Shock!

Adott egy zenekar, amely lényegében csak nagyon rövid ideig funkcionál rendesen. Ez idő alatt azonban kiadnak egy kétszámos EP-t, majd a rákövetkező évben egy nagylemezt, csinálnak egy felzaklató videót, lenyomnak nyitózenekarként két világsztár headliner-turnét, rögzítenek egy zseniális feldolgozást a rocktörténelem legkiemelkedőbb tribute válogatásalbumához, majd egy évre rá földbe is állnak. A Godspeed zenekar minden idők egyik legtüskésebb és legbarátságtalanabb dalgyűjteményét karcolta bakelitre több mint két évtizeddel ezelőtt.

Az 1994. április 19-én (istenem, csak abban a hónapban milyen eresztés volt...) Ride címen megjelent első és egyben utolsó Godspeed nagylemez maga a Rockba oltott Gonosz valahol félúton a korai Black Sabbath, a Melvins, a St. Vitus és a kései Black Flag között. Ha van nagylemez, amelynek az időszak klasszikusai között van a helye, akkor az éppen a mára szintén klasszikussá érett, szakadt amerikai teherautót ábrázoló frontborítóval ellátott Ride. Egy album, ami felzaklat, ugyanakkor kellően felpörget – és ha elsőre másról nem is ugrik be a zenekar, gondolj csak a speciális két basszusgitárost felvonultató felállásra, akik közül az egyik (Chris Kosnik) napjainkban a Monster Magnet zenekart, a másik óriási hippifazon (Rob Hultz) pedig a Trouble sorait erősíti. Kell ennél több? Rakd be azonnal ezt a démoni punk/doom/metal ötvözetet a fülesbe, és döngesd meg minél hangosabban! Gonoszabb, mint egy tucat nordikus black metal-album együttvéve – ez a Godspeed New Jersey-ből, vagy még pontosabban a Jersey Shore-ról, még jóval azelőtt, hogy a szétgyúrt és szétszolizott agyatlan guidók rátelepedtek volna a környékre!

Veszélyes arcok, veszélyes zene

MTV, Headbangers Ball valamikor 1994 elején. Vanessa Warrick felkonferálja egy a nagyközönség előtt még jobbára ismeretlen New Jersey-i csapat bemutatkozó videóját, hozzátéve, hogy ők lesznek az akkor éppen Tony Martin fémjelezte Black Sabbath európai turnéjának nyitóprodukciója a Cross Purposes turnéján: a nevük Godspeed, a dal címe pedig Houston Street. Akkor 16 évesen kaptam egy felzaklató és pörgős fekete-fehér kisfilmet, benne egy fiatal, de veszélyes arcokból álló zenekarral, egy tempós, menetelős dalt horzsoló, de hipnotikus Sabbath-hatású riffekkel, valamint egy pszichopata kinézetű vokalistát ideges, kántálás-szerű vokálokkal. Meggyőző és veszélyes elegy volt, mint egy rosszlány, aki iránt ellenállhatatlan vágyat érzel, miközben tisztában vagy vele, hogy maradandó károsodást is okozhat a dolog.

New Jersey

New Jersey állam délnyugatra fekszik New Yorktól, de gyakorlatilag a Nagy Alma agglomerációs térség része, az Egyesült Államok legsűrűbben lakott állama. Olyan urbánus környezet, amely etnikailag és kulturálisan talán a legváltozatosabb: fehér amerikaiak – benne az Államok egyik legnépesebb olasz csoportjával (itt játszódott a Sopranos című maffia-szappanopera is James Gandolfinivel a főszerepben – R.I.P.), afro-amerikaiak, nagyszámú ázsiai (kínai, indiai, filippínó) közösség, latin-amerikaiak, keresztények, zsidók, muzulmánok, hinduk. Emellett széles magasan kvalifikált réteg (mérnökök, művészek és egyéb kreatív foglalkozású csoportok) is jellemzi ezt a kétségkívül unikális államot, és a sokszínű, multikulturális helyi társadalomhoz hasonlóan kiterjedt komplex zenei kultúra kapcsolódik már évtizedek óta. Jazz, folk és bluegrass, hip-hop, valamint kiterjedt rockszcéna, amit olyan nevek reprezentálnak elsősorban, mint Bruce Springsteen vagy a Bon Jovi (utóbbi 1988-as, óriási sikerű lemeze egyenesen New Jersey címen jelent meg), de a Skid Row, illetve Zakk Wlyde is itteni gyökerekkel rendelkezik.

