

A tragédiában – szinte csodával határos módon – szerencsére senki sem sérült meg, innentől kezdve viszont gyors vészmegoldást kellett találniuk a felvételekhez. Mivel idővel nem álltak túlságosan jól, a legegyszerűbb sufni-tuning megoldás lett a befutó. Gillan: „Felhúztuk a cuccot a hotel folyosóin, és az ablakokon át kivezettük a hosszú kábeleket a Rolling Stones mobil stúdiójához, ami a gyakorlatban ugye egy teherautó volt." Mindez ugyanakkor maga után vont bizonyos következményeket. Blackmore: „Ott állt kint a hóban a teherautó a hidegben, és ha egyszer kivergődtünk visszahallgatni a végeredményt, általában akkor is azt mondtuk, hogy tök jó, ha amúgy nem sikerült tökéletesen a felvétel. Egyszerűen nem akartunk megint kimenni..." A munka ennek ellenére viszonylag oldott és jó hangulatban folyt az elmúlt hónapok során összeállt dalokkal. A Deep Purple ezekben az években jellemzően nem agyalta túl a dolgokat, a számok még az utolsó pillanatban is sokat alakultak. Ugyanakkor már viszonylag hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a csapat jobban kötődik a friss szerzeményekhez, mint a Fireball dalaihoz. Lord: „Eleve úgy álltunk neki a munkának, hogy némi előrelépést eszközölünk a lemezzel, mert egyesek azt mondták, a Fireballon semmit sem fejlődött a zenekar az In Rockhoz képest. Ezek a vélekedések ugyanakkor alapvetően abból fakadtak, hogy a koncertműsorunk magja stabil maradt. Úgy gondoltuk: oké, akkor most célozzuk be a csillagokat."

A spontaneitás természetesen így is megmaradt, a lemez majdani nyitószáma például nem is születhetett volna esetlegesebb módon. Glover: „A Highway Star viccnek indult: az alapjai a turnébuszon születtek, amikor egy újságíró a dalszerzési módszereinkről faggatott. Gondoltuk, hadd tekintsenek bele kicsit a folyamatba, így aztán Ritchie előkapta a gitárját és játszani kezdett, mire Ian ráhadovált valamit az autókról, nekem meg egyből beugrott a cím. Egybetoltuk, és máris összeállt a kép. A dal egy egészen kezdetleges alapváltozata már az aznap esti koncerten is előkerült." Blackmore: „A felvételek előtt egy héttel hangról hangra végigmentem a nótán, mert azt akartam, hogy tényleg úgy szólaljon meg, mintha valaki egy villámgyors autóban száguldana, tehát az emberek tényleg ezt akarják bömböltetni, ha tövig nyomják a gázpedált. Emellett pedig mindenképpen bele akartam vinni Bach hatását is: ezért kerültek bele azok a nagyon szigorú arpeggiók a jellegzetes bachos akkordmenetre. Jól jött, hogy összeállt, mert baromira untuk már, hogy minden koncert a Speed Kinggel indul, onnantól ez lett a nyitódalunk a bulikon."

A csapat hat dalt rögzített a Grand Hotel folyosóin és különböző helyiségeiben. Martin Birch hangmérnök az utolsó napon jelezte nekik, hogy játékidő tekintetében kissé vékony a végeredmény, ez így nem lesz elég. Így aztán kénytelenek voltak valamit kezdeni azzal a érkezésük után nem sokkal rögzített jammeléssel, amit egyébként nem terveztek itt és most befejezni. Gillan: „A riffet meg az alapokat már az első nap felvettük amolyan beállás-jelleggel, de a szöveg még nem volt meg. A hangmérnök az utolsó nap jelezte, hogy pár percnyi anyagra még szükség lenne a lemezhez... Tulajdonképpen megpróbáltuk újrateremteni a hangulatot, ezután jött a szöveg, amit Rogerrel amolyan önéletrajzi ihletéssel raktunk össze a we all came out to Montreux sorral. De tényleg utolsó pillanatos pánikreakcióként állt össze az egész, mert ahogy mondtam, egyszerűen nem volt elég dalunk a lemezhez. Végig úgy gondoltunk rá, hogy amolyan kiegészítés, semmi több..." A szóban forgó tétel a Smoke On The Water címet kapta. A zenekar befejezte a felvételeket, és a karácsonyt már mindenki otthon töltötte, hogy aztán januártól teljes erőbedobással megkezdjék a koncertezést. A Machine Head címet kapott lemezt végül március végén dobták piacra Európában és egy héttel később Észak-Amerikában.

