Shock!

Talán nem túlzás azt mondani: heavy metal szempontból az év híre volt nemrég, hogy végre hozzánk is ellátogat Japán legismertebb, leglegendásabb zenekara, amely jóideje már kvázi klasszikus felállásban nyomul újra, de szűkebb hazáját nem nagyon hagyja el manapság. A „kvázi" jelző pedig annál sajnálatosabb, hogy csakis Munetaka Higuchi eredeti dobos 2008-as halála miatt nem lehet teljes a klasszikus felállás. Persze nyilván utódja, Masayuki Suzuki is megtesz majd mindent, és vele is nagy élmény lesz a koncert, de a műsort illetően nyilván felmerül pár kérdés. Mert bár utolsó lemezükkel ismét nyitottak Japánon kívülre is, volt egy korszakuk, amikor annyira pörgették a nyugatosodást, hogy egyenesen amerikai énekessel dolgoztak. Ezen éra nyitányának éppen idén ősszel üljük harmincadik évfordulóját, és ez a kettős apropó bizony nemcsak a hallgató kedvét hozza meg pár régi lemez meghallgatásához, de a shockolókét is a múltidézéshez.

A kor- és sorstárs Anthem anyaga kapcsán már kicsit elemezgettem a japán metal színteret, persze csak szőrmentén, de úgy vélem, a folyamat világos: ahogy a világon mindenhol, a '70-es években a szigetországban is csúcsra járt a rockzene-imádat, de mint ismeretes, a japók fanatizmusa mindenkiénél nagyobb méreteket öltött. Nem véletlenül készültek itt legendás koncertlemezek, és ennek hatására a szigetországban is boldog-boldogtalan zenekart alapított. A korábban taglalt okok miatt (kulturális és nyelvi különbségek, nehézségek stb.) persze nem igazán mutatkozott rá esély, hogy az angolszászok által uralt piacon is megvethesse a lábát akár egy japán banda is, de ez ugyanúgy vonatkozott más nemzetekre is: a svédeken és németeken kívül nem nagyon sikerült igazán áttörnie egyetlen náció fiainak sem. Persze idővel érdekessé vált az egzotikum, és a '80-as években, amikor mindenhol a dallamos metal folyt még a csapból is (manapság, a retrofilmek és -sorozatok idején csodálkozhatunk még jobban rá, hogy tényleg mennyire ment ez a zene Amerikában!), egy idő után az A&R-osok is úgy érezték, hogy a százhuszadik L.A.-i klubbanda mellé azért csak kéne valami valóban érdekes. És mivel a japán-amerikai kapcsolatok talán sose voltak jobbak, mint akkor, köszönhetően a japánok popkultúra- és az amcsik technológia-fanatizmusának, valamint a '80-as évek euforikus légkörének, a nagy egymásra találás metal szinten is megtörtént: megindult az otthon már sztárstátuszú Loudness nyugati menedzsment általi amerikanizálása, és megkezdődhetett a csapat globális aranykora.

Ha pedig azt mondjuk, „amerikanizálás", ezalatt természetesen a tengerentúlon eladhatóvá tételt értjük, amely kifejezés sok konzervatív rocker számára ördögtől való, de ne feledjük, az „öltönyösök" nélkül a mai napig nem ismerné senki a zenekart Japánon kívül, leszámítva persze néhány igazán borult mániákust. És micsoda veszteség lenne! Ugyanis mai füllel hallgatva a négy, már angolul is kiadott, de még Minoru Niihara énekessel felvett lemezt (Disillusion – 1984, Thunder In The East – 1985, Lightning Strikes – 1986, Hurricane Eyes – 1987), teljesen nyilvánvaló, hogy Akira Takasaki már akkor simán egy ligában focizott amerikai pályatársaival. Riffelése védjegyszerű, messziről felismerhető, ötletes, modern és megunhatatlan; szólói is jellegzetesek, a srácok dalírási képességei pedig megkérdőjelezhetetlenek. Tényleg egyik szám jobb, mint a másik, ennek a zenének egyszerűen muszáj volt szélesebb körben ismertté válnia. Fontos még kiemelni Higuchi zseniális alapjait, mert kinek valaha is volt egy kis késztetése is volt a ritmushangszerhez, aligha bírja megállni a légdobolást.

