Shock!

Ha létezik zenekar, amelyet életművét és hatását tekintve is szigorúan a megkerülhetetlen jelzővel vagyunk kötelesek illetni, az a kortársai közül is magasan kiemelkedő, tengerentúli power- és progresszív metal keretein belül tevékenykedő Savatage zenekar. Nehezen tudom elképzelni, hogy aki valaha is vonzódott a rockzenéhez, bármilyen kivetnivalót tudna felhozni a csapat lenyűgöző dalokat magába foglaló örökségével szemben. A harminc esztendővel ezelőtt megjelent Gutter Ballet pedig méltán nevezhető egyik legjobban sikerült munkájuknak, amely ezzel együtt a vízválasztó szerepét is betöltötte a diszkográfiában.

A Jon és Christopher „Criss″ Oliva testvérpár által, a Floridában található Tarpon Springsben alapított banda története egészen a '70-es évek végéig nyúlik vissza, amikor még a nem túl fantáziadús Avatar néven indították útjára eleinte barátságtalan és göröngyös utakra kormányozott szekerüket. A fenti névvel a formáció csupán három évig működött, azonban első lemezüket (Sirens) már a sokkal ötletesebben és szebben csengő Savatage logója alatt jelentették meg: a nevet Jon kétes emlékei szerint állítólag feleségének (vagy inkább öccse feleségének) javaslatára variáltak és változtattak meg. A kezdeti felállásban a mikrofon és a basszusgitár mögött álló Jon, illetve a hathúrost kezelő Criss mellett elég sokan adták át egymásnak a próbaterem kilincsét, de nagyjából azért a korai albumokat készítő „keménymag" már ekkoriban is összetartó egységet alkotott Steve „Doc" Wacholz dobossal és a kicsit később érkező Keith „Thumper" Collins basszerral.

Ők négyen alkották meg tehát az első három hangzóanyagot a '80-as évek derekán (a Sirens után a The Dungeons Are Calling EP, majd a Power Of The Night nagylemez következett), amelyekre már akkoriban is felfigyelt a szakma, bár a szélesebb közönségsiker még jócskán elmaradt. A csapat vehemens alapokra építkező, szigorú, tüskés riffekkel keretbe foglalt, klasszikus és old school módon tálalt power metal muzsikája nem éppen könnyen emészthetőségéről volt híres, Oliva rekesztős, néha a sztratoszférában szárnyaló énekstílusa talán több embert riasztott el a zenekartól ekkoriban, mint amennyit maguk mellé tudott állítani. Azonban mégis rejlett valami egészen különleges és vonzó ebben a muzsikában, ami egyértelműen Jon egyedi hangjától és a Jackson/Charvelt használó Criss kiemelkedő játékától vált elsősorban szerethetővé. (Kevesen tudják, és talán nem is tartozik szorosan ide, de Criss kedvenc Jackson feliratú gitárja eredetileg egy ESP volt, amely komplett átalakító műtéten esett át). Az 1993-ban tragikus autóbalesetben elhunyt ifjabbik Oliva játékában szinte minden összetevő megvolt, ami egy gitárost a legnagyobbak közé emelhet, és az ember sokszor még ma is eljátszik a gondolattal, milyen hatalmas dolgok történhettek volna, ha nem veszíti életét 30 évesen, egy piás sofőr figyelmetlensége miatt.

A fejlődés is egyértelműen követhető volt az egyre letisztultabb sorlemezeken: már a