Shock!

Április 7-én Magyarországon is elbúcsúzik a közönségtől a Mr. Big. A '80-as évek végén amolyan hajmetál-szupergroupként elstartolt négyesfogat felállása persze nem az eredeti, hiszen a 2018-ban elhunyt Pat Torpey helyén Nick D'Virgilio ül majd, ráadásul a legfrissebb hírek szerint ének- és vokálfronton Michele Luppi is kisegíti őket. Ám a csapat igazi best of szettet ígér, amelybe komplett módon is belefér majd legsikeresebb nagylemezük anyaga, vagyis a buli így is erősen kihagyatatlannak ígérkezik. Hangolódásként most az idén harmincöt éve megjelent debütöt poroljuk le, hogy kicsit felidézzük az MTV-éra legvirtuózabb hard rock csapatának kezdeti korszakát.

A Mr. Big története valójában akkor kezdődött, amikor Billy Sheehan távozott David Lee Roth szólózenekarából az 1988-as Skyscraper lemez felvételei után. A kenyértöréshez zenei nézeteltérések vezettek: „Az Eat 'Em And Smile lemez és a turnéja fantasztikus volt minden szempontból, utána viszont kicsit összezavarodott minden. Az Eat 'Em lemeznél egy szobában ültünk, együtt muzsikáltunk, együtt énekeltünk, így vettük fel a lemezt. A Skyscrapernél viszont először felvették a dobot egy szobában, aztán bementem és felnyomtam a basszust, majd jött a zongora, aztán meg a vokálosok és így tovább. Teljesen ki voltam bukva, hogy hé, az egész turnét együtt muzsikáltuk végig, mi ez a szarság? Addigra azonban sajnos már nem volt túl jó a hangulat a bandában. Nem is szeretem túlzottan azt a lemezt, három évig meg sem hallgattam, miután megjelent."

Az évtized első felében undeground virtuózként elhíresült Billy Roth mellett megjárta a rockszakma csúcsait, így új csapata összeverbuválásához most már kapcsolati tőkéjét is be tudta vetni. Először a Shrapnel kiadó fejét, Mike Varney-t hívta fel, hogy adjon neki néhány tippet: „Mike fiatal gitárosokra vadászik, majd segít nekik zenekart találni, és menet közben, csak úgy mellesleg beleütközik basszusgitárosokba, dobosokba meg énekesekbe is. Így aztán felhívtam, hogy ajánljon jó énekest, ő pedig bejátszotta a telefonba Eric Martint. Én meg: ki ez a csávó? Hiszen pontosan őt kerestem eddig! Így aztán találkoztunk, és már együtt kezdtünk gitáros után nézni."

A Long Island-i születésű, soulos-bluesos zenei háttérrel rendelkező Eric Martin ekkorra három különböző formációval futott neki a szakmának, ám nem volt szerencséje. Sem első bandája, a 415, sem két szólóformációja, az Eric Martin Band, illetve a már csakis saját neve alatt futó önálló projekt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: „Egy nap felhívott Mike Varney. Épp magam alatt voltam, mert eléggé úgy festett, hogy megint kirúg majd a kiadóm. Mike viszont azt mondta: válasszak végre csapatot, és döntsem el, hogy rockot vagy soult játszom. Mert nem igazán tudtam, mit csinálok... Nekem ugyan tetszettek a lemezeim, de ezzel körülbelül egyedül voltam a világon. Mike összekötött Billy Sheehannel, hogy beszéljünk, mert Billy épp énekest keresett. Persze korábban láttam őt a Yankee Rose videóban, de ezt leszámítva nem sokat tudtam róla. Valójában egészen odáig nem volt róla tényleges fogalmam, mekkora formátumú arc is Billy, hogy bementem vele a Warnerhez, ahol összefutottunk Ted Templemannel, ő meg egyből a nyakába borult. Én meg: hűha! Billy volt a basszusgitárosok istene, az etalon."

