Shock!

Húsz év sok idő, az igazi klasszikusokon azonban nem hagy nyomot. 1990 óta mainstream és underground irányzatok jöttek és mentek, bizonyos lemezek azonban ma is ugyanolyan szilárdan tartják magukat a helyükön, mint megjelenésükkor. A Pantera Cowboys From Hell albuma és folytatásai alapvetően határozták meg az azóta eltelt időszakot.

Tulajdonképpen elég lenne annyit mondani a Cowboys From Hellről, hogy a '90-es évek egyik legfontosabb metal lemeze volt, ezzel azonban még keveset árultunk el a Pantera ötödik – a hivatalos időszámítás szerint első – albumáról. Azt ugyanakkor elég nehéz ennyi idő távlatából értelmesen elmagyarázni, mitől is volt annak idején olyannyira földrengető a lemez, hiszen a csapat stílusának, hangzásának elemei az azóta eltelt két évtizedben gyakorlatilag a súlyosabb zenék minden képviselőjénél felütötték a fejüket. A texasi banda az egész műfajon otthagyta a bélyegét, nélkülük egyszerűen értelmezhetetlen, miért tart ma ott a metal, ahol tart. Nem véletlenül mondjuk, hogy a '90-es években rájuk osztották azt a szerepet, amit a '70-esekben a Black Sabbath, a '80-asokban pedig a Metallica töltött be, mert tényleg így van. És mindennek ez a lemez a kezdőpontja.

Adott volt egy Van Halen mintára felálló négyesfogat: zseniális gitáros-dobos testvérpár, megbízható alapember basszusgitáros, fékevesztett rock'n'roll vadállat frontember, mindez az amerikai Délről, a zeneipar szempontjából a semmi közepéről, jóformán esélytelenül. A Pantera majdnem egy évtizeden át küzdött a legkisebb klubokban teljesen észrevétlenül, mire végre az Atlantic egyik A&R-ese egy koncertjükön megérezte, hogy itt a következő nagy durranás. A csapat ennek köszönhette a kiugrási lehetőséget, de bizony alaposan meg is dolgoztak érte. Ennek ellenére Vinnie Pauléknak a sikerkorszakban gyakran a fejükre olvasták a korai korszak más jellegű albumait. A még Terrence Lee Glaze-zel készült első három album valóban eltérő vonalú (noha bizonyos stílusjegyek már azokon is felismerhetők), azt azonban a magam részéről sosem értettem, hogy az első Phil Anselmóval készült lemezt, a '88-as Power Metalt miért nem vállalták fel teljes mellszélességgel a későbbiekben. Nemcsak azért furcsa ez az egész, mert egy baromi jó albumról van szó (annak idején a magyar Metallica Hungaricában is pozitív kritikát kapott), hanem amiatt is, hogy a Cowboys sok szempontból egyenes következménye volt a Power Metalnak. Hogy konkrét példát mondjak, a Shattered például akár ott is szerepelhetett volna... Az azonban biztos, hogy az új éra kezdetét a '90-es album jelentette.

A Cowboysról szóló korabeli kritikákban gyakran előhozták párhuzamként a Metallica ...And Justice For All albumát, amiben volt némi ráció, de nem fedte teljesen a valóságot. A Panterára egyértelműen hatott a korai Metallica, ezt nem is tagadták, James Hetfieldéknél azonban sosem voltak olyan groove-ok, mint náluk. Ez nyilván a déli zenei gyökerekből eredt, és valami egészen sajátos húzást adott a banda dalainak, olyat, ami előtte ebben a formában nem volt jellemző a műfajban. Ha pedig erre elkezdenél exhorderezni, van némi igazságod, de a Pantera egyrészt azt is bármikor elismerte, hogy szerették az Exhordert, másfelől az Exhordernél sem volt meg a keménység és a lazán magabiztos húzás ilyen tökéletes kettőssége. Meg persze olyan zenészek sem, mint Dimebag (ekkor még Diamond) Darrell, Vinnie Paul és Rex Brown. „Szerintem nem is nagyon illik ránk a thrash megnevezés", vélekedett ekkoriban Vinnie. „Szeretjük a thrasht, de hát van jó thrash és rossz thrash is. Néha a rossz thrash is jó, de csak ritkán... A mi gyökereink inkább a hagyományos heavy metalban keresendőek, a Judas Priestnél és társainál. A Cowboys From Hell dalai progresszív módon súlyosak, de ez nem esztelen csapkodás, hanem pozitív keménység. Nálunk nem a gyorsaság számít, hanem az, hogy a tempók húzzanak. A nótáinkra akár táncolni is lehet, mert nagyon markáns groove van a riffekben, a ritmusokban." Ha volt titka a Panterának, hát ez volt az.

