Shock!

A New York-i Manowar mindig is megosztó zenekar volt. Már a '80-as években, a klasszikus heavy metal abszolút fénykorában is sokan megmosolyogták őket a műfaj mellett maximális mellszélességgel kiálló szövegeik, színpadi ruháik, illetve az olyan szlogenek miatt, mint például a „Halál a hamis metalra!", ugyanakkor viszont rövid idő alatt népes és a végletekig lojális rajongótáboruk alakult ki szerte a világon, akik bármikor tűzbe mentek volna a zenekarért. Németországban, Japánban és Dél-Amerikában a mai napig töretlen a Manowar népszerűsége, és az eddigi három évtized alatt eladott, világszerte több mint 9 millió lemez mutatja, hogy a külsőségek mellett Joey DeMaio és társai zenéjükben is valami különlegeset alkottak.

Annak ellenére, hogy a magam részéről régóta hangoztatom: az a legnagyobb előnye, hogy nem angol anyanyelvűnek születtem, hogy a szövegekre való odafigyelés nélkül tudok Manowart hallgatni, a Louder Than Hellig bezárólag minden lemezüket szeretem. Bár a csapat teátrális előadásmódját és a hangzatos számcímeket már kezdő metalosként is megmosolyogtatónak találtam (és bármibe le merem fogadni, hogy ők sem gondolják ezeket olyan véresen komolyan, amennyire a csapat imidzse azt tükrözi), Eric Adams ellentmondást nem tűrő rekesztései és a jó dalok az abszolút kedvenceim közé emelték a bandát. Azt feltétel nélkül aláírom, hogy a metal harcosokról szóló szövegek nem emelkednek épp poétai magasságokba, mégis remek szórakozás őket együtt dörögni Adamsszel, ráadásul arra is mindig figyeltek, hogy ezek alá sokszor egyszerű, de mégis (vagy épp emiatt) hatásos, fogós, és – ami sok csapatnak nem jön össze - egyedi (azaz manowaros) alapok kerüljenek. Legsikeresebb lemezük, a Kings Of Metal november 18-án töltötte be huszonötödik életévét, és mivel ez volt az első CD a gyűjteményemben (az azóta már megboldogult MCD zeneáruházban vettem), nem is kérdés, hogy meg kell emlékeznünk róla a Klasszikushock rovatban.

A Manowar alakulása épp annyira kultikus körülmények között történt, ahogy ez egy ilyen csapat esetében elvárható. 1980-at írtunk, és Joey DeMaio épp a Black Sabbath Heaven And Hell turnéján melózott bőgő-technikusként, illetve ő felelt a piróért is. A Sabbath előzenekara ezen a turnén a Shakin' Street nevű csapat volt, ahol egy bizonyos Ross Friedman gitározott. Friedman (vagy más néven Ross Funicello) ekkor épp a kultikus punkbanda, a The Dictators 1979-es feloszlását követően próbált új zenekarával is némi ismertségre szert tenni. Ross hozzállása természetesen rögtön meggyőzte Joey DeMaiót, mikor az alábbiak elhangzottak kettőjük között: Ross The Boss: „Nézd, testvér, nincs az a hatalom, amiért én még egyszer nyálbandában játszanék. Én erősítőhegyeket akarok, hangosabb, keményebb és megdöbbentőbb akarok lenni mindenkinél. Jó nótákat akarok írni, és azt akarom, ha a csapatomat bárki is látta élőben, azt mondhassa, most már mindent láttam."

Hogy Ross vajon az általa alapított The Dictatorsra gondolt-e, azt nem tudom, de a lényeg, hogy a DeMaio / Friedman tengely, azaz a Manowar alapja ezzel összeállt. Énekesként Joey iskolatársát, Eric Adamset igazolták le, a dobos pedig az Carl Canedy lett, aki később a The Rods dobos/énekeseként, illetve többek között Overkill, Exciter, Helstar és Anthrax lemezek producereként szerzett magának nevet. 1981-ben ez a felállás jelentette meg a csapat demóját, majd Canedy helyére Donnie Hamzik került. A bemutatkozó nagylemez, a Battle Hymns már vele készült. A csapat szekere ekkor igencsak jól futott: már az nagy fegyvertény volt, hogy sikerült rávenniük Orson Wellest (a kor egyik legnagyobb formátumú színészikonját) a Dark Avengerben való szereplésre, de ráadásul a lemez megjelenése utáni élő koncertjeiket is akkora siker övezte, hogy néhány hónap után úgy döntöttek, kiszállnak Ted Nugent turnéjából, ahol előzenekarként léptek fel, és inkább leszerveznek egy önálló körutat. A turné persze óriási siker lett, főként az Egyesült Királyságban és Németországban, a Manowar pedig már az első lemezzel igen markánsan letette a névjegyét. A hihetetlen pörgésnek volt azonban egy hátulütője is: Donnie Hamziknak mindez soknak bizonyult, úgyhogy átadta a helyét Scott Columbusnak, ezzel pedig kialakult az a felállás, amelyet a csapat rajongói a mai napig klasszikusnak tartanak.