Az album a Highway Starral kezdődik, amelyben Blackmore-nak valóban sikerült megvalósítania törekvését: a téma motorzúgásra üt, majd beérkezik Gillan sikolya, Paice óriási pörgetése után pedig teljes fordulatszámra kapcsol a dal. Mit lehet mondani róla így, ötven év után, ami még nem hangzott el? Gyanítom, hogy semmit – annyit azért megjegyeznék, hogy a szám jellegzetes fémes zakatolása stílusteremtőnek tekinthető, és nem árt hozzátenni azt sem, hogy minden ragadóssága ellenére a Highway Star komplett kis zenemű a maga hatperces hosszával és kifejtős szólóblokkjával. Utóbbiban Lord komolyzenei ihletésű hammondos futamai épp olyan dominánsak, mint Blackmore szikrázóan zseniális virgái. Ha annyit írok, hogy klasszikus meg alapmű, azzal még semmit sem árultam el...

A következő három dal akkor már sokkal kevésbé nyilvánvaló darab, mégis mindegyik csodálatosan organikus, és tényleg ereje teljében mutatja meg a Deep Purple überelhetetlen második felállását. A bluesos lüktetésű, feszesen csattanó groove-ra felhúzott Maybe I'm A Leo nem az a tipikus slágertéma, mégis, elég mindössze egyszer hallani, hogy örökre az ember agyába égjen, és mai füllel, öt komplett évtized fényében is mellbevágó, mennyire kiállta az idő próbáját ez a Grand Hotel folyosóin meg a Daf teherkocsiban megfogant hangzás, cseppet sem hat avittasnak. A stúdiótechnika nyilván sokat fejlődött menet közben, de a Deep Purple ezt leszámítva tulajdonképpen ma is így szól... A Paice gyilkos dobmeneteivel startoló Pictures Of Home-ból sem hiányoznak Blackmore és Lord komolyzenei gyökereinek egyértelmű hatásai, a dal mégis pozitív, epikus húzásának köszönhetően lesz olyan ellenállhatatlan. Az alaptéma akár édeskésen is hathatna, ám a korabeli Purple kimondottan nyersen, utcaszagúan dörrent meg, vagyis szó sincs ilyesmiről, a középső váltott szólóblokk pedig újfent Lord és Blackmore párosának utánozhatatlanságát szemlélteti. Mellettük ráadásul egy rövid, szólisztikus átvezetés erejéig még Glover is kapott némi extra szereplési lehetőséget. Hatalmas kedvenc, akárcsak a Never Before, amely fülledt, játékosan bluesos csikorgással kezdődik, hogy aztán ízes, húzós rocktémává fejlődjön. Akármennyire fogósak is Gillan dallamai, a tördelt, folyamatosan változó hangszeres alapokra sok mindent lehet mondani, azt azonban biztosan nem, hogy kiszámíthatóak lennének...

És akkor ugye megszólal az a bizonyos riff. Blackmore: „A téma tulajdonképpen egy középkori modális skála alapján született, kicsit Beethoven Ötödik szimfóniája jelentette hozzá a mintát. Emiatt szólalt meg olyan sötéten, sejtelmesen." Sötét? Sejtelmes? Fogalmam sincs, mint ahogy nyilvánvalóan más sem nagyon tudja megmondani, milyen is a Smoke On The Water riffje, annyira beleégett a komplett köztudatba. Ennek megfelelően persze szétjátszott és elcsépelt, ám akármikor hallom a dalt, mindig rá kell döbbennem, mennyire tökéletes az egész úgy, ahogy van – és hogy én magam ne legyek klisés, inkább nem is a riffet elemzem szét, hanem inkább arra hívom fel a figyelmet, micsoda könnyed játékossággal, lehengerlő stílusérzékkel dolgozik alá Jon Lord a verzékben Gillannek a Hammonddal. Tulajdonképpen elképesztő, hogy egy ekkora tudású zenész ilyen alázattal volt képes alárendelni magát a daloknak, a zenekari összképnek – ez bizony máig párját ritkítja... És persze a nóta szólóblokkja mellett se menjünk el, ami sokszor szintén elsikkadni látszik az alaptéma mindent agyonnyomó, elhomályosító súlya és jelentősége mellett. Blackmore minden egyes hangja ül, és persze, hogy a katartikus tetőpontot a riff visszahozatala jelenti közben...

