Shock!

A Nuclear Assault sosem tartozott az első vonalas thrash-alapcsapatok közé, ennek ellenére markáns egyéni hangzásuk révén sok későbbi zenekarra voltak hatással, és számottevő kereskedelmi sikert is el tudtak érni. Így ha nem is fűződik a nevükhöz egy Reign In Blood vagy Master Of Puppets, megérdemlik, hogy helyet kapjanak a Klasszikushock között. Főleg, hogy legjobb eladásokat produkáló lemezük, a harmadikként érkezett Handle With Care néhány napja ünnepelte huszonötödik születésnapját.

A New York-i Nuclear Assaultot még 1984-ben alapította az Anthraxből frissiben kiebrudalt Dan Lilker. A hórihorgas, pulifejű bőgős elképzelése az volt, hogy egy agresszívebb irányba fordul új csapatával, ehhez pedig a szélsőséges hangú, az Anthrax egy korai inkarnációjában szintén megfordult John Conellyben találta meg a megfelelő társat: „Az Anthraxből való kirúgásom oka az volt, hogy nem jöttem ki az énekessel. Neil Turbin igazi egoista volt, ahogy a legtöbb énekes az, és zavarta, hogy magasabb vagyok nála. Ráadásul humora sem volt, így amikor piszkálódtam vele, mindig komolyan vette. Szóval egyszer csak odaállt a többiek elé, és közölte, hogy nem bír tovább elviselni, vagy én megyek, vagy ő. A srácok végül úgy döntöttek, hogy Neil, mint a csapat rajongók által ismert frontembere fontosabb, mint én, így annak ellenére is kirúgtak, hogy a Fistful Of Metal 75 százalékát én írtam. Aztán persze hét hónappal később Turbin is repült, én pedig ismét együtt játszottam Charlie-val és Scottal az S.O.D.-ben."

Danny tehát nem sokat teketóriázott, Connellyvel az oldalán gyorsan bevettek két másik arcot, és beindították saját bandájukat. Bár két demójuk is megjelent Scott Duboys dobossal és Mike Bogush gitárossal, a klasszikusnak tekinthető Nuke-felállás csak ezek kiadása után alakult ki, amikor Mike és Scott helyére Anthony Bramante gitáros és Glenn Evans dobos érkezett. Evans csatlakozása valamikor 1985 áprilisára tehető, innentől pedig egészen 1991-ig változatlan felállásban nyomultak. Dan: „Mike-nak már akkor is felesége és gyereke volt, így találnia kellett egy normális munkát, hogy eltarthassa őket, ez pedig nyilván a zenekarozástól vette el az időt. Úgy döntöttünk, kell valaki a helyére, akinek több ideje van a bandára. Scottnak pedig ekkor komoly személyes problémái voltak, amik miatt elég elviselhetetlen volt. Szerencsére évekkel később beismerte mindezt, így ma is barátok vagyunk. Azt hiszem ők ketten nem is zenéltek komolyan azután, hogy kikerültek tőlünk."

Mivel Lilker keze az egyes Anthrax-lemez majd minden dalában benne volt (a Death From Above az egyetlen kivétel), egyértelmű volt, hogy a Nuclear Assault a Fistful Of Metalon hallható zabolátlan, punkos, zajos muzsika egyfajta felturbózott folytatása lesz. Míg az Anthrax a Spreading The Disease-zel egyértelműen egy komplexebb irányba fordult, az 1986-os debütáló Nuclear Assault-lemez, a Game Over nyugodt szívvel tekinthető a Fistful egyfajta kokszolt folytatásának: zabolátlan lendület, düh és punkos gyorsaság, de sokszor kifejezetten zajos, nyers, kaotikus formában. Dan: „New Yorkban éltünk, ami már akkor is egy pezsgő metropolisz volt, így egy csomó hatás ért minket. Zenei és egyéb értelemben is, ezek pedig hallatszottak is a zenénkben. Ezen kívül pedig szerettem az olyan friss német csapatokat is, mint a Kreator, a Sodom vagy a Destruction. A demóikat csak később tudtam megszerezni, de az agresszív hozzáállásuk hatott a korai cuccainkra. Johnnal együtt olyan csapatokat hallgattunk, mint a Venom, a Hellhammer/Celtic Frost, a Mercyful Fate, a D.R.I. vagy az Agnostic Front."

