Shock!

Huszonöt évvel ezelőtt, ínséges évek és némi felszín alatti forrongás után már valósággal pezsgett az európai heavy metal undeground. Frissen láthatóvá vált vagy új kiadók ontották a fiatal zenekarok és magukra talált régi bandák lemezeit, méghozzá olyan irányzatokban, amelyekre néhány évvel korábban már mindenki örökre keresztet vetett. 1997 őszére senki előtt sem lehetett kétséges, hogy a heavy metal visszatért. A föld alatt formálódó folyamatok végső katalizátora egy elsőlemezes svéd zenekar lett, akik a lehető legjobbkor voltak a legjobb helyen, a legmegfelelőbb lemezzel.

Mint oly sok más szerelemprojekt, a Hammerfall is mindenféle komoly elvárás nélkül, hobbiból alakult Göteborgban 1993-ban Oscar Dronjak jóvoltából. A 21 éves gitáros a város színterének aktív résztvevője volt, és ennek megfelelően death metalban utazott Ceremonial Oath nevű csapatával. Partnere – dobosként – itteni zenésztársa, Jesper Strömblad lett, aki eközben a szárnyait bontogató In Flamesben is gitározott, ám ebben a formációban valami teljesen másban mártóztak meg: Oscar első ide írt dala, a Steel Meets Steel szégyentelen heavy metal volt a '80-as évek szellemében.

Ez a fajta tradicionális fémzene a '90-es évek első felében piacképtelen árunak számított, és a korszak színterén tulajdonképpen tiltólistán szerepelt. A stílus régi nagyjai útkeresésben voltak, megbuktak, eltűntek, feloszlottak, átalakultak, vagy alámerültek kibekkelni az alternatív rockzene éráját. Új előadók gyakorlatilag egyáltalán nem mozogtak e mezsgyén. Az undergroundban pedig a súlyosabb, extrémebb hangzások domináltak. Oscar: „A Hammerfall megalapítása után nagyjából hat hónappal kértem fel Jespert, hogy csatlakozzon, vagyis a zenekar neve, irányvonala és a koncepció már adott volt a csatlakozása idején. Egyfajta reakció volt ez az akkori grunge-hullámra, amikor mindenki azt hajtogatta, hogy rockzenét csakis így lehet játszani. Ki nem állhattam azt a vonalat, ami máig sem változott, vagyis célirányosan árral szemben úsztunk. Mivel azonban akkoriban csaknem lehetetlen volt efféle heavy metallal érvényesülni, egyikünknek sem a Hammerfall volt a fő zenekara. Mellékprojektnek sem nevezném, de eleve nem volt könnyű megfelelő embereket találni, és mindannyian játszottunk közben más bandákban is."

Mivel az ekkori helyi zenekarok gyakorlatilag egyetlen laza kocsmaközösséget alkottak, nem meglepő, hogy a Hammerfall korai inkarnációiban gyakorlatilag a teljes korabeli In Flames-tagság megfordult: Glenn Ljungström gitáros fixen játszott velük, de eleinte képben volt náluk Johan Larsson basszer, első komoly énekesük pedig az In Flames első komoly torka, Mikael Stanne volt, aki ekkorra már átigazolt a Dark Tranquillitybe. A basszusgitárosi posztra végül Johan helyére egy másik Larsson, Fredrik érkezett Dronjak másik ekkori csapatából, a Crystal Age-ből. Larsson: „Olyan '94-'95 környékén már rendszeresen játszottunk, és akkoriban tényleg, szó szerint senki sem hallgatott heavy metalt. Elég fiatalok voltunk még, és mindent beleadtunk: bőrcuccokat húztunk, sőt, még tűzfújással is kísérleteztünk a kezdeti időszakban. És akkoriban valahogy mindenkinek furcsa volt ez a sokkal durvább muzsikák meg a grunge mellett. De hát heavy metalon nőttünk fel, ezt szerettük, így kitartottunk."