Az ezt követő lemezekkel aztán tovább folytatódott a csapat diadalútja: Orson Welles a Defenderben ismét feltűnt (ez a dal eredetileg a Battle Hymns után megjelentetni szándékozott EP-re került volna fel, mivel azonban annyi daluk gyűlt össze, hogy egy nagylemez is kijött belőlük, EP helyett megszületett az Into Glory Ride, a Defender pedig fiókba került, hogy csak az 1987-es Fighting The Worldön jelenjen meg), 1984-ben bekerültek a Guinness Rekordok Könyvébe, mint „a leghangosabb koncert-előadás" címének büszke tulajdonosai, illetve sikerült egy multihoz szerződniük. A Fighting The World már az Atlanticnál jött ki, borítóját pedig az a Ken Kelly rajzolta, akinek nevéhez többek között Tarzan és Conan, a barbár több híres ábrázolása is fűződik. A csapat népszerűsége meredeken ívelt felfelé, amiben nyilvánvalóan az is közrejátszott, hogy a Fighting lemez visszább vett a barbár megközelítésből, és annak ellenére is kommerszebb hangzásvilágúra sikeredett, hogy a dalok ezen az anyagon is száz százalékos Manowar himnuszok voltak.

A régi fanok közül természetesen nem mindenki fogadta határtalan lelkesedéssel az új, könnyedebb irányvonalat: hatodik lemezével a Manowar nekik üzent. A Kings Of Metal cím nyilvánvalóan egyértelmű utalás arra, hogy a csapat nem kíván megváltozni, azaz ez még mindig az a négyes, akik a Gloves Of Metalt, a Kill With Powert vagy az All Men Play On 10-t írták. A lemez címe természetesen a csapatot takarja, rajongóikat, a manowarriorokat pedig egyértelműen meggyőzték vele, hogy még mindig a Manowar az epikus heavy metal amerikai csúcs-csapata. Ross The Boss: „Ez az első alkalom, hogy ugyanannál a kiadónál jelenik meg két lemezünk. Az előző lemez címe tökéletes volt, mert úgy éreztük, egész addigi pályafutásunk során mást sem csináltunk, csak harcban álltunk a világgal. Az új kiadó viszont maximálisan mögöttünk áll. Amerikai és Európa-turné és klip is lesz. A rajongóink jelentették nekünk mindig is az inspirációt, hisz ők a világon a leginkább lojálisak. Fantasztikusak. Nem változunk meg, nem hagyjuk őket cserben." A Kings Of Metal ennek megfelelően erős is lett.

A Wheels Of Fire egy felbőgő motor hangjával indul, majd a kipörgő kerekek hangjára robban be a gyors, sodró lendületű dal. Intenzitását tekintve a Black Wind, Fire And Steel kistestvérének is tekinthető, erre is jellemző ugyanis, hogy a gyilkos tempókat epikus refrénnel oldják fel. Hamisítatlan Manowar himnusz, csakúgy, mint a másodikként érkező címadó, a középtempós Kings Of Metal. „Other bands play, Manowar kill" – szól a refrén, ennél többet pedig aligha kell elárulni a dalról. Önbizalomtól duzzadó, középtempós, igazi ököllengetős Manowar-himnusz, egy meglepően rock and rollos szólóval Ross The Bosstól. A fickó amúgy az egész albumon igen figyelemre méltó szólókat ereget: a Wheels Of Fire vagy a Blood Of The Kings tekerésibe tényleg nem lehet belekötni.