Bár a Game Over még nem volt egy egységesen erős lemez, jó dalok így is akadtak rajta, ráadásul teljesen egyedi, izgalmas hangzással rendelkezett. Arra egyértelműen jó volt, hogy megvessék vele a lábukat és intenzív koncertezésbe kezdjenek, először csak New Yorkban majd fokozatosan terjeszkedve az Államok más területein is. A csapat összeállt, az első lemezt is jól fogadták, így a kezdet egyértelműen bíztató volt. Dan: „Nem vagyok túlzottan megelégedve a túl tiszta gitársounddal, de ettől eltekintve úgy gondolom, a Game Over egy nagyon jó album volt, egyben tökéletes arra, hogy bemutassuk magunkat a világnak. Van rajta egy csomó jó dal, mint a Sin vagy a Betrayal, és a borító is nagyon hatásos volt. Egyértelműen megmutatta, hogy nem valami szép zenét fogsz hallani, ha felteszed a lemezt. A szövegvilága is elég különleges, hiszen van rajta pár korai dalunk, mint a Cold Steel vagy a Stranded in Hell, amik sokkal inkább black/war metal témájúak voltak, mint a lemezre került többi dal szövege. Miután kapcsolatba kerültünk a hardcore zenékkel, rájöttünk, hogy a szövegek lehetnek egyfajta állásfoglalások is, így igyekeztünk ebbe az irányba haladni."

Két évvel később a Survive!-val úgy léptek szintet, hogy a csapat száz százalékig hű maradt saját világához, de jobb hangzással és erősebb dalokkal rajtolt, egyértelműen megfejelve ezzel a debüt szintjét minden szempontból. Dan: „Erre az albumra is nagyon büszke vagyok. Jó produkciós munka és remek dalok, amik az évekig tartó közös jammelésel során születtek. Próbáltunk olyan dalokat írni, amiket akár százszor is eljátszhatunk majd a turnékon, így kerültek beléjük lassabb részek is, ellentétben a Game Overrel, ahol minden dal gyors volt."

A harmadik Nuclear Assault-nagylemezt Randy Burns producer irányításával vették fel a Music Grinder stúdióban. Bár a Nuclear Assaultot mindenki leginkább Dan Lilker csapatának tartja, a Handle With Care-en nem ő volt a fő dalszerző, tizenkét dalából ugyanis hatot John Conelly egymaga jegyez. Érdekes módon a gitáros Anthony Bramante volt az egyetlen Nuke-tag, akit nem tüntettek fel szerzőként. Lilker a nóták felében társszerző, de a dobos Glenn Evans is hozott két dalt, teljesen önállóan. Bár nem megszokott az ilyesmi, azért thrash csapatoknál előfordul (gondoljunk csak például Charlie Benantére), ugyanakkor azt is hozzá kell tennünk, hogy Evans a dobolás mellett a gitárokon is elboldogult, sőt, énekelni is tudott.

Az 1989. november 23-án megjelent anyag a csapat humorának megnyilvánulásaként egy New Song című nótával indul. A speedes riffel (hasonlítsuk csak össze az Overkill első lemezén hallható névadó dal bevezető gitártémájával!) induló dal hamar hardcore- és punkhatásokkal masszívan átitatott, kaotikus őrületbe vált, de sokkal letisztultabban, mint korábban. Harmadik lemezére a Nuclear Assault végképp kiforrott stílussal rendelkezett, és a srácok tudták is, mit akarnak. A New Song, akárcsak az egész Handle With Care, egy jól összefogott Nuke-esszencia, összefoglalása mindannak, amiért egyre többen kedvelték meg a csapatot. A Critical Mass hasonló karakterű dal, kissé visszafogottabb ugyan, de ugyanolyan nyers és vad, mint a nyitó tétel. A faji kirekesztés elleni felszólalást követően ebben a környezettudatosság fontosságára hívják fel a figyelmet, és nyilvánvalóan ez a borító üzenete is. Bár a szakadt punkoknak tűnő fiatal srácokból nem sokan nézték volna ki az értelmes gondolatokat, a csapat már az egész korai időktől kezdve igyekezett a poénok mellett komoly mondanivalót is megfogalmazni. Dan: „Tipikus metalszövegekkel kezdtük, de később, amikor beleástuk magunkat a hardcore/punk-világba, eldöntöttük, hogy értelmesebb irányba váltunk. Nem terveztük, hogy megváltjuk a világot, de abban a speciális helyzetben voltunk, hogy segíthettünk egy kicsit az embereknek gondolkodni. Ettől függetlenül persze imádtam azokat az őrült angol csapatokat a sátános szövegeikkel – és az S.O.D.-ről most ne is beszéljünk –, de egyszerűen úgy éreztük, hozzánk nem ezek passzolnak, váltanunk kell a szövegek terén."