Az Atco-szerződést egyébként a Twisted Sister ügyeit is intéző Joe Gerber cége hozta tető alá, és innentől kezdve a neves Max Normannel stúdiózhatott a csapat – a jó fülű producer egészséges, arányos, mai füllel is élvezetes hangzást kreált a srácoknak, amelynek hallatán még én is hajlok arra, hogy régenmindenjobbvoltozni kezdjek (főleg a mai sablonsoundok korában). Az sem véletlen, hogy még Magyarországon is rákattantak az igényesebb metálosok a Loudnessre, ami abban is megnyilvánult, hogy a korszak szárnybongotató magyar zenekarainál is jócskán visszaköszönt a hatás, szerintem a legfülbeötlőbben talán Maróthy Zoli játékában érhető tetten (meg bizonyára Erős Attila is szemezgetett ezt-azt), de ez inkább elismerés, mint kritika, és tényleg mutatja, hogy bizonyos zenék akkoriban megkerülhetetlennek számítottak.

A Loudness tehát elindult a siker útján, szép rajtot vett a szekér, jöttek a jó és egyre jobb turnék, kislemezek, klipek, és ha utóbbiak tekintetében az ember megnézi a '87-es lemez This Lonely Heartját, az a benyomása támad, hogy a japán-amerikai metal fúziót és annak marketingjét már nem lehet tökéletesebbre csiszolni (tényleg hibátlan, és a mai '80s-retroláz közepette egyenesen szívet melengető). Ugyanakkor a lemezcég szemében vélhetőleg még mindig akadt egy gyenge láncszem: az énekes. És feltételezhető, hogy a banda körüli slepp az ő sugallatukra kezdte a hangszeresek fülébe duruzsolni, hogy Minoru kissé szélsőséges hangja és akcentusa akadályozza őket a szintlépésben. Ma már, hogy a hőskorbeli romantikus cukormáz lepergett a valódi eseményekről, tudjuk: ez mindig is így ment, és így megy a mai napig, de a diplomatikus hivatalos verzió szerint Max Norman javasolta a váltást. Így történt-e vagy sem, csak az érintettek tudják, a lényeg, hogy a '89-ben esedékes új albumnak már a kisebb kultsikereket elért, de a nagyközönségnek túlságosan is power metal Obsession frontemberével, Mike Vescerával állt neki a csapat. Az eredmény pedig – kellemetlen szitu és sérelmek ide vagy oda – magáért beszélt.

Minden Loudness-jellegzetesség és a megszokott-megszeretett sound megmaradt, mindezt pedig megfejelték egy állatias erejű, minden tartományban óriási terjedelmű, teljesen egyedi és angol anyanyelvű énekhanggal – tökéletes kombináció, gondolhatták akkor, és gondoljuk ma. Hiszen már a címadó nyitás akkorát dörren, hogy leviszi az ember fejét, Takasaki sokadik klasszis riffjét süti el, a tempó szakít, Vescera pedig velőtrázó sikollyal lép be – biztosak lehetünk benne, hogy ezt a lemezt maga Ripper Owens is kedvencei közé sorolja a Priest-összes mellett. A szólót felvezető finom témázgatás is nagyon adja, ezekben a kis finomításokban a gitáros mindig roppant erős volt. A You Shook Me hasonló szellemben, kissé szögletesebb témával folytatja a sort, igazi ökölrázós fém, majd dokkenes irányt vesz az anyag a Danger Of Love-val. Ez már érezhetően Amerikában felszedett hatás, de baromi jól működik. De ilyen „finomkodósabb" tétel a Twenty-Five Days is, és „sima" lírai is akad: ez a Lost Without Your Love, amiben a klasszikus DIO-éra billentyűse, Claude Schnell is hallható. Sanszos, hogy utóbbi dal egyébként később Yngwie Malmsteen fantáziáját is megragadta, hiszen a tekerős szóló és a szerkezet miatt bárkinek eszébe juthat a vele való párhuzam. Mivel pedig a fáma szerint Vescera ezt a lemezt küldte el Yngwie-nek, amikor a gitáros énekest keresett az 1994-es The Seventh Sign albumhoz, simán elképzelhető, hogy ezen a ponton jött az „aha-élmény". Akad aztán olyan dal, amit a dallamformálás miatt nem is tudnék elképzelni Niiharával, ilyen például a Faces In The Fire, egy szaggatottabb tempójú, lazább groove-okra és basszusra épülő, billentyűkkel szintén színesített, tényleg kevésbé tipikus Loudness-szám, amely persze a gitár miatt ugyanúgy összetéveszthetetlen, mint a többi. Összességében elmondható, hogy a lemez közepétől kissé lazul a gyeplő, de még a hajmetalosabb Long After Midnight is simán belefér, a vége pedig ismét felpörög: a Demon Disease egyrészt személyes kedvencem, másrészt az anyag szerintem legjobb refrénjével is bír – tipikusan olyan dal, ami az ideális lemezhossz után újra elindíttatja velünk az egészet elölről.