A Lazy az album legkalandozósabb, legjammelősebb tétele a maga több mint hét percével, amelyben a Deep Purple-nek a korabeli hard rock mezőnyben mindenkit leiskolázó hangszeres szekciója kap főszerepet, és élnek is a lehetőséggel. A dal alapkarakterét a szakadatlanul dohogó, briliáns alapokat biztosító ritmusszekció és az egymásnak a labdát ide-oda dobáló két szólista géniusz játssza. A korabeli koncerteken persze rendszerint még hosszabbra nyúlt a téma, már csak jellegéből fakadóan is... Gillan csak kicsivel négy és fél perccel a kezdés után érkezik be, és akkor sem ő a lényeg, de azért így is elég alaposan nekiereszti azokat a bizonyos hangszálakat. A végére pedig ott a Space Truckin', amely a Highway Starral tökéletes keretbe fogja az albumot. A szöveg kissé talán bárgyú mai fejjel, de mentségükre szolgáljon, hogy már a maga idejében sem gondolták komolyan. Meg most őszintén, kit érdekel ez, amikor a dal kalapáló húzása, fajsúlyos zakatolása ötven év után is felkapja az embert, hogy aztán magával rántsa és ne engedje el többé? Tökéletes befejezés egy tökéletes, csont nélküli album végén.

A lemez első single-je a Never Before volt a megjelenéssel párhuzamosan. Angliában bekerült a Top 40-be (a 35. helyre), maga az album pedig elsöprő fogadtatással találkozott. A Machine Headet a kritika is jól fogadta, a közönségről nem is beszélve: Nyugat-Európában gyakorlatilag minden országban a listák első helyére került, hazájukban, Nagy-Britanniában pedig – két etapban – összesen három hétig meg is őrizte ezt a pozícióját. Az Egyesült Államokban a 34. helyen kezdtek, ami nagyjából metszette a Fireball eredményeit: korrekt, de nem kiemelkedő helyezés volt. A csapat a tengerentúlon csak mérsékelten tudott labdába rúgni az odaát ekkor már döbbenetesen népszerűnek számító Zeppelinhez és Black Sabbathhoz képest. Egyelőre.

A konkrét lemezbemutató turné kezdése Blackmore egy betegsége miatt megcsúszott, júniustól kezdték el élőben népszerűsíteni a lemezt, ez azonban nem jelentett komolyabb leállást: a Deep Purple ekkor már gyakorlatilag folyamatosan játszott, és az egyes albumokhoz kapcsolt körök is egybecsúsztak. Ebben az időszakban elsősorban Észak-Amerikában mozogtak, de 1972 nyarán, első ízben Japánba is eljutottak, és Oszakában, illetve Tokióban fel is vették a bulikat egy későbbi koncertlemezhez. Érdekes módon a felvezető sláger Never Before alig került elő a fellépéseken, és nem is igazán voltak elégedettek azzal, ahogy élőben megdörrent – a Smoke On The Waterre érkező elementáris közönségreakciók mellett azonban nem lehetett elmenni. A zenekar felvetette a menedzsmentnek és a kiadónak, hogy hozzák ki a számot kislemezen is, de kérésük süket fülekre talált: a Lazy, majd a Highway Star bizonyult befutónak ezen a téren, ám egyik sem olvasztotta meg a listákat.

A '70-es évek zeneipari vadnyugatján persze az ilyesmin lazán túl lehetett lépni, ekkor még nem létezett a későbbi leszabályozott rend az albumok, kislemezek, turnék szoros és tervszerű egymásutánját illetően. Így aztán a zenekar két lépésben már az év nyarán, illetve októberében rögzítette a következő stúdiólemezt, miközben az előzővel turnéztak. Ekkorra nagyon komoly feszültség gyülemlett fel közöttük, ez azonban nem is csoda: a Deep Purple 1972 folyamán csaknem kétszáz koncertet adott, ráadásul az egyre nagyobb sikereknek köszönhetően az amúgy sem kicsi egók is még jobban megnőttek. Gillan utólag egyértelmű hibaként emlékszik vissza rá, hogy megint elkezdtek stúdiózni: „Tizennyolc hónapon át megállás nélkül turnéztunk, és közben mindenki átesett egy-egy komolyabb betegségen is menet közben. Ha hozzáértő menedzsment dolgozott volna mellettünk, biztosan azt mondják, hogy oké, akkor most szünetet tartotok, és mindenki kiszellőzteti a fejét úgy három hónapig, közben rá se nézzetek a hangszerekre. Ehelyett viszont kierőszakoltak belőlünk egy újabb lemezt, pedig egyértelműen le kellett volna állnunk. Akkor talán minden másként alakul."