A következő lépést a megfelelő gitáros és dobos megtalálása jelentette. Billy: „Olyan arcra volt szükség, aki ki tud segíteni bennünket ezen a durván versengő gitárospiacon. Még David Lee Roth bandájában játszottam, amikor Steve Vai társaságában megnéztem élőben a Racer X-et. Egész este Paul Gilbertet figyeltük, majd szégyenkezve kullogtunk utána haza... Ezek után ő jutott először eszembe." A dobos végül a felfutóban lévő session- és turnémuzsikus, Pat Torpey lett, aki többek között Tina Turner és Belinda Carlisle koncertcsapatában játszott a korábbi időszakban, és épp Robert Planttel készült egy lekötött turnéra. Sheehan megítélése szerint tökéletesen passzolt a hármasfogathoz: „Pat óriási rockdobos. Bármit el tud játszani, de nem érdekli az egész estés szólózás. Tökéletes tempóérzéke van, de emellett énekelni is tud, ami roppantul kapóra jött."

A Warner természetesen tárt karokkal várta Billy új formációját, Herbie Herbert, a Journey menedzsere pedig Martin révén került be a képbe, ugyanis ő egyengette az énekes útját szólókarrierje utolsó szakaszában. Sheehan tapasztalatai is sokat segítettek a Free 1970-es hasoncímű dala alapján, Torpey javaslatára Mr. Bignek elkeresztelt banda beindításában: „Sokan titkolják manapság a korukat, de én bármikor vállalom, hogy vén klubveterán vagyok az egészen korai idők óta. Megéltem a rock összes korszakát, a Beatlest, a Stonest, Hendrixet, a Zeppelint, Bowie-t, a Skynyrdet, a '70-és éveket... Úgy huszonkét éve vagyok zenész, az pedig elég hosszú idő... De mindnyájunknak megvolt a maga előélete, bár persze kérdéses, mekkora sikerrel. A Racer X Los Angelesben legendás helyi bandának számított, de valójában sosem jutottak ennél tovább. Ericnek három nagykiadós szerződése volt, de egyikből sem lett igazából semmi, Pat pedig amolyan mellékszereplő lett mindenfelé. Én ezzel szemben a dupla platinás David Lee Roth mellől érkeztem, listavezető videókkal és címlapokkal a hátam mögött, és azt akartam, hogy a többiek is megélhessék mindezt. Sőt, még többet is, mert elképesztő zenészek. És elég jól kitesznek magukért."

A munka gördülékenyen startolt, pedig másképp is alakulhatott volna, hiszen ami papíron működik, nem biztos, hogy a gyakorlatban is beválik majd. Eric: „Valójában eléggé új belépő voltam a rockzene világában. Kicsit kaméleonnak is éreztem magam, mert egyáltalán nem fűlött a fogam hozzá, hogy szimpla rádiórockot énekeljek. Azt mondtam: ha így is lesz, akkor is beleviszem majd a magam ördögi kis soulos szarságait. A srácok ilyenkor mindig rám szóltak: hé, Otis Redding, nem akarod kicsit lebutítani azt a témát? Mert amúgy tényleg úgy szóltunk, mint a Rush, csak Otis Reddinggel a mikrofonnál. Valójában a Free számított közöttünk az egyetlen közös nevezőnek. Amikor meghallottam Paul Gilbert játékát, először meg is ijedtem, mert semmiképpen sem akartam egy Racer X-típusú bandában játszani, egy melodikusabb hard rock csapat sokkal jobban izgatta a fantáziámat. Az elejétől fogva azt erőltettem, hogy legyünk minél dallamosabbak." Gilbert: „Nagyjából mindannyian azonos elképzelésekkel rendelkeztünk azt illetően, milyennek kell lennie a zenekarnak. Remek volt, hogy mindenki tudott énekelni, és gyakorlatilag egyből megszületett a Mr. Big hangzása. Soha életemben nem játszottam előtte olyan zenekarban, ahol ennyire gyorsan összeálltak a dalok – ráadásul ennyire jó dalok!"