Lehet elemezgetni, hogy a fentiek ellenére miért is nem tarolt akkorát a tökéletesre amerikanizált Loudness, mert végül így alakult. Annyi biztos, hogy akkoriban bizony létezett egy masszív ősrajongó réteg, akiknek eleve nem jött be a váltás, sőt, van, aki ma is identitásvesztésről, arctalanságról, uniformizálódásról, az egyedi jelleg elvesztéséről beszél. Emellett pedig lehetséges, hogy a még nagyobb siker nem az énekescserén múlott, hanem simán csak megvoltak a zene korlátai. 1989-ben már belépett a világ a hajmetal csúcskorszakába, oda tényleg lehet, hogy túl heavy metal volt már ez a zene, de tovább puhítani-lazítani még épp nem akarták. Ami persze törvényszerűen bekövetkezett a következő lemeznél, az 1991-es On The Prowlnál, ami afféle alibi-megoldás lehetett a kiadó, a banda vagy épp mindkettő részéről, tekintve, hogy három új (dallamos hard rock-)dalt csupa önfeldolgozással egészítettek ki. Ezek persze kellően érdekesek Vescera hangjával, de mivel az énekes már a soron következő turnét sem csinálta végig, sejthető, mi munkált a háttérben. A Loudness belefásult az amerikai álomba (persze a kaland így is megérte, pláne ha az általuk is inspirálódott, a történetből sokkal rosszabbul kijött Accepttel hasonlítjuk össze), a kapcsolat elfáradt, az egzotikum megkopott, a közönség érdeklődése pedig a hajlakk után a kockás ingek felé fordult, így a zenekar nem tehetett mást, minthogy önkéntes száműzetésbe vonuljon szűkebb hazájába. Innen aztán a 2000-es évek elejéig ki se dugták az orrukat, viszont remekül elvoltak, idővel már ismét Niiharával a fronton. Higuchi halálát leszámítva csak basszusgitáros-cseréik voltak, sajnos ezek is halálesetek miatt, de a Niihara-Takasaki tengely rendületlenül nyomja együtt tovább, olyan lemezdömpinget produkálva a visszatérés óta, hogy ahhoz képest az Ossian a fasorban sincs. Tokiói születésű rajongó legyen a talpán, aki végig tudta követni az elmúlt két évtized összes albumát.

Érdemes megemlíteni, hogy maga Mike Vescera éppen a Loudnessnek köszönhetően lett igazán ismert Japánban, és lényegében a mai napig az ottani piacból él. A mostohának mondott '90-es években ugyebár Yngwie zenekarában lehetett sikeres a klasszikus metal mentsvárának számító térségben, manapság pedig amellett, hogy az európai ésszel érthetetlen és felfoghatatlan sikerű Animetal tagjaként rocksztárkodik ismét, jókedvűen elhaknizgat saját klasszikusaival is, amely műsor jelentős részét éppen ezen lemez dalai teszik ki. Nem mellesleg pár éve a mostani Loudness élén is lenyomott pár japán koncertet, ami jelzi: ma már minden élő tag családként, közösségként tekint a zenekarra, és büszke a közösen eltöltött időszakra, már csak az eltávozott ritmusszekció emléke miatt is. Nincs tudomásom arról, hogy ezeket a bulikat kiadták volna, de abban szinte biztos vagyok, hogy profi felvétel készült róluk, azt pedig csak remélhetjük, hogy egyszer majd közkinccsé is teszik. Arra pedig külön kíváncsi vagyok, bevállal-e Niihara akár csak egy Soldier-dalt is jövőre – nem nagyon hiszem, elvégre neki nincs köze a lemezanyaghoz, ráadásul lehet, hogy rossz emlékei is vannak arról a periódusról. De mégis csak harminc éves a lemez, és erről azért a legilletékesebbeknek is illene valahogy megemlékezni!

A Loudness 2020. április 21-én Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik. Részletek itt.