A közönség a maga idejében persze mit sem vett észre ebből: a tábor először a Made In Japan című grandiózus és etalon koncertlemeznek örülhetett 1972 decemberében, majd már 1973 januárjában befutott a Who Do We Think We Are? című új stúdióalbum. Utóbbi még hozta a szintet, de elődeihez képest azért egyértelműen a fáradás jeleit mutatta, mint ahogy bluesosabb, lazább megközelítése sem találkozott mindenki ízlésével. A zenekar mindenesetre rendíthetetlenül koncertezett tovább – a Machine Head legnagyobb robbanása azonban még csak ezután következett.

Történt ugyanis, hogy 1973 elején egy lemeztársasági fejes letévedt az egyik bulijukra, és végre megértette, miért erőltette korábban a Purple a koncertfavorit dal kislemezesítését. Gillan: „A Smoke On The Water az utolsó percben került fel a lemezre, a rádiókban pedig úgy egy évig abszolút nem játszották, mert azt mondták, túl hosszú. Aztán egy nap lejött az egyik bulira egy arc a Warnertől, és látta, hogy reagál a dalra a közönség. Egyből berohant egy stúdióba, vágatott belőle egy három és fél perces verziót, és benyomatta valamelyik rádióba. De mondom, ez már kábé egy évvel a megjelenés után történt, addigra már a Who Do Whe Think We Are? is megjelent. Ha nem készül el a rövidebb változat, sosem kezdik el pörgetni."

Miután pedig bekerült a rádiókba, a Smoke On The Water – megjelenése után egy évvel – elképesztő sikert aratott, különösen az Egyesült Államokban. Az ikonikus riffre felhúzott szám az amerikai listák negyedik helyére verekedte magát, és miközben már a Who Do We Think We Are? számított aktuális albumnak, húzta magával a Machine Headet is. A Deep Purple – karrierje során első ízben – bekerült a Billboard Top 200 első tíz helyezettje közé, a hetedik pozícióba, majd ezek után az album két éven át fent is maradt a sorban. A zenekar végre az Atlanti-óceán nyugati partján is szupersztárrá vált. Méghozzá hatalmas szupersztárrá: a Made In Japan, a Machine Head és a Who Do We Think We Are? egyesített eladásai révén 1973 folyamán egyetlen előadó sem forgalmazott több hanghordozót az Államokban, mint a Deep Purple. Ekkor azonban már késő volt. Glover: „Addig alapvetően ötfelé osztottuk a bevételeket, hiszen a dalaink alapvetően jammelésekből álltak össze, és a kezdeti időkben nem volt vesztenivalónk. Aztán az ember hirtelen látja, mennyi pénz folyik be... És ezután egyesek elkezdtek olyanokat mondani, hogy de hát ő meg ő miért kap ezért ennyit, amikor semmi köze hozzá? Ezek a kérdések komoly feszültséget szültek a zenekaron belül, és ebből a szempontból a Machine Head jelentette a rossz korszakunk kezdetét."

A helyzet viharos gyorsasággal eszkalálódott. Gillan és Blackmore viszonya a végletekig elmérgesedett, de a basszer is tengelyt akasztott a gitárossal. Végül Ian és Roger 1973 nyarának végén kikerültek a Deep Purple-ből. Az ezekben a hónapokban a világ legnépszerűbb rockbandájának számító Mark II a sikerek abszolút csúcsán, egy hónap híján négy hihetetlenül termékeny és kreatív év után szétrobbant. A közvetlen folytatást már kiveséztük itt: a Purple David Coverdale-lel és Glenn Hughesszal berúgott új korszaka az 1974-es Burnnel, majd kisebb mértékben a Stormbringerrel abszolút működőképesnek bizonyult, de ez az éra sem tartott sokáig. A végén Blackmore is vette a kalapját, majd a Tommy Bolinnal felvett, 1975-ös Come Taste The Band felemás fogadtatását követően a banda feloszlott. A Mark II legközelebb 1983-ban állt össze, és a következő évi Perfect Strangersszel parádés visszatérést produkáltak. Egy időre...