A Kevin Elson producerkedésével rögzített debütáló lemez 1989 nyarának elején jelent meg, és lassan harmincöt év távlatából tényleg az a leginkább mellbevágó, mennyire kialakult hangzásképpel és stílussal rendelkezett a zenekar. Ezeket a dalokat nem sokkal az összeverbuválódásuk után írták, minden különösebb előzetes ráhangolódás nélkül, rekordgyorsasággal, de nyugodtan kijelenthető: az eredeti Mr. Big jellegzetes soundja már később sem változott ehhez képest semmit. A „Rush Otis Reddinggel a mikrofonnál" hasonlat nyilván erős sarkítás, ám a maga nemében egyébként nem rossz: a végig roppant technikás, összetett, ám cseppet sem hivalkodó vagy öncélúan villantós hangszeres alapok, a minden pillanatban a gitárral egyenrangúan domináns ritmusszekció megközelítése valóban a kanadaiakkal rokon. Martin pedig a maga feketezenei hatásaival tényleg kilógott a korabeli mezőnyből. (Még akkor is, ha hangszínét az első perctől fogva sokszor – és jogosan – a teslás Jeff Keith-ével állították párhuzamba.) Az album megszólalását tekintve is kategóriákkal természetesebb, földközelibb, élőbb hatást kelt csattanós dobjaival és az előtérbe tolt basszussal, mint a korszak hard rock lemezeinek 99 százaléka.

A Mr. Big első albuma a csapat névjegyének is tekinthető Addicted To That Rushsal startol. Az összekeverhetetlen, pörgős tempóra épülő dal egyértelműen a Talas-féle, majd DLR-nél is sokat pörgetett Shyboy leszármazottja, és gyakorlatilag prototípusa a banda későbbi hasonló ívású szerzeményeinek, legyen szó a Daddy, Brother, Lover, Little Boyról vagy a Colorado Bulldogról. Már itt nagyon elsül a kezük, ám egyből megmutatkozik a banda legfőbb varázsereje: a mezei hallgatónak jóformán nem is kell, hogy feltűnjön ez a fajta virtuozitás, annyira magától értetődő, jól értelmezhető a végeredmény dalként is. Az óóóóó-zós bridge – a vokálmunka az egész anyagon briliáns – és a leállós, játékos refrén kiirthatatlan a fülből, de az egész nóta húzása is utánozhatatlan. A Mr. Big egyik alapdaláról beszélünk, nem kérdés.

A Wind Me Upban egy fokozattal visszaveszik a tempót, de a szám kalapálós lüktetése így sem enged jottányi pihenőt sem. Itt ugyanakkor inkább a zenekar '70-es évekbeli ősrockos, blues rockos hatásai nyernek teret – első fülhallásra legalábbis, az alapötletet ugyanis Billy bevallása szerint Roy Orbison Oh, Pretty Womanje szolgáltatta, csak éppen visszafelé játszották... És az információ birtokában egyébként bele is hallható a dolog a dalba. A Merciless ezután hagyományosabb, '80-as évekbeli hard rockos vizekre evez. Nem nevezném a legkülönlegesebb tételnek, de a groove és a húzás itt is őrületesen hatásos, és Martin dallamai is gyorsan a fübe ülnek. Az album második mesterműve ugyanakkor egyértelműen a Had Enough, ami szó szerint akármilyen lemezről egyből kiugrana. Sheehan szerzeményéről beszélünk, az ő visszafogott basszusbevezetőjével indul a dal, és a négyhúros végig domináns marad benne – ami egészen sajátos hatást kelt ebben a formában, ugyanis egy megadallamos, félig-meddig balladisztikus, kimondottan melankolikus és keserű AOR-nótáról beszélünk. Emlékszem, már első hallásra is a padlón csattant az állam a szám teljesen sajátos hangszerelése hallatán, és amit Billy összejátszik benne, attól a mai napig libabőrös leszek. Csodálatos futamai ugyanakkor egyetlen pillanatra sem telepszenek rá a dalra, hanem sokkal inkább a szám reménytelen-bús hangulatát erősítik. Martin szívszaggató dallamai szintén zseniálisak, akárcsak Gilbert szólisztikus megmozdulásai. Örök kedvenc.