Magukról a dalokról nem akarok oldalhossznyi elemzésekbe bonyolódni, mert ha van némi fogalmad a súlyos muzsikákról, vélhetően hallottad már a Cowboys From Hellt, vagy ha ezt nem is, hát valamelyik későbbi lemezüket. Maradjunk annyiban, hogy a Pantera e felállása a valaha létezett egyik legtökéletesebb metal banda volt, és ez nem túlzás: legyőzhetetlen, megállíthatatlan gépezet, ahol egyszerűen minden a helyén volt. Az album úgy egyesítette magában a thrash/crossover zenék és a klasszikus amerikai power metal legszebb elemeit, amire azelőtt még nem igazán akadt példa, emellett változatos volt, és Terry Date produceri munkájának köszönhetően mai füllel is állati jól szól. A Justice-szal szemben itt például hallani lehet a basszusgitárt is...

Amit pedig szegény Dimebag ezen az albumon összegitározott, arra tényleg nehéz szavakat találni. Nem csoda, hogy az Exodus főnök Gary Holt utólag azt nyilatkozta: szabályszerűen megijedt, amikor az aktuális közös turné első állomásán besétált a koncerthelyszínre, és meghallotta, hogyan játssza a beálláson Dime Gary Moore Still Got The Blues-át... Minden riffjéből, szólójából árad a kreativitás, szinte felfoghatatlan, micsoda ötletekkel, apróságokkal pakolta tele az egész lemezt. Nemcsak a nyilvánvaló koncertfavoritokban (Cowboys, Primal Concrete Sledge, Psycho Holiday, Cemetery Gates, Domination, The Art Of Shredding) tett ki magáért, hanem a kevésbé felkapott darabokban is: a Clash With Reality, a Medicine Man, a Message In Blood vagy a The Sleep ritmus- és szólórészeiből is csak úgy sütött, hogy ez az ember – és rajta keresztül a banda is – óriási dolgokra hivatott. Nem csoda, hogy a lemez megjelenése után pár hónappal már nem volt zenész a földön, aki ne emlegette volna állandóan a Panterát az interjúiban. A két évvel későbbi, még szigorúbb Vulgar Display Of Powerrel egyértelművé vált, hogy megérkezett a '90-es évek metal bandája, amikor pedig újabb két év múlva a Far Beyond Driven minden idők legsúlyosabb amerikai listavezető nagylemeze lett, már a szélesebb körben vett szakmának is muszáj volt odafigyelnie a Panterára.

Újrakiadásokkal, megbónuszolt extrákkal eléggé tele a padlás az utóbbi tíz évben, a Cowboys From Hell esetében azonban van értelme a 20 éves jubileumi leporolásnak. A kiadónál szerencsére nem akarták olcsón megúszni a dolgot, és megadták a módját: az album igényes digipak csomagolást kapott (végre maga a CD korong sem pompázik rettenetes rózsaszínben), és egyenesen két teljes diszknyi bónuszanyagot pakoltak hozzá, ráadásul nem is a reszli kategóriából. Az első extra lemezen két koncertfelvétel hallható, egy eddig kiadatlan exkluzív klubbuli 1990-ből, a Foundations Forumról, illetve a már jól ismert 1991-es moszkvai Monsters Of Rock fellépés. Nem tudok mit mondani róluk azt leszámítva, hogy egyszerűen lehengerlőek. Hálát adhat a sorsnak, aki ekkoriban látta őket, még így, lemezről hallgatva is falakat robbant az az energia, ahogy nyomultak a deszkákon... Az igazi csemege azonban a másik bónuszalbum, rajta a Cowboys dalainak eredeti demóival. A Primal Concrete Sledge és a Clash With Reality ugyan hiányoznak (előbbi ugye az utolsó pillanatban született a stúdióban, utóbbiról nem tudok bővebbet), de ezek helyett kapunk egy eddig teljesen ismeretlen nótát The Will To Survive címmel. Mi kuriózum, ha ez nem az? A dal amolyan átmenet a Power Metal és a Cowboys világa között, ebből a szempontból egyértelműen a Shattered rokona, de nagyon jó. Nem véletlen, hogy egyik riffjét később újra is hasznosították a This Love-ban... Maguk a demóverziók is sok érdekességet rejtenek, nemcsak végül kimaradt részek és hangszerelési eltérések akadnak bennük szép számmal, de néhol a dalszövegek is teljesen mások, a szólókról nem is beszélve.

Mit is mondhatnék még? A Cowboys From Hell valóban korszakalkotó volt, most pedig méltó módon álmodták újra. Ha még egyáltalán adsz pénzt CD-ért, simán gyűjteménybe illő darab ez a vaskos gerincű tripla csomag.