A Hammerfall annyira elütött az akkori korszellemtől, hogy a zenekarnak még a maga szűkebb környezetében is állandóan magyaráznia kellett, mit csinálnak. Dronjak: „1993-ban a színtér halott volt, vagy ha nem is teljesen halott, de haldokolt. Akkoriban biztosan senki sem kezdett el azért heavy metalt játszani, hogy karriert csináljon, vagy híres legyen vele. Már maga a gondolat is nevetséges lett volna, hiszen mindenki a múlt részeként tekintett a műfajra, ami megrekedt a nevetséges '80-as években, miközben mi itt, a '90-esekben már olyan menők vagyunk. A többség legalábbis így gondolkodott. Mi nyilván nem, hiszen szenvedélyesen imádtuk ezt a zenét, így aztán csak és kizárólag emiatt kezdtünk el ilyesmit játszani. Szerintem sosem hibázhat, aki így áll hozzá valamihez, ráadásul, ha egy virtuálisan nem létező színtéren kezdesz hozzá valamihez, gyakorlatilag minden eredmény csak bónusz."

A zenekari mag akkor szilárdult meg igazán, amikor 1996-ban bekerült náluk a képbe Joacim Cans énekes: „Felhívott Jesper Strömblad, hogy van egy Hammerfall nevű zenekara, és ha van kedvem, kisegíthetném őket egy tehetségkutatós fellépés erejéig. Oscart akkor még nem ismertem, de azt mondtam: persze, miért is ne? Lementem a próbaterembe, és kintről hallottam, amint valaki éppen egy ismerős dallamot játszik a gitáron. Beléptem, ránéztem, és rávágtam: ez a Dorian Gray a Stormwitchtől. Egyből leesett az álla, hogy felismertem a nótát, és gyakorlatilag ebben a pillanatban létrejött közöttünk az a bizonyos kapocs. Teljesen ugyanazok voltak a hatásaink, így aztán egyből tudtuk: nekünk együtt kell dolgoznunk, mert pontosan tudjuk, mit akarunk elérni. És azt is tudtuk, hogy képesek vagyunk megvalósítani ezt. Kivételes dolog volt ez, mivel a '90-es években minden zenekar egyre extrémebb, nyersebb muzsikát nyomott, és ha valaki vissza akart kanyarodni a gyökerekhez, hát... Én a magam részéről persze sosem mentem más irányba, és sokáig elég magányos is voltam, mert egyszerűen senki sem akart ilyen zenét játszani. Oscar persze rendesen beleásta magát a death metalba, de ettől még ő is a '80-as évek dallamos heavy metalján nőtt fel."

A Hammerfall innentől kezdve tudatosabban dolgozott, és szinte csodával határos módon sikerült megcsípniük egy lemezszerződést a holland Vic kiadóval. Ennek alapján álltak neki első nagylemezük felvételi munkálatainak a bennfentes helyi producer, Fredrik Nordström irányítása alatt. Érdekes egybeesésként ugyanakkor az In Flames ekkor már áttörte az üvegplafont Európában a The Jester Race albummal, és kiadójuk, a Nuclear Blast felfigyelt a két gitáros másik bandájára. Noha a cég ekkoriban gyakorlatilag kizárólag hörgős-károgós vonalon, death és black metalban, illetve egyéb extrém irányokban mozgott, valahogy szimatot fogtak: a Hammerfall teljesen kilógott a profiljukból, de átvették őket a Victől.

Tradicionális heavy metaltól persze 1996 végén, 1997 elején még mindig senki sem várt, egyszerűen nem várhatott érdemi anyagi sikereket, vagyis lemezszerződés ide vagy oda, a felállás meglehetősen sajátosan alakult. Ekkor már látszott, hogy az In Flames besűrűsödött naptárja mellett Strömbladnak és Ljungströmnek nem fog beférni a Hammerfall. Glenn ugyan gitározott a lemezen, de Stefan Elmgren személyében keríteni kellett egy fixen is ráérő szólógitárost, Jesper pedig végül – bár feltüntették a borítón – egyáltalán nem dobolt az albumon, a dalokat Patrik Räfling ütötte fel a stúdióban. A többek között klasszikus Running Wild- és U.D.O.-borítókat jegyző Andreas Marschall által tervezett bookletbe csomagolt Glory To The Brave címet kapott lemez végül 1997 júniusának végén került a boltokba – ami pedig ezután következett, gyakorlatilag minden várakozással szembement.