Az első éra klasszikusaival persze semmi sem versenyezhet, a Machine Head pedig óriási árnyékot vet a mai napig. Mindezzel a banda tagjai is maradéktalanul tisztában voltak, miután kicsit elült körülöttük a vihar, és tiszta fejjel tudtak visszatekinteni az anyagra. Lord: „A Machine Head jelentette a kicsúcsosodását mindannak, amit az In Rockon megkezdtünk. Ugyanakkor a lemezről sokakban élő emlékek nagyban eltérnek a valóságtól. Ez ugyanis egy kimondottan száraz, sötét album, messze nem olyan csillogó-villogó, mint ahogyan a legtöbben emlékeznek rá. Nagyon komoly, nagyon lényegre törő." Blackmore: „Szerintem a Machine Head jó lemez. Jobb ötletek szerepeltek rajta, mint az előző albumon, és jobban is játszottunk a felvételek idején. Különösen a Highway Start és a Smoke On The Watert szeretem róla, de összességében az egész album erősebb a Fireballnál."

A lemez legmaradandóbb témájának utóéletét még csak meg sem próbálom érzékeltetni ilyen keretek között, mert lehetetlen: nem túlzás, hogy aki gitárt fog a kezébe, az elsők között próbálja megszólaltatni azt a bizonyos riffet. Glover: „A Smoke On The Water alighanem a Deep Purple valaha írt leghatalmasabb dala, és mindig muszáj játszani a bulikon is, pedig nem a legjobb koncertnóta. Jó dal, nyilván, de valahogy mindig bennünk van, hogy túl kell jutni rajta, és a közönség reakciójától válik izgalmassá. Ritchie idejében pedig mindig társult ehhez egyfajta aggodalom is, mert mindig benne volt a pakliban, hogy egyszer csak közli: unja, ezért nem hajlandó eljátszani." Gillan: „Mint minden hasonló nótánál, simán át tudom érezni a születése körüli hangulatot, ha hallom. Összességében fantasztikus az egész, nagyon szeretem énekelni, és óriási groove-ja van. De a legfontosabb persze akkor is az, hogy a közönség mindig nagyon aktív részesévé válik, kívülről fújják az egészet, átérzik a húzását... Szóval közös élmény minden egyes alkalommal. Mint amikor összejön a gyülekezet, és jön az eufória. Hihetetlen, lebilincselő, imádom. Soha nem okozott gondot akár minden egyes nap elénekelnem."

A Machine Head kapcsán tulajdonképpen csak közhelyeket halmozhat az ember, így inkább nem is erőlködöm. A lemez a '70-es évek egyik legnagyobb példányszámban elkelt hard rock albuma lett, és egyben a Deep Purple legsikeresebb stúdióproduktuma is a mai napig: hivatalosan ugyan „csak” kétszeres platina az Államokban, de egészen biztos, hogy az ehhez szükséges 2 milliónál legalább kétszer, de inkább háromszor több ment el belőle csak a tengerentúlon. A korabeli mérések nem voltak még túlságosan pontosak, a becslések pedig igen szerteágazóak, különös tekintettel a világszerte fellelhető számos kiadásra – úgy gondolom, különösebb kockázat nélkül tippelhetek világviszonylatban legalább 15 millió eladott példányt az anyagra, de még azt sem tartom kizártnak, hogy a neten itt-ott szereplő, a digitális fogyásokat, streameket is bekalkulálva fellőtt 25 milliós szám sem túloz. Az igazság sosem fog kiderülni, hiszen a pénzügyi trükközések miatt a zenekarnak sincsenek a kiadótól pontos fogyási számai ebből az érából. Gillan: „Fogalmam sincs, hány lemezt adtunk el összesen. Általában 100-150 millió példányt szokás mondani, de ha a royalty-kifizetéseimet nézem, én olyan tizenegy-tizenkét eladott albumra tippelek." Paice: „Csak annyi biztos, hogy tíznél több, de 500 milliónál kevesebb lemezünk fogyott."

De a lényeg igazából csak annyi, hogy ha nem ismered ezeket a korai albumokat, beleértve ebbe a fél évszázada kiadott Machine Headet is, valójában semmit sem ismersz.