Az anyag két ismét hagyományosabb szabású tétellel, a Blame It On My Youthszal és a Take A Walkkal folytatódik. Szintén mindkettő amolyan prototípus-szerűség, a későbbi lemezeken is számos velük rokon megközelítésű téma szerepelt: nem nevezném egyiket sem überslágernek, tipikus albumos darabok, de annak nagyon kellemesek. Az utánuk következő mesterhármassal ugyanakkor nem versenyezhetnek. A lemez érzelmi csúcspontját hozó triász első fecskéje a Martin által jegyzett Big Love, amelyben az énekes viszi a prímet: az alap egyértelműen rhythm'n'bluesos, ezt azonban egészen mesteri módon csomagolják hi-tech AOR-ba, Eric pedig ezredszerre is libabőrös dallamokat hoz. Érdemes figyelni, ahogy mindig épp a legjobb pillanatban rekeszt rá, nyom meg egy-egy szótagot, eszközöl egy-egy hajlítást, mert tényleg igazi csúcsteljesítményt nyújt, a megamelodikus refrénben pedig a többiek vokáljaival karöltve sikerült teljesen topra járatni a hatást. A dal kissé szentimentális, de mindenféle csöpögős negédességtől mentes atmoszférája is teljesen sajátos.

Ha csakis egyetlen kedvencet választhatnék az albumról, az ugyanakkor a How Can You Do What You Do lenne. Szintén Eric szerzeményéről beszélünk, de az énekes a Journey – illetve ekkoriban a Bad English – billentyűs/dalszerző zsenije, Jonathan Cain segítségével öntötte végső formába ezt a szintén nem kevés melankóliával átitatott, mégis húzós tempójú hard rock témát. Az egész nótában hatalmasat alakító Gilbert keze alatt valósággal szárnyaló, sodró, dúdolhatóan dallamos alapriff az egyik abszolút kedvencem az egész hajmetál-érából, szenzációsan finom és ízes téma, de a szám összhatását sem nagyon tudnám egyetlen másik korabeli versenyző egyetlen másik korabeli szerzeményéhez sem hasonlítani. Ez sem nyilvánvaló sláger egyébként, még azzal együtt sem, hogy a riff és a refrén első hallásra a fülbe ül. Nálam az egyik örök favorit a csapat életművéből, nem nagyon volt az évtizedek során olyan utazós válogatásom, később pedig lejátszási listám, amin ne kapott volna helyet...

A mesterhármas harmadik tétele a csodálatos hangszerelésű és felépítésű Anything For You ballada. A Mr. Big mindig is roppant erős volt a lírai vonalon, később is számos feledhetetlen lassú daluk született, és ez volt a széria nyitódarabja. Martin ismét mindent visz benne, de a szám építkezését is tanítani lehetne, amint a bridge-nél magasabbra emelik a korábbiakat, majd a refrénnel visszaszállunk a földre. Igazság szerint már ezzel a számmal simán át kellett volna törniük az üvegplafont az MTV-éra Amerikájában... Utána a Rock & Roll Over húzós-csikorgós, blues-alapú, groove-os hard rockja pörgeti fel a motort, ez is nagyon jellegzetes, tipikus Mr. Big, az Addicted To That Rush után alighanem a debütálás második legismertebb darabja, teljesen rendben is van ez így. A zárás pedig a Humble Pie 30 Days In The Hole-jának élő hatású feldolgozása, ismét ősrockos-jammelős szellemiségben.