Mint itthon szinte mindenki, én is a Metal Hammer 1997. szeptemberi számának tízpontos kritikájából értesültem először a zenekar létéről. Az értékelés természetesen felkeltette az érdeklődésemet, de emlékszem, mekkora túlzásnak tűnt, amikor Lénárd Laci azt írta: a fiatal, tizenéves generáció talán ismeri a Maident meg a Manowart, de friss nevek kellenek nekik, és ez az anyag tökéletesen alkalmas rá, hogy megadja ennek a nemzedéknek a saját bandáját ezen a vonalon. Pedig, mint oly sokszor, Laci ekkor is tökéletesen megérezte, amikor volt valami a levegőben – nagyon hamar be is bizonyosodott, hogy megint igaza volt. És igen, ott volt a Glory To The Brave mellett még ehhez a Visions meg a Legendary Tales, mint ahogy nyilván rásegített a dolgokra a Jugulator, a The Wake Of Magellan, az Accident Of Birth, a Somewhere Out In Space vagy az Unleash The Beast is, meg még sorolhatnánk. De akkor és ott, 1997 második felében mégis ez a lemez robbantotta be az ekkorra szépen összeállt vegyületet.

Pedig egyébként a Hammerfall első lemezén szó szerint semmi sem szerepelt, amit ne lehetett volna korábban hallani máshol. Színtiszta '80-as évekbeli heavy metal volt ez, elsősorban inkább a kontinentális európai, mintsem az angolszász nagyságok nyomdokain. A különbséget igazából az jelentette, hogy mindezt itt egy fiatal, huszonéves arcokból álló banda játszotta, méghozzá mindent elsöprő lendülettel. Valóban utóbbi a kulcs, ugyanis az egész albumot sajátos tűz fűti. Mindez már a nyitó The Dragon Lies Bleedingben is egyértelmű: jellegzetesen sodró riffelésű, kétlábdobos heavy metal ez, a riffelésben a klasszikus Helloween éppúgy visszaköszön, mint a Judas Priest vagy az Accept, egyszerre hasonlít mindegyikre, mégis érződik, miről szól majd mindez a Hammerfall előadásában. Joacim: „Természetesen sok '80-as évekbeli zenekar hatása hallatszik a lemezen, de senkit sem másoltunk. Kiválogattuk a legjobb elemeket a kedvenceinktől, összeraktuk őket, és ebből jött létre a Hammerfall-hangzás. Nem találtunk fel semmit, ez tény, de az elejétől kezdve megvolt a magunk stílusa." A dal a lemez egyik legjobbja, a refrén Cans hajlékony, tiszta előadásával elsőre ragad, és a következő két szám kissé eltérő tempókkal nagyjából ugyanezt a vonalat viszi. A galoppozós, sötétebb hangulatú The Metal Age elsőre talán kevésbé direkt, kevésbé fogós, mint az együtténeklős kórusú, ikergitáros névadó tétel, hosszabb távon viszont előbbi az erősebb. Aki idáig eljutott az anyagon, és tetszett neki, amit hallott, abban gyakorlatilag már nem merülhettek fel további kérdések.

