Akármennyire is más világ és eltérő kultúra, a japánok mindig is nagykanállal fogyasztották a nyugati dolgokat, nem meglepő tehát, hogy egy annyira speciális, de széles körben népszerű termékre is real time kattantak rá, mint a rockzene és a heavy metal. Se szeri, se száma a nagy bandák Japánban készült híres koncertfelvételeinek, és innen nézve talán el sem tudjuk képzelni azt a sztárkultuszt, amelyet némelyik csapat élvezett a hőskorban a szigetországban. De a fizetőképes keresletnek köszönhetően akár a mai napig meg lehet élni abból, ha valaki népszerű a japánoknál. Visszafelé ez már kevésbé működött, hiszen a Loudnessen kívül tulajdonképpen senki nem ért el valós nemzetközi sikereket, és őket is alaposan amerikanizálni kellett ehhez a 80-as években. Akad még persze pár banda, akit úgy ismergetnek az iszapszeműek, de mivel ma már maga a Loudness is újra inkább a hazai piacra koncentrál, némi tessék-lássék európai fesztiváljelenléttel és angol nyelvű lemezkiadással. Japán fő popkulturális exporttermékei továbbra is inkább a diehard anime kockák, semmint az európai metalosok figyelmének célkeresztjében leledzenek.
Az Anthem is azon nevek közé tartozik, akiről a német underground veteránjai talán már hallottak, és bizonyára szégyentelen összegekért cserél gazdát egy-egy régebbi bakelitjük a Keep It True fesztivál lemezbörze-sátrában. Mégis, valahol meglepő, hogy éppen a Nuclear Blast karolta fel első, szélesebb körben terjesztett angol nyelvű lemezüket, hiszen se kerek évforduló, se egyéb különleges apropó nem kíséri a megjelenést. (A Keep It True-n mondjuk ott voltak az idei fellépők között, első európai bulijukat adván.) Igaz, a régi, kevésbé bizniszközpontú időkről nosztalgiázva, vagy afféle „metal közszolgálati" jelleggel időnként ki-kihoznak egy-egy hasonló kiadványt, lásd a Fifth Angelt tavaly.
Amúgy ez az „elsőség" kicsit csalóka, mert 2000-ben már megjelent egy best of re-recorded válogatás a csapattól, amelyet nem kisebb név, mint maga a japán színtérrel amúgy régóta bensőséges viszonyt ápoló Graham Bonnet énekelt fel – ez a kiadvány viszont lényegében beszerezhetetlen (illetve fent említett lemezbörze CD-turkálójában nyilván meg lehet találni egy-egy szakadt bookletes, karcos példányt 60 euróért). Persze netes segítséggel össze lehet azért hasonlítani a kettőt, de nem igazán érdemes, egyrészt mert a dallista között nincs átfedés, másrészt mert a Nucleus megszólalása megeszi reggelire az amúgy egész pofás Heavy Metal Anthemet. Ahogy pedig a csapat sztoriját nézegettem, az egyetlen tag, aki az elejétől fogva tolta, Naoto Shobata basszer, de annyira azért nem átjáróház a zenekar, elvégre Akio Shimizu gitáros is vele zenél már a '90-es évek elejétől, és a 2000-es újjáalakulás óta stabil tag. Énekes- és dobosfronton voltak cserék, de a mostani felállás is jóideje együtt van, ami már csak azért is örvendetes, mert Yukio Morikawa (öt éve visszatért, szintén régi érás arc) orgánumát könnyű megkedvelni, pláne a loudnesses Minoru Niihara (szerethető, de azért mégis) kappanhangjához képest. Társlapunknál publikáló cimborámat Biffre emlékeztette, nekem inkább egy metalosabb Joe Lynn Turner jut eszembe róla.
Az újkori Saxon nem rossz párhuzam a zenét tekintve sem. Persze kicsit kevésbé vonalas, nem annyira szögletes, sokkal játékosabb heavy metal ez, valahol a Firewind és az Impellitteri metszéspontján (a System X lemez barátai előnyben, már csak a Bonnet-áthallás miatt is), nyakon öntve persze nem kevés Loudness-ízzel. Persze nyilván a gitár nem annyira markáns, mint Akira Takasaki zseniális soundja, de például a Firewind-párhuzam még akár csalóka is lehet: tekintve, hogy Gus G-ból kinézhető, hogy ős-Anthem rajongó, szóval talán éppen hogy inkább rá hatott anno a zenekar, és azt halljuk itt viszont. A metál az ilyen!
A fentiek alapján mostanra már bárki, aki idáig jutott az olvasásban, képet alkothatott magának arról, milyen is a zene. Úgy bizony: vérbő, lendületes, harapós, egyéni villongásoktól sem mentes, egyszersmind baromi szórakoztató és élvezetes klasszikus metal, pedig 63 perc akár sok is lehetne a jóból. Ha nem régi dalok lennének újra felvéve, még a tavalyi Priest-lemezt is párhuzamba állíthatnánk vele, de így inkább az a döbbenetes, hogy mekkorát dörrennek, és hogy némelyik mennyire korszerű még ma is – nem feltétlenül a modern hangzás miatt. Nagy kedvenc például a power metalos, csordarefrénes Overload vagy a többkörös szólókkal operáló, kicsit Gus G-sen zakkes alaptémájú Venom Strike, de szólóilag máshol is vannak komoly dolgok, mint például a szintén „nyünnyögtetős" Linkage-ben. Sőt, még egy full instru tétel is felkerült a lemezre Omega Man címmel (ez ám a popkult-mániás cím!), amely ugyancsak villantós, de cseppet sem öncélú.
Lényeg a lényeg: egyfelől itt van egy darabka egzotikus metaltörténelem, másfelől igazi kult csemege, ugyanakkor a teljes idei felhozatalt tekintve is műfajának egyik legerősebb anyaga. És hogy mennyire ütne, ha valaki valaha összerakna egy hasonló gyűjteményt mondjuk Pokolgép-, Ossian- és Sámán-klasszikusokból, netán nagyobb külföldi neveket is bevonva? Nem tudhatjuk, de lehet, hogy erről inkább japán rockereket kellene megkérdezni.