A jersey-i rockszíntérnek a fentiek mellett immáron negyedszázada fontos alkotóeleme a pszichedelikus, acid rock vonalon indult, de mára a stoner rock egyik legfénylőbb csillagává vált Monster Magnet. A Dave Wyndorf vezette kompánia lebegős rockhimnuszai nagy valószínűséggel hatottak a Godspeed zenészeire is. A másik lokális hatást pedig kétségkívül a '80-as évek-beli jersey-i punk/hardcore színtér szereplői gyakorolhatták: mindenekelőtt a Glenn Danzig fémjelezte, klasszikus felállású Misfits, a Mucky Pup, az Adrenalin O.D., de az S.O.D.-frontember Billy Milano saját zenekara, a hamarosan ismét Budapesten koncertező M.O.D. is innen származik. A vad punk/hardcore zenék legalább annyira rányomták hatásukat a Godspeed dolgaira, mint a súlyos metal- és rockhatások.

Ebben a zenei közegben „szocializálódtak" zenészeink, a hórihorgas basszer Rob Hultz, aki kisebb helyi thrash/hardcore-csapatokban kezdte, valamint Tom Southard gitáros a Social Decay nevű helyi old school hardcore brigádból. Hozzájuk csatlakozott a hol raszta, hol tarajos punk Tim Schoenleber dobos, ők hárman alkották a zenekar magját. Egy több mint húsz évvel ezelőtti Metal Hammer-interjúban a következőképpen emlékeztek Dave Blanche frontember megtalálására: „Feladtunk egy hirdetést a helyi lapokban, hogy énekest keresünk, aki szereti a punk rockot és a Black Sabbathot, a sört és a Converse tornacsukákat." Erre jelentkezett a szikár testalkatú, beesett szemű, de szúrós tekintetű Dave, hogy cseppet sem hétköznapi karakterével, gondolataival és hangjával még tovább csavarjon az amúgy sem szokványos történeten.

Az 1992-es, ötszámos demót (ezen már szerepelt a későbbi videós Houston Street) még a Hultz – Southard – Schoenleber – Blanche kvartett rögzítette, ezt követte az 1993-as, kétszámos Acid Face / Time Bomb EP, még szintén négyesben. De a klasszikus Godspeed-felállás megszületéséhez még Chris Kosnikra is szükség volt, aki szintén basszusgitározott, és mellesleg abban az időben hangmérnökként is tevékenykedett jersey-i klubokban. Párszor hangosította az akkor már koncertező Godspeedet, akik a töményebb hangzás érdekében éppen egy másik gitárost kerestek Southard mellé. Kosnik ekkor jelezte nekik, hogy ő szívesen beszállna, csak éppen basszusgitárjával. A tukmálás és a kölcsönös kíváncsiság jegyében pedig megszületett az elmúlt huszonöt év egyik legegyénibb hangképe a rock/metal undergroundban: a Godspeed kétbőgős megoldását a mai napig nem sikerült megugraniuk a hasonlóval kísérletezőknek, de az 1990-es évek elején kétségkívül még inkább kuriózumnak számított ez a felállás. A két basszeros között természetesen munkamegosztás érvényesült: amíg Kosnik volt a zenekarban a klasszikus bőgős Fender Jazz Bass hangszerével, addig Hultz már sokkal inkább gitár módjára használta agyig torzított Gibson Thunderbird basszusgitárját. Ha kellett, kvinteket fogott és követte a gitárt, tehát gyakorlatilag Rob számíottt a „másodgitárosnak" Southard mögött, igaz, csak négy húron.