A Heart Of Steel a csapat első balladája, és mint ilyen, a lemez egyik csúcspontja. Első felében Eric mellett csak zongora, illetve némi hangulatfokozó szinti hallható, így Adams maximálisan kibontakozhat. Amellett, hogy a fickó az agresszív metal rekesztéseknek is mestere, az érzelmekkel teli énektémák előadása sem esik nehezére, amelyre a Heart of Steel a tökéletes bizonyíték. Eric Adams: „Nagyon szeretem énekelni a Heart Of Steelt, mert egész máshogy kell hozzáállnom, mint a keményebb számokhoz. Bízom abban, hogy a rajongóink ismernek minket, és tudják, bármit is csinálunk, őszinték maradunk önmagunkhoz. Egyébként azt hiszem, ha lassú dalt írunk, annak nem kell feltétlenül szerelmes nótának lennie. Ami szerintem igazán számít, hogy az emberek ismerjék a csapatot minden oldalról, tudják, miért mennek ki a koncertre. Ha valaki a mi bulinkra jön, az tudja, hogy a világ leghatalmasabb és legbüszkébb csapatát látja majd."

A Sting Of The Bublebee instrumentális tétel, melyben Joey ujjai szabadulnak el a basszusgitár nyakán. Ahogy az első lemez William's Tale dala, úgy ez is egy klasszikus zenei feldolgozásba ágyazott technikai bemutató, épp csak Rossini helyett ezúttal Rimszkij-Korszakov előtt hajtanak fejet. A The Crown And The Ring (Lament Of The Kings) azt a fajta epikusságot hozza, amelyet az újkori lemezeken (főleg a Gods Of Waron) olyannyira túlzásba vittek. Mindez persze nem véletlen, hiszen ez a dal is skandináv tematikájú: egy csatába lovagló király fohásza Odinhoz. Karakterében egész más a soron következő Kingdom Come, mely egyértelműen a Fighting The World könnyedebb dalaira utal vissza. Fogós, azonnal ható dal, igazi Manowar himnusz.

A Pleasure Slave egyfajta bónusz, amely csak a CD verzión szerepel, egyben pedig a csapat „tiszteletadása" a női rajongók felé. Sajátos hozzáállás – ismerve a szövegét –, ráadásul zenéjében is egyértelműen töltelék kategória. Ettől függetlenül a manowarriorinák nyilván örültek neki, hiszen – ha hihetünk a csapat környékéről származó beszámolóknak – ezt követően is épp úgy csapatostól ajánlották fel testüket a tagoknak, mint ezelőtt. A dal szövegében leírt alárendelt szerep természetesen csak tréfa, Joeyék ettől függetlenül minden alaklommal talpig úriemberként viselkednek a hölgyekkel. Eric: „Ez a dal arról szól, hogy a nők szexuális örömöt élnek át. Semmiképpen sem akartuk a hölgyeket bántani. Hogy is magyarázzam ezt meg? Akárhány lánnyal találkoztunk a turnék során, és bármelyiküket is vittük a színpad mögé, mind azt mondták, hogy hölgyként bántunk velük. Semmi kifogásunk sincs a nők ellen, és természetesen a szex ellen sem. Most természetesen a biztonságos szexről beszélek. Ezzel a dallal csak azt akartuk elmondani, hogy a legtöbb örömöt a nők adják a férfiaknak."

A Hail And Kill a címadó mellett az egyetlen olyan dal, amelyben Ross keze is benne van szerzőként, a többit ugyanis DeMaio mind egyedül írta. Minden idők legnagyobb Manowar himnuszainak egyike ez, amely ma is épp oly elmaradhatatlan része a csapat koncertjeinek, mint volt huszonöt évvel ezelőtt. Az utolsó előtti The Warrior's Prayer egy prózai tétel, amelyben egy nagypapa mesél unokájának négy lovasról, akik egy nagy csatában, a halhatatlanok seregének élén győzedelmeskednek, és aratnak dicsőséget ellenfeleik felett. A nagypapa karakterét az az Arthur Pendragon Wilshire személyesítette meg, aki a Gods Of War lemezen is visszatért narrátorként, az unoka szerepében pedig Grant Williamst hallhatjuk. A történet végén az unoka megkérdezi, ki volt az a négy ember, majd a „They were the Metal Kings" felkiáltásra robban be a záró Blood Of The Kings, amely a csapat dal- és lemezcímeit, illetve rajongóit énekli meg.