A kiadó teljes mellszélességgel odaállt a Mr. Big mögé: helyből benyomták őket előzenekarként a Rush Presto turnéjára, de a zenekart a szakmában természetesen ettől függetlenül is gyorsan megelőzte a híre. Sheehan: „Zenészkörökben nyilván mindannyiunkat jól ismertek, de összességében mégiscsak annyiról volt szó, hogy zenészként zenekarban akartunk játszani. A szupergroup-dologgal rengeteg plusz teher jár. A szupergroupok általában elkészítenek egy lemezt, aztán feloszlanak a gigászi egók miatt. Mi gyorsan rájöttünk, hogy ez az egész nem olyan nagy dolog, csupán egy rock'n'roll-csapat. Az alapoktól akartunk építkezni, és megharcolni az eredményekért. És ez egy örömteli harc." Paul: „A Racer X-szel a '80-as évek közepének Los Angelesében startoltunk el, és azok roppant izgalmas idők voltak. Mindenkinek hatalmas haja volt, és menőnek számított szupergyors, őrült gitártémákat nyomni. Az L.A.-i színtéren nagyon gyorsan sikeresek is lettünk, méghozzá bármilyen külső menedzsment vagy kiadó segítsége nélkül, ami jó érzés volt, hiszen mindent magunknak köszönhettünk. De aztán sajnos nem találtunk kedvünkre való menedzsert vagy kiadót, akikkel pedig szívesen dolgoztunk volna, azok minket nem bírtak... A Mr. Biggel ezzel szemben szinte azonnal komoly szerződéshez meg befolyásos menedzserhez jutottunk, és nem sokkal később a Rush turnéján találtuk magunkat. Szóval valóra váltak az álmaim."

A Mr. Big első albuma végül visszafogott eredményeket hozott. A három kislemez, az Addicted To That Rush, a Rock & Roll Over és az Anything For You közül egyik sem indult be különösebben, így csak a Billboard-lista 46. helyéig jutottak az albummal, ez pedig ezzel a leosztással és háttérrel kimondva-kimondatlanul csalódásnak számított. Az albumból azért így is több mint 250 ezer példány ment el csak az Államokban, ami jóval több volt a semminél – de nem vetekedhettek az ekkori hard rock sztárzenekarok multiplatina eladásaival. Eric: „Eléggé letört, hogy nem indult be a lemez. Nagyon keményen dolgoztunk rajta, de a közönség egyszerűen nem vette az adást a Poisonok és a Mötley Crüe-k korában. Ezekhez a roppant szórakoztató, színes, izgalmas bandákhoz képest mi dögunalmasan néztünk ki farmerben, pólóban meg bakancsban. Nem voltak körülöttünk stylistok meg sminkesek, még a középsuliban növesztettük meg a hajunkat – ebből a szempontból egyébként abszolút kilógtunk a kortársaink közül. Csak éppen senkinek sem esett le a dolog." Sheehan: „Bosszantott, hogy mi eladtunk 250 ezer lemezt, közben pedig azt láttuk, hogy a nagykiadók összegereblyéznek néhány csávót remek sminkkel és hajjal, akik a színpadon is mankókkal játszanak, aztán ötmillió lemezük fogy... Óriási szerencsénk volt, hogy Herbie Herbert személyében megnyertük a szakma egyik legjobb menedzserét. Foggal-körömmel harcolt értünk az első pillanattól fogva, néha a szó szoros értelmében, és megvédett bennünket a támadásoktól."