Ezek után nem meglepő, hogy épp Rachel Bolan, az akkor még gőzerővel funkcionáló Skid Row bőgőse meglátta a fantáziát a zenekarban: ő vitte be őket az Atlantic lemezkiadóhoz, és producerként vállalta a bemutatkozó nagylemez menedzselését. A Skid Row „kutyaláncos" basszere nélkül tehát ez a történet jó eséllyel „bennragadt" volna a jersey-i underground metal/hardcore színtéren. Talán meglepő, hogy éppen a hajmetalból indult, de a Slave To The Grind albummal a korabeli amerikai fémszíntér egyik alapzenekarává vált Skid Row tagja látta meg a zenekarban a potenciált, de ismerve Bolan durva punk gyökereit, már nem csodálkozunk annyira. (A basszer és a Godspeed közötti kapcsolatok erősségét jelzi, hogy már a zenekar „kimúlását" követően, Bolan Prunella Scales nevű, a Skid Row eredeti felállásának szétrobbanásában is kulcsszerepet játszott zenekarában Tommy Southard is pengette a hathúrost.)

Ride

A lemez címadó tétele úgy indít, mint egy lórúgás. Az iszonyúan fogós alapriffből csakhamar berobban a beteg, de hipnotikus hatású refrén, megfűszerezve Southard remekbe szabott, Iommi-hatású szólójával, majd egy olyan belassulással zárják a dalt, hogy amikor először hallottam, önkéntelenül nyújtottam magasba az ökölbe szoruló kezeim. Igazi adrenalin-löket már az elején! A címadót követő Not Enough és Hate dalok magukon hordozzák a címadó lendületes megközelítését, rendkívül eltalált riffek és tempók, valamint hangsúlyos refrének viszik előre őket. Dave nem egy pacsirta, helyette inkább szaval, üvölt, kántál – nem könnyű megemészteni, de aki ráhangolódik a „csatornájára", az egykönnyen nem jön le róla. A negyedik dal Abstract Life az, ahol először visszaveszik a tempókat, a dal első része egy pszichedelikus doom-látomás, amelyre Blanche kvázi spoken word-szerűen szavalja súlyos mondanivalóját: „Now I'm living on your time / Just like old Charlie Manson / No future is an abstract life".

Az alig 2:40-es, végig lüktető Stubborn Ass hasonló módon bontakozik ki az Abstract Life-ból, mint mondjuk a Sandblasted Skin az 1996-os Pantera-albumon a The Underground In America tételből. Ennél a kettősnél érezhető a leginkább a Hernry Rollins-féle Black Flag hatása, nem véletlen, hogy akkortájt sok kritikus „a két fekete", a Black Sabbath és a Black Flag mocskos fattyaként jellemezte a zenekart. Hasonló nyomvonalon halad a Downtown című dal is, ahol a Sabbath és a Black Flag mellett a Melvins is erőteljesen befigyel. Blanche-ék akkoriban folyamatosan hivatkoztak a Melvins aktuális lemezére, a Houdinire, nem is titkolva, hogy abszolút egy tőről fakadónak érzik saját munkásságukat Buzz Osborne-ékkal.