Megjelenésekor a Kings Of Metal komoly sikert aratott – csak Németországban több mint 250 ezer példányban kelt el, és aranylemez lett –, a csapat egysége mégis felbomlott. Előbb Ross The Boss távozott a bandából, majd nem sokkal ezután Scott Columbus is átadta a helyét egy új dobosnak, Kenny Earl „Rhino" Edwardsnak. A miértekkel kapcsolatosan természetesen homlokegyenest eltérő az érintettek álláspontja. Ross Friedman szerint pusztán arról volt szó, hogy a bandában egyre inkább egyeduralkodóvá váló Joey DeMaio szerint jobb lesz a Manowarnak nélküle, míg a másik oldal szerint pusztán zenei nézetkülönbségek álltak a gitáros távozása mögött. Eric: „Ross inkább bluest akart játszani, és be is szállt egy new York-i bandába, de aztán az feloszlott. Azt hiszem végleg szögre akasztotta a gitárját." Ezzel szemben Ross először beszállt a Manitoba's Wild Kingdomba, majd 1991-ben újraindította a The Dictatorst.

Scott Columbus hivatalosan kisfia betegsége miatt került ki a bandából, bár a Manowarból 2008-ban történt második távozása környékén ezzel kapcsolatban leszögezte, hogy a fia sosem volt beteg. Ezzel szemben a lemez után Eric a következőket nyilatkozta a dobos-váltással kapcsolatban: „Az az igazság, hogy Scott kisfia nagyon beteg lett, és miután összepróbáltuk a dalokat, úgy döntött, hogy több időt szeretne vele és a családjával tölteni. Lejött egy próbára, elmondta, mi a gond, és azt is, hogy döntött, illetve rögtön javaslatot is tett az új dobos személyére. Rhino Scott régi barátja volt Nashville-ből, és amikor az első közös próbán elkezdtünk együtt játszani, nem hittünk a fülünknek, olyan jól dobolt. Az is könnyítette a helyzetet, hogy a két dobos nagyon jó barátságban van, így a cserére a lehető legnagyobb egyetértésben került sor."

Bár Columbus technikailag kétségkívül nem volt túl képzett, roppant erőteljes dobjátéka szerves részét képezte a Manowar hangzásának. Olyan erővel püfölte a bőröket, hogy egy külön rozsdamentes acél vázat kellett számára kialakítani, a hagyományos dobcuccokat ugyanis gyakran szétverte. Ez lett a „Drums of Doom", amelyet Rhino örökölt meg. Eric: „A stúdióban egyfajta átadási ceremóniát rendeztünk. Éjfélkor Scott átadta Rhinónak a dobverőit, a Manowar dobosa címmel együtt. Átruházta rá a jogot, hogy a Végzet Dobjain játszhasson. Ekkor Rhino kiment a stúdió elé, és a régi dobcuccát máglyán elégette. Megkérdeztük tőle, miért tette ezt, mire azt felelte, hogy ez volt élete első dobfelszerelése, és felgyújtásával a múlt és a jövő közti határvonalat kívánta meghúzni." Rhino sokkal jobb és egészen más stílusú dobos volt, mint Columbus, aminek bizonyára szerepe volt abban, hogy egy igen kimerítő, hároméves turné után már vele készült The Triumph Of Steellel, legfőképp pedig annak monumentális nyitó tételével más irányba fordult a csapat. Ez azonban már egy másik történet, amelyről korábban már olvashattál ebben a rovatban.

Bár a Kings Of Metallal kezdődött az a sajnálatos tendencia, hogy egy-egy Manowar lemezre a dalok közé nyilvánvalóan fölösleges töltelékek (ez esetben lásd Pleasure Slave és The Warrior's Prayer) is bekerültek, ettől függetlenül a hatodik korong pontosan azt a dalcsokrot rejtette, amit a rajongók elvártak a négyestől. Minden ízében igazi Manowar-himnuszok gyűjteménye ez, amely nem csak a csapat rajongói, hanem az epikus heavy metal szerelmesei számára is éppúgy megkerülhetetlen, ahogy az első öt Manowar lemez is. Ha tisztában akarsz lenni a tengerentúli heavy metal gyökereivel, a Manowar kihagyhatatlan, ismerkedésnek pedig a Kings Of Metal tökéletes lehet.