Az old school albumszerkesztési recept alapján, a lemez első felében elsütött I Believe líra kissé talán nyilvánvaló dallamokkal operál, de ettől még kellemes. A szuperlatívuszoktól azért óvakodnék, mert bár elsődlegesen az ő szerzeménye, Joacim szerintem ekkoriban még nem tudott olyan élénk színeket belevinni az efféle nótákba, amit megkívánt volna a végeredmény, de összességében szépen építkezik a téma. A Warlord And The Cannons Of Destruction Have Begun... albumáról cseppet sem nyilvánvaló módon feldolgozott Child Of The Damned hallatán viszont egyből lejön, hogy a csapatnak sokkal jobban fekszik ez a speedes-repesztős vonal. A szám stílusilag sem lóg ki a sajátok közül, meggyőződésem: sokan a mai napig abban a hitben élnek, hogy ez is Hammerfall-dal... Vele ellentétben a Steel Meets Steel tényleg az, és végigpörgetve tényleg érthetetlen kissé, milyen indíttatásból pattant ki 1993-ban Oscar fejéből egy ilyen ízig-vérig '80-as évekbeli téma. Egyszerű, mint a faék, de felvállaltan az, nem kér miatta elnézést, mint ahogy simán bedobták a keresztes háborús témakört is, pedig akkoriban határozottan cikinek számított ilyesmikről énekelni. Nincs értelme elvitatni, hogy működik is.

A Stone Cold Accept-szerű középtempós riffelésre kanyarított headbanger-himnusz, és ha valakinek magától nem tűnne fel, hogy erkölcsileg térdig gázolunk a szégyentelen '80-asokban, annak okulására már az elején virgaorgiát hajítanak a Wolf Hoffmann szellemét megidéző, szépen felépített gitártéma tetejébe. A lemez egyébként ezzel együtt is az összhatást állítja fókuszba, nem az egyéni teljesítményeket – Elmgren amúgy sem volt különösebben nagy gitárosegyéniség, bár természetesen maradéktalanul hozta, amit kellett. Az Unchaineddel utána azért a biztonság kedvéért a gázpedálra taposnak, újabb kalapáló kétlábdobokkal operáló speed-téma ez – vagy ahogy pár év múlva nevezték volna, europower –, nem csúcspont, de megbízhatóan passzol a lemezre. Zárásként pedig a zongorás címadó balladát kapjuk, ami a maga monumentalitásában úgy zárja le a Glory To The Brave-et, ahogy kell, így csupán félve jegyzem meg: dalként azzal együtt sem tartottam soha túl meggyőzőnek, hogy tagadhatatlanul megvan a maga hangulata. A Hammerfallnál mindig a lírai pillanatok voltak a legkevésbé meggyőzőek, nem ez a csapat erőssége, ez nyilvánvaló. Viszont ezzel együtt is ragad, mint a légypapír.

Papíron igazából semmi sem szólt amellett, hogy a Glory To The Brave kitörjön az underground bugyraiból, a Nuclear Blast támogatásával azonban a német metálsajtó egyből felkapta a fejét a lemezre. Az album a Rock Hardban és a Heavy Oder Was?-ban is a helyi hangpróbás tabella élén végzett, az viszont még ennek fényében is általános megdöbbenést okozott, amikor a hozsannázó kritikák után egy teljesen ismeretlen zenekar debütáló albuma mindenféle rádiós vagy zenetévés támogatás híján is a német eladási listák 38. helyére került. Jó helyen voltak jó időben, a megfelelő muzsikával – erre azonban előzetesen senki sem számított. Olyannyira nem, hogy Fredrik Larsson ekkor már nem volt a zenekar tagja, mert egyszerűen nem látott perspektívát a Hammerfallban: „Amikor kiléptem, a csapat neve még semmit sem jelentett. Kihoztuk a lemezt, és nagyon kicsinek tűntünk: játszottam akkoriban másokkal is, csupa hasonló státuszú underground zenekarban. Aztán megjelent a Glory To The Brave, és egyből, nagyon gyorsan berobbant, én meg már csak azt láttam, hogy az első Svédországon kívüli bulijukat Wackenben adják... De sosem bántam meg a kilépésemet, mert valószínűleg így is elmentem volna a második album után, ugyanis akkoriban mást szerettem volna csinálni, és nem tudtam százszázalékosan a Hammerfallnak szentelni magamat. De 2007-ben ugyanígy teljesen nyilvánvaló volt, hogy igent mondtam, amikor visszahívtak."