A lemez egészére konstans módon jellemzőek a fogós és kerek, de egyszersmind sötét hangulatú, gőzmozdonyszerű riffek, amit Southard kellően beteg gitárdíszítései, szólói egészítenek ki. A Kosnik – Hultz párosnak is köszönhetően nagyon tömény az anyag, ugyanakkor mégsem játszották túl a dlokat, ez alól talán csak az albumzáró My Brother a kivételével, de az egyébként is élesen elválik a lemeztől. Nagyon erősnek érzem a Born & Raised című tételt, ahol a berobbanó pattogós verzéket egy rendkívül eltalált refrén „szabadítja fel": „I was born and raised, Now I'm scared and crazed". A már-már Discharge-ízű őspunkba gyorsított dalt pedig úgy lassítják be ismét egy klasszikus Sabbath – Sleep – Saint Vitus-hatású doomtémázgatás keretében, hogy az ember hátán feláll a szőr. Zsibbasztó huszonöt perc után érkezik az album legismertebb szerzeménye, az ominózus klipnóta Houston Street. Zeneileg nem különbözik az addigi szerzeményektől: talán egy fokkal letisztultabb a struktúrája, de ugyanaz a feszült zaklatottság hatja át. A felvezető riffre helyezett himnikus gitárszólam érdekes és félelmetes kontrasztot nyújt. A szöveg szintén nem a vasárnapi matinékra való: a Houston Street a helyi kemény drogosok egyik kedvelt beszerzőhelye volt, korabeli írások utaltak Blanche korábbi heroin-függőségére. Az egyes szám első személyben íródott sorok egy klasszikus „anyagbeszerző túra" élményeit írják le. A dalhoz készült zaklatott fekete-fehér videóról pedig olyan nyomasztó heroin-filmek ugorhatnak be, mint az 1971-es Al Pacino-klasszikus, a The Panic In Needle Park, vagy az európai mozikat az 1980-as évek elején felzaklató nyugatnémet Chritianne F.

A többi daltól eltérően nem Blanche, hanem Kosnik szövegére épülő Mind Blaster egyszerű, de nagyon direkt riffre építkezve, úthengerként robog át a hallgatón. A kicsit az Alice In Chains klasszikus Angry Chair dalára emlékeztető tétel végén egy őrületig fokozódó, noise-hatású Southard-gitárszóló is hallható. Ezt követi az album legnyugisabb és egyben leghangulatosabb tétele: a Jesus Christ egy vallási utalásokkal tarkított, de nem kevés konkrét hétköznapi utalásokkal tarkított sztondulás, Blanche dallamos énekével kísérve. „Save me from the living hell, Save me from the USA", majd később „Save me from the promise land, Save me from the black and white thing, Save me from the Rodney Kings". A dalszövegekről talán érdemes elmondani, hogy a korabeli Egyesült Államok nagyon sok közvetlen és indirekt kritikát kapott Blanche szövegeiben, büszke amerikai patriotizmusnak nem sok nyoma akad.

A végére maradt az irtózatos, 16 perces jazz/metal/stoner-pusztítás, a My Brother, amely első néhány perce mondhatni hagyományos Godspeed – karcolós, mocskos alapriff, majd egy hangsúlyos refrén –, de azt követően hirtelen belassul az egész, és beindul az idestova már közel negyedszázada hangmérnökként is tevékenykedő Tony Ricci borult jazz/noise hangulatú szaxofonjátéka, amely innét kezdve végigkíséri az egész tételt. A teljes elborulás közepette Blanche mellett még legalább ketten olvasnak fel a háttérben: ez tényleg csak a legsúlyosabb, legelborultabb Rollins Band-szerzeményekhez hasonlítható, de hangulatban talán azokat is veri. Megnéztem volna, amikor feljátszották a stúdióban.

A „Sabbath-kapcsolat"

Hihetetlen, hogy a nyilvánvaló zenei hatások és rokonság mellett a minden ízében kompromisszummentes brigádot hogyan tudta a menedzser Rachel Bolan beprotezsálni a Dio-féle Dehumanizer érát követően visszatérő Tony Martin fémjelezte Black Sabbath európai turnéjára. A Sabs 1994 elején kiadott Cross Purposes album világkörüli turnéjának amerikai állomásain még a Motörhead és a Morbid Angel kísérte Iommiékat, de az áprilistól június elejéig tartó közel három tucat európai koncerten már a Godspeed volt a nyitózenekar, mellettük a Cathedral volt a másik warm-up zenekar. Ennek a körnek a keretében jutottak el 1994. május 12-én hozzánk is, ahol a régi Budapest Sportcsarnokban muzsikáltak egy jót. Ebből ma már persze mindenki a Sabbathra emlékszik, de a korabeli Hammer-beszámoló szerint Hultzék a bulit a My Brother tizenakárhányperces pusztításával zárták. Egy korabeli európai MTV Headbangers Ball-ban a turné két előzenekaráról kérdezte Vanessa Warwick Tony Iommit, aki előbb egyszavas, de sokatmondó „eltérő" (different) választ adott, majd rögtön diplomatikusan „jó csomagnak" nevezte ezt a hármas pakkot. Volna egy fogadásom, hogy kikre gondolhatott első olvasatban a Mester...