A visszafogott amerikai eladások miatt nem túl lelkes Warnerrel szemben Herbertnek volt még egy aduász a kezében a zenekar mellett. Úgy alakult ugyanis, hogy a csapat az első perctől fogva nagyban épített Japánra – és a szigetország egyfajta sajátos zárványként az első pillanattól fogva keblére ölelte a Mr. Biget. Martin: „Billy már '88-ban is terjesztette Japánban az új zenekara hírét. Aztán átmentünk, elkezdtünk kampányszerűen klubozni, interjúkat adni, és az évek során együtt haladtunk a közönséggel. Az első tíz évben évente átlagosan kétszer turnéztunk Japánban. Rengeteg korábban arra járt zenekartól hallottuk, hogy a japán közönség Beatlesként fogadja a bandákat, a többség azonban mégsem jár vissza rendszeresen. Persze nem is olcsó mulatság... Vagy visszajárnak, de természetesnek veszik a fogadtatást. Pedig a japán közönség sem automatikusan rajong valakiért. Mi mindig azt tapasztaltuk, hogy imádják, ha valaki elszórakoztatja őket. Már az egészen korai korszakban is beszéltünk róla, hogy nem lehet elkönyvelni adottságként a lelkesedésüket: épp azért nem engedheted meg magadnak a visszatéréskor, hogy kicsit lazábbra vedd a figurát, vagy amatőr módon túl sokat piálj és utána hibásan játssz, mert annyira szeretnek. Mi minden egyes alkalommal a lehető legjobb teljesítményt nyújtottunk nekik, és roppant különleges közönségként tekintettünk rájuk, utána pedig sokszorosan visszakaptuk ezt tőlük. A japánok imádják a rock'n'rollt. Persze mindenféle zenét szeretnek, de Japánban a rock'n'roll az első. Oszakában, 1989-ben adtuk az első ottani bulinkat, és már az is fantasztikusan sikerült, mint ahogy a későbbiek is."

A debüt Japánban gyorsan átütötte a százezres példányszámot, és a négyesfogat iránt olyan igény mutatkozott a Távol-Keleten, hogy 1990-ben még egy soron kívüli koncert-EP-t is kihoztak itt Raw Like Sushi címmel. A japán sikerek mindenkiben tartották kicsit a lelket a visszafogottabb amerikai eredmények után. Persze ezen felül így is látszott, hogy van értelme ütni a vasat, a szakma ugyanis keblére ölelte a csapatot. Billy: „Elképesztő megtiszteltetés, amikor valahol megszavaznak a legjobb basszernek, és nagyon sokat is jelent. Rengeteg magazinban más szempontok érvényesülnek, és sokszor a legjobb frizurák nyernek, de a gitárújságokban tényleg annak alapján döntenek, mit csinálsz. Szóval minden efféle elismerés a polcomon figyel, és ezekre vagyok a legbüszkébb. Ugyanakkor nem tudom, létezik-e ösztönös tehetség a világon. Én a magam részéről mindenért kőkeményen megdolgoztam. Ma is minden nap, minden áldott este gyakorolok a koncertek előtt, hogy a kezem megfelelő formában legyen a bulikhoz, és ez fizikailag fájdalmas, nehéz munkával jár. De amit kapsz cserébe, mindenért kárpótol. Miután ott állsz a színpadon, semmihez sem fogható a megtérülés." A színtér többi szereplője ugyanakkor így sem nagyon közösködött ekkoriban a Mr. Biggel Sheehan szerint: „A többi zenekar nem nagyon csípett bennünket, nem volt köztünk kommunikáció, és nem emlegettek minket az interjúikban sem. Nyilván, mert mi tudtunk játszani a hangszereinken... Persze azzal sincs semmi gond, ha valahol a külsőségek nagyobb hangsúlyt kapnak a tényleges tartalomnál, nálunk azonban épp fordított volt a helyzet. Eszünkbe sem jutott tudatos kinyilatkoztatásként feltúrni vagy oldalra nyalni a hajunkat."

Miután minden érintett bizalmat szavazott a csapatnak a jövőre nézve, a Mr. Big nekilátott a második album munkálatainak. Menet közben még felvettek két Giorgio Moroder által írt dalt, a Strike Like Lightningot és a Shadowst a Navy SEALs (magyarul Elit Kommandó) című, Charlie Sheen és Michael Biehn főszereplésével készített akciófilm soundtrackjére, de nem ezek bizonyultak az igazán nagy durranásnak. Az 1991 márciusában kiadott Lean Into It tökéletes hard rock album lett, a csapat mesterműve, amely eleinte nem robbant nagyot, ám az év végén hirtelen felfutott a To Be With You ballada váratlan sikere révén. A zenekar így a hajmetál-éra egyik utolsó nagy kiugrójaként vágtatott fel a csúcsra, és az amerikai listákat három hétig vezető szám után az album másik lírája, a Just Take My Heart is Top 20-as lett. A lemezből közel 3 millió példány kelt el világszerte, és ugyan albumként a szintén kiválóan sikerült, 1993-as Bump Ahead Japánon kívül már nem bizonyult túl sikeresnek, a Cat Stevens-féle Wild World jól sikerült feldolgozása még erről is szép karriert futott be.