Így esett meg, hogy a zenekar első nemzetközi fesztiválfellépésén, a még szárnyait bontogató Wacken Open Air '97-es kiadásán, illetve első komolyabb, a Ravennel és a Tankkel közös turnéjukon már Magnus Rosén basszusgitározott. Ez azonban még mindig csak a kezdetnek bizonyult, hiszen ősszel már Kai Hansen személyes kérésére vehettek részt a Gamma Ray aktuális, roppant sikeres Somewhere Out In Space turnéján. A Hammerfall körül 1997 végére máris masszív rajongótábor alakult ki Európában. Minőségileg is újdonságot jelentett, hogy az elmúlt időszakban a karcosabb hangzású csapatokkal képbe került fiatal nemzedék jelentős része tőlük hallott először tradicionális, színtiszta heavy metalt. A reménytelen hobbiprojektként indult Hammerfall mindössze néhány hónap leforgása alatt generációs zenekarrá vált Európában. Cans: „Bennünket is sokkolt a zenekar azonnali sikere, de volt egy előnyünk: hogy senki sem számított ránk és a lemezünkre. Mi mindössze azt játszottuk, amit szerettünk. Azonnal fenekestül felforgatta az életünket az album. Még akkor sem számítottunk semmire, amikor leszerződtünk a Nuclear Blasthez, de nem hirtelen indíttatásból vonultunk stúdióba, nagyon is tisztában voltunk vele, mire megy ki ez az egész. Azzal viszont nem, micsoda fogadókészséggel szembesülünk majd... Megváltozott az életünk, de egyébként a kiadóé is, hiszen a Dimmu Borgirnak meg nekünk köszönhetően ők is komolyabb szintre léptek."

A csapat népszerűségéhez az élő teljesítmény is hozzájárult, mivel a Hammerfall a koncerteken is igazságot tudott szolgáltatni a daloknak, már ekkoriban is kifejezetten elementárisan nyomultak a színpadon. A Glory To The Brave nem egészen egy év alatt több mint 150 ezer példányban kelt el világszerte, a Hammerfall pedig – a Stratovarius és a Rhapsody mellett – a frissen berobbant true metal zenekarok vezérhajójaként került be a köztudatba. Az európai undergroundot ezekben a hónapokban valósággal ellepték az ő sikereik nyomán lehetőséghez jutott tradicionális csapatok. Oscar: „Mindig akadtak segítőink, már az elején is. Nem feltétlenül nevezném őket menedzsernek, de segítettek a zenekar működtetésében, és mindig bizalmi alapon működött velük a kapcsolatunk. Ez pedig fontos, mert amikor népszerűbbé válsz, egyre nehezebb elhessegetni a keselyűket. Megszimatolják, hogy ebből pénzt lehet kiszedni, és megjelennek... A Glory To The Brave-vel a semmiből rukkoltunk elő, és egyből hatalmas sikert arattunk, vagyis nem igazán kellett építkeznünk, szabályosan berobbantunk a köztudatba. Utána le is ültünk számos profi menedzserrel, meg is ígértek fűt-fát, de láttuk rajtuk: valójában csak fel akartak ugrani a már amúgy is teljes sebességgel robogó szerelvényre."

A Nuclear Blast természetesen ütni akarta a vasat, így már 1998 őszére kipréselték a bandából a második lemezt. A Legacy Of Kings voltaképpen a debüt továbbfejlesztett változata lett bivalyabb megszólalással (bár hozzáteszem: a Glory mai füllel is jól szól, még ha kissé fapadosan is), stílusban, hangulatban nem igazán mutatkozott közöttük érdemi eltérés. Ennek persze megvolt a maga oka. Cans: „Életünk nagy lehetőségeként tekintettünk a Glory To The Brave-re: felvettünk egy lemezt, és kész. Aztán Európában iszonyatos tempóban felpörögtek a dolgaink, jött a turné a Tankkel és a Ravennel, majd a Gamma Rayjel, felkerültünk a német Top 40-be, megállás nélkül turnéztunk, a végén már önállóan is. Csak néztünk, hogy hűha, ez meg hogy történhetett? Ezután pedig a kiadó bemondta, hogy akkor most a lehető leggyorsabban készítsük el a második albumot. A Legacy Of Kingset emiatt kicsit össze is csaptuk. Vannak rajta óriási dalok, de alapvetően a Glory To The Brave nagytesója lett, tulajdonképpen ugyanaz, csak éppen komoly produkcióval. Mert akkor már pénzt is kaptunk rá, ellentétben a debüttel..."