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy mindkét előzenekar szerepelt az ősszel kiadott Black Sabbath tribute-albumon, amelyről néhány hete Andor emlékezett meg ugyanitt: az 1994-es Nativity In Black lemezre szóló felkérés valószínűleg a turnés kapcsolatnak volt köszönhető, és a lemez egyik legérdekesebb kooperációját eredményezte Bruce Dickinsonnal karöltve. A feldolgozást Dickinson orgánuma uralja, a Godspeed-srácok pedig az eredeti 1973-as felvételhez hűen, de lényegében komolyabb továbbgondolás nélkül nyomják el a Sabbath Bloody Sabbath extraklasszikust. Ahogy a felvételről hallatszik, Blanche csak a Nobody will ever let you know / When you ask the reasons why nyúlfarknyi részletért felelős, viszont mindenképpen ki kell emelni Southard zseniális szólóját, ahol az eredeti vezérmotívumait megtartva, de sikerült neki teljesen a saját képére, mondhatni godspeedesre formálni azt. Az 1994-es év turnéfronton tartogatott a zenekar számára még egy komoly fegyvertényt, ugyanis az európai Sabbath-bulik után azonnal visszarepültek az Államokba, hogy jó néhány koncerten a Love/Hate zenekarral megosztva nyissanak a másik klasszikus Fekete Szombat-énekes Ronnie James Dio bandájának, még az előző évben kiadott Strange Highways albumot bemutató koncerteken. Az 1994-es év tehát minden szempontból a csúcsot jelentette az őrült jersey-i kompánia számára.

Feloszlás és utóélet

1995-ben a Godspeed feloszlott, és őszintén szólva a miértekre konkrét indoklást, leírást én magam nem nagyon találtam. A zenekar húros zenészei szinte azonnal folytatták a muzsikálást tovább: Kosnik és Southard a lebegősebb Slaprocket nevű formációban játszottak együtt néhány évig a Nudeswirl énekes/gitárosával – a formáció szerepelt egy zseniális dallal a 1997-es klasszikus Burn One Up válogatáslemezen is, amelyet sokan mind a mai napig a stoner rock kvázi zászlóbontásaként értelmeznek. Chris Kosnik azonban az elmúlt két évtized során elsősorban az Atomic Bitchwax révén vált ismertté: ezt a klasszikus, '60-as és '70-es évek-hatású old school vintage rock formációt a Monster Magnetben közel két évtizedig pengető Ed Mundell-lel közösen alapították 1993-ban, de igazán csak a Godspeeddel és a Slaprockettal lefutott körök után kapcsoltak rá a saját dolgokra. 1999-ben dobták piacra első nagylemezüket, és utazós desert rock zenéjükkel az elmúlt tizenöt év egyik leginkább respektáltabb stoner rock-zenekarává váltak, legújabb 2015-ös Gravitron nagylemezüket éppen ezekben a hetekben turnéztatják Európa nyugati felén. Kosnik a Bitchwax mellett 2013 óta tagja a Monster Magnetnek is, élőben itthon 2014 elején láthattuk a Last Patrol lemezt bemutató Európa-turnén. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy Chris mára a nemzetközi stoner rock-közösség egyik legfontosabb instrumentális harcosává vált.