Az első két dal után némi váltásként az Inherited Hell nyit kissé a klasszikus heavy/speed metal felé, Conelly hisztérikus hangja (amelyben Lilker szerint az a legjobb, hogy még a magas tartományokban sem hangzik buzisan) és a sound miatt ettől függetlenül ez a dal is kapott egy igencsak hisztérikus jelleget. Bár ez nem derül ki a szövegkönyvből, de a Surgery és a soron következő Emergency vélhetően összetartoznak. A Surgeryben ugyanis egy kórházban kínok között fekvő beteg teszi fel a kérdést: „What have I done to deserve this?", majd az Emergencyben megérkezik a válasz is.

Amellett, hogy Nuke-ék próbáltak eltávolodni a sátános-metalos dalszövegektől, lemezeiket mindig jellemezte egyfajta sajátságos humor, amely jelezte, nem veszik teljesen komolyan saját magukat. Ha meghallgatod az olyan korábbi gyöngyszemeket, mint a Hang The Pope, a Vince Neilnek ajánlott Buttfuck (a csapat nagyon fel volt háborodva azon, hogy Vince börtön nélkül megúszta azt az esetet, amikor részegen balesetet okozott, a mellette ülő Hanoi Rocks dobos, Razzle pedig ennek következtében meghalt) vagy a Lesbians. Poénnóta persze a Handle With Care-en is akadt, és a Funky Noise-ot ugyanúgy nem szabad komolyan venni, ahogy fentebb említett társait sem. Mindemellett a funkos lüktetésű szösszenetről az ember azt gondolná, hogy a basszer Lilker szerzeménye, ellenben kizárólag Connelly jegyzi. A soron következő gyilkos F# (Wake Up) egyértelműen a lemez legjobbja. Connelly köpködős verzéire csordavokálok érkeznek, majd jön a Nuke-mércével mérve kifejezetten fogós, tök egyszerű refrén. Nem egy agyonbonyolított darab, de kifejezetten hatásos, akárcsak a következő, politikus When Freedom Dies, amely szintén kifejezetten jó refrénnel hasít.

A lemez egyik epikus dalfolyama, a Search & Seizure - egyike azon két tételnek, amik a négy percet is meghaladják - pedig egyértelművé teszi, hogy a HC-sabb, zajosabb dolgok a lemez elején kaptak helyet, míg a végére kerültek fel a direktebb, metalosabb darabok. A Torture Tacticsben a Blues Brothersből származó idézet is hallható, a Mother's Day pedig ismét csak egy félperces poén nóta. Egyesek szerint ami az interneten nincs fent, az nem is létezik, ez a dal ellenben élő cáfolata mindennek, lévén szövege elvileg van (Lilker és Evans együtt írták), azonban a mai napig nem sikerült megtalálnom, illetve a bookletben sem szerepel. Megérteni pedig nyilvánvalóan teljesen esélytelen... Zárásként érkezik még az ötperces Trail Of Tears, melyben Lilker röfögő bőgősoundja viszi a prímet, de érdekesség, hogy akusztikus gitárok is felbukkannak benne.

Míg a kor thrashlemezeire egyfajta száraz, hasító, gitárok dominálta megszólalás volt a jellemző, a Nuke totál egyéninek hatott zajos, recsegő, basszusgitár-dominálta hangzásával, ráadásul ehhez a harmadik lemezre kifejezetten erős dalokat is írtak. A folyamatos fejlődésnek, valamint a rengeteg koncertnek köszönhetően népszerűségük szép lassan ugyan, de fokozatosan növekedett: a Handle With Care végül három hónappal megjelenése után a Billboard lista 126. helyig jutott, és huszonnégy héten át bent is maradt is az első kétszázban, a csapat történetének legjobb eredményét produkálva ezzel. Sajnos azonban máig ez maradt az utolsó igazán ütős Nuke-lemez, mivel a soron következő Out Of Order rögzítése táján már belső feszültségek nehezítették a csapat dolgát. Később aztán előbb Lilker, majd Bramante is kivált a csapatból, sőt, fel is oszlottak egy időre. Legutoljára 2002-ben tértek vissza, a borzalmasra sikerült 2005-ös Third World Genocide azonban csak a szép emlékek megtépázására volt jó, azóta pedig meglehetős csönd veszi körül a csapatot. Ha azonban minden igaz, épp új lemezen dolgoznak, ami jövőre meg is jelenik majd, remélhetőleg kevésbé kiábrándító formát mutatva, mint a 2005-ös anyag.

Ettől függetlenül persze az első három Nuke-anyag a mai napig érdekes és különleges lemez, amelyek minden olyan thrasher érdeklődésére számot tarthatnak, aki kicsit túl szeretne lépni a Big 4 által körülhatárolt világon. A Handle With Care pedig épp megfelelő ismerkedésnek.