Személy szerint nem értek egyet Joacim vélekedésével, szerintem a Legacy a hangzás mellett dalok tekintetében is kerekebb, ütősebb anyag a Glorynál, talán a csapat karrierjének legjobbja. De ez ízlés dolga, arra pedig mindenképpen alkalmasnak bizonyult, hogy bebizonyítsa: a Hammerfallnál bőven van még puskapor. Az album ismét azonnali siker lett Európában – Magyarországon is ennek turnéján jártak először, 1998. október 20-án, az E-Klubban –, már félmillió körüli eladásokkal zárt világszerte, az Anders Johansson dobossal felvett, 2000 végén kiadott Renegade-del pedig felkerültek a svéd listák első helyére. Dronjak szerint egyébként utóbbi album jelentette a tényleges fordulópontot: „Az első két albummal hatalmasakat léptünk előre, de szerintem a Renegade-del tettünk szert ténylegesen is új közönségrétegekre. Előtte csak a fanatikusok kattantak ránk, de a Renegade után találtak meg egyre többen azzal, hogy általunk fedezték fel a heavy metalt. Előtte valahogy nem számított olyan menőnek Hammerfallt hallgatni, de ott azt vettük észre, hogy kialakult felénk bizonyos tisztelet, és akkoriban már a svéd rádiókban is elkezdték nyomni a dalainkat. Vagyis biztos, hogy nagyban hozzájárultunk a heavy metal újonnani népszerűvé tételéhez."

Ami persze nem jelentett azonnali belépőt a mennyországba, hiszen a korabeli true metal mozgalom – és így a Hammerfall – azért igencsak kitermelte a maga ellenzékét a színtéren, az old vs. nu vitakör a magyar Hammer levelezési rovatában is fájdalmasan sokat csócsált témának számított ezekben az években. A külsőségek és a szövegvilág miatt őket is sok támadás érte ekkoriban. Oscar: „Vicces volt, amikor mindenki a sárkányokkal jött, mivel mindössze egyetlen dalunkban szerepelt sárkány, a The Dragon Lies Bleedingben, és ha valaki elolvassa a szöveget, nyilvánvalóan láthatja, hogy az sem a sárkányokról szól... Utána évekig nem is írtunk ilyesmit, rengetegen mégis abban a hitben élnek, hogy sárkányokról, varázslókról meg hasonlókról énekelünk... A borítóink persze mindig fantasys tematikájúak voltak, de azokon sem szerepeltek soha sárkányok meg mágusok. Inkább A tűz és jég dalához tudnám hasonlítani ezt, ahol a fantasys elemek véletlenszerűek. Lehet, hogy nálunk is fantasyn alapszik a tematika, de sosem szólt erről kizárólagos jelleggel."