A másik basszeros, Rob Hultz szintén nagyon aktív maradt a Godspeed földbeállását követően: Southarddal közösen hozták létre 1998-ban az Atomic Bitchwaxhez képest egyértelműen súlyosabb acid rock- és doomhatásokkal flörtölő Solace zenekart. Azóta egy rakat albumot legyártottak, valamint különböző tribute-lemezeken is felbukkantak, ráadásul Hultz 2013 óta bőgőzik a doom-alapzenekar chicagói Trouble-ban. Ez már a legfrissebb, The Distortion Field-éra Kyle Thomassal a mikrofonnál, Rob egyébként csak a lemezfelvételek után vette át a négyhúrost a Franklin / Wartell gitárosduó mellett. A hórihorgas, bandanát viselő, hosszú sörénnyel és hatalmas őszülő szakállal, a színpadon a jól ismert Gibson Thunderbird basszusgitárral a nyakában fellépő Rob Hultz maga a megtestesült doom/stoner esszencia, mint ahogyan arról a tavalyi budapesti koncerten is meggyőződhettek a jelenlévők. A klasszikus Ride line-up maradék két tagja, Tim Schoenleber dobos és Blanche azonban gyakorlatilag eltűnt a zenekar feloszlását követően. Előbbi a Facebook alapján időnként zajong helyi zenekarokban, Blanche pedig saját YouTube-csatornájára tölt fel sajátos hangulatú, kissé furcsa, gitározós akusztikus delta blues-dalokat.

Ami a Godspeedet illeti, 2012-ben történt egy jelentősebb nekibuzdulás, egy kis New Jersey-i klubban toltak egy koncertet a klasszikus felállás részvételével, de azóta sem történt semmi érdemleges a zenekarral. Helyette Kosnik és Hultz kapcsolt dupla fokozatra a saját dolgaikat illetően, amint arról már esett szó, tehát egyre kevésbé tűnik valószínűnek, hogy belátható időn belül történik valódi reunion. Így marad a Ride album, amelyre ma már szinte kivétel nélkül a stoner címkét aggatják a különböző netes katalógusok, miközben a Godspeed az átlag stoner-zenekarokhoz képest jóval súlyosabb és szerteágazóbb történet volt. Hangulatát tekintve ez sokkal inkább valamilyen elvadult hardcore/ősmetal-hibrid nagyon pregnáns elszállós betétekkel, bár persze nyomokban már tetten érhető rajta az a későbbi stoner-ízvilág is, amely majd csak a tagok utódzenekaraiban került igazán előtérbe. Viszont ha Ride-ot egészében – zene, szövegek, attitűd – tekintjük, a nyilvánvaló klasszikus doom- és hardcore-hatások ellenére érdekes módon az Alice In Chains 1992-es Dirt lemeze ugrik be mégis leginkább, mint kortárs és párhuzamos dalfüzér. A nyomasztó, sokszor belassult, ám mégis mindvégig zaklatott zenei alapok, a még súlyosabb, a heroin hatásait is taglaló dalszövegek (bár a Chainsnél sokkal nyilvánvalóbb volt Layne ópiát-függősége) nagyon közel hozzák a Ride és a Dirt hangulatát, miközben mindkettő rettentő egyedi és összetéveszthetetlen muzsikát rejt. Csak hallgasd meg egymás után a kettőt... Teljesen a két végpontból indulva – az Alice In Chains a hajmetal-vonalról, a Godspeed az 1980-as évek zajos punk/hardcore-világából – jutottak el egymáshoz nagyon közeli állapotba. Mondom ezt annak ellenére, hogy a YouTube-on fellelhető, rettentő kevés Godspeed-vonatkozású koncertfelvétel egyikén Dave Blanche egy saját készítésű, „Seattle Sucks" feliratú pólóban vezényelte a koncertet.

Egylemezes csoda és valódi „befejezetlen" történet hát az övék, félelmetes még belegondolni is, hová jutott volna ez a line-up mondjuk a harmadik, negyedik nagylemez magasságában!