A balladák a nagyközönség szemében kissé beskatulyázták a zenekart, ám lendületük ennek köszönhetően néhány évvel tovább kitartott, mint a '80-as évek flitteres rockereinek többségénél. Ráadásul Japánban olyan őrület vette körül őket, ami az alternatív éra kellős közepén egymagában is elegendőnek bizonyult a Mr. Big vonatjának sínen tartásához. Sheehanék nagyjából a Lean Into It korszakával kezdődően a Bon Jovi után egyértelműen a legsikeresebb külföldi rockzenekarnak számítottak az ázsiai országban. Eric: „A '90-es évek elejére odáig fajultak a dolgok Japánban, hogy a szó szoros értelmében el kellett rejtőznünk, ha arrafelé jártunk, és nem mehettünk ki a hotelszobából, mert ott csoportosultak előtte a rajongók. De ha az ember zenésznek áll, nyilván sikeres szeretne lenni, szóval ezt azért ki lehetett bírni, még ha furcsa is volt, hogy nem hagyhattuk el a lakosztályunkat. Eközben amikor Las Vegasban laktam, a kutyát sem érdekelte, ki vagyok. Valahol még előnyünkre is vált, hogy váltakozott a két helyzet: megtapasztaltuk a hírnevet, meg azt is, amikor mindenki teljesen hétköznapi módon áll hozzánk. A kettőt összehasonlítva valószínűleg sokkal keményebb lett volna, ha mindenhol egyformán ismertek vagyunk."

Később persze a Mr. Big karrierje is leszállóágba került: Paul Gilbert távozása után, Richie Kotzennel inkább már csak levezettek, aztán néhány év szünet után visszatért az eredeti felállás. Az ezután készült lemezek közül a 2010-es What If... maximálisan méltó volt az előzményekhez, és ugyan az azóta készített két album is korrekt, nem kérdés, hogy ebben a történetben olyan nagyon sok azért nincs már. Főleg a 2018-ban, Parkinson-kórjának szövődményei következtében elhunyt Torpey nélkül... Egy búcsúlemez elvileg kijön még idén, de élőben a jelen állás szerint április 7-én, a Barba Negrában láthatjuk utoljára a zenekart.

Nem kérdés, hogy e szédületes pályafutás csúcsműve a Lean Into It, én azonban az első lemezt is mindig nagyon szerettem: talán kevésbé ismert, nem annyira nagyon direkten slágeres, ám a dalok ereje már itt is elképesztő volt. Martin: „Az első lemezt nyolc nap alatt írtuk meg. Ha úgy tetszik, kezdésnek kiváló volt. De a másodikba sokkal több energiát és időt fektettünk. Eleinte menőnek tűnt a szupergroup címke, hiszen olyan hatása volt, mintha a legjobbak között is mi lennénk a legjobbak. De mindez extra teherrel is járt. Herbie Herbert menedzserként mindent összefogott körülöttünk és a mentorunk is volt egyben, de a lemezeket teljesen magunk írtuk meg, és semmiféle divathullámra nem akartunk felülni velük." Torpey: „Teljesen új versenyzők voltunk a színtéren, és minden egyes koncerten meg kellett győznünk a közönséget. Szerintem az Addicted To That Rushsal sikerült felkeltenünk az érdeklődést, mert az a dal gyakorlatilag a zenekar esszenciáját jelentette."

Utóbbi dal – az anyagról egyetlen hírmondóként – a mostani turnén is nyitószámként üzemel. A többire sajnos nem lehet számítani, ám mindez mit sem von le az értékeikből, és a teljes Lean Into It azért persze elég rendesen kárpótol majd a hiányukért. Nálam mindenesetre ezzel együtt is ez a Mr. Big második legjobb albuma az 1991-es után.