A 2000-es évek első felében a Hammerfall az európai színtér egyik vezető bandájának számított, ekkoriban ténylegesen benne volt a pakliban, hogy hosszabb távon arénaszintre nőnek. Utólag talán kissé furcsán is hangzik, de a főnök zeneileg ennek ellenére sem tartja csúcskorszaknak a szóban forgó érát: „Az első három album idején nem annyira tudtam még, hogyan kell lemezt írni. Inkább csak megírtunk tíz-tizenegy nótát, aztán meg is voltunk. Utána kezdtünk el ténylegesen elejétől a végéig adott ívet leíró lemezekben gondolkodni, én is már tudatosabban rágyúrtam a változatosságra és a felépítésre. Az első három lemezen a gyors nóták például eléggé egy kaptafára készültek, és emiatt utólag nem tartom olyan kereknek ezeket az anyagokat, mint a későbbieket. De akkor és ott ez volt a maximum, amit ki tudtunk hozni magunkból. Ma sem változtatnék semmit azokon a lemezeken." Joacim: „Érdekes, hogy sok rajongó, akiket az első meg a második albummal húztunk be, elszivárgott az évek során. Nem ritka, hogy ha előszedünk ezt-azt a Glory To The Brave-ről, például a címadó dalt, a közönség nagy része csak les maga elé nagy kérdőjelekkel az arcán: hát ez meg micsoda? Pedig azt hinnénk, mindenki ismeri, hiszen olyan régi. De nem, sok rajongónk már a Hector's Hymnnel meg a Hammer High-jal szerette meg a zenekart."

A Glory To The Brave jelentősége ettől még természetesen kikezdhetetlen, hiszen az album egyértelműen korának egyik legfontosabb megjelenése volt, és ezzel alapozták meg máig tartó karrierjüket. Larsson: „1996-ban, a lemez felvételeinek idején gyakorlatilag senki sem hitt bennünk, konkrétan röhögtek rajtunk, és azt hitték, elment az eszünk, hogy vissza akarjuk hozni a '80-as évek heavy metalját. Számomra akkor és ott nagy dolog volt rögzíteni egy színtiszta heavy metal lemezt, az pedig igazi valóra vált álom, hogy később mi is ott álltunk ezekkel a dalokkal a Scandinavium színpadán, ahol annak idején az összes gyerekkori hősünket láttuk az Iron Maidentől a Judas Priesten és az Accepten át egészen a Mötley Crüe-ig. Ilyesmi fel sem merült, amikor elkezdtük ezt az egészet, ehhez képest még most, több mint két évtized után is megélünk a zenekarból. Nagyon büszke vagyok erre, mert soha nem kötöttünk kompromisszumokat, mindig csakis azt csináltuk, amit mi szerettünk volna." Oscar: „Semmiféle elvárást nem támasztottunk a lemezhez. Reméltük, hogy elmegy majd belőle néhány ezer példány, és ennyivel már elégedettek is lettünk volna, ha meg még Svédországon kívül is adhatunk pár bulit, hát tényleg madarat lehet fogatni velünk. Meg sem fordult a fejünkben, hogy komoly karriert építhetünk a zenekarral. Persze erre is készen álltunk, de soha nem hittük, hogy realitás lehet belőle. Így aztán amikor megtörtént, tényleg minden álmunk valóra vált. Annyira gyorsan történtek a dolgok, hogy eltelt néhány év a Glory To The Brave után, mire tudatosult bennem: igen, valóban meg tudok élni ebből, és igen, a belátható jövőben minden bizonnyal ezt fogom csinálni. Baromi furcsa volt ez az egész, mert tényleg semmiféle elvárásunk nem volt. Aki azt mondja, tudta, hogy így alakul majd, bolond vagy hazudik! Hihetetlenül szerencsések vagyunk, hogy ilyen régóta itt lehetünk."

Mindez pedig semmiképpen sem sikerülhetett volna, ha a lemezben nincs meg az a bizonyos X-faktor, hiába nem tökéletes. Oscar: „Az album a maga nemében igen naiv, de jó értelemben. Ha ma felteszem, egy szenvedélyes debütáló lemezt hallok öt zenésztől, akik nagyon boldogok és izgatottak, hogy felvehettek egy heavy metal albumot. Gyakorlatilag nulla pénzből rögzítettük a cuccot, ezt kicsit meg is szenvedte a produkció, de az intenzitás meg az energia kipótolja a hangzás hiányosságait."

Talán nem minden idők csúcslemeze a Glory To The Brave, még csak nem is a Hammerfall legjobbja, de akkor és ott, 1997-1998 környékén kevés ennél jelentősebb, nagyobb hatású album született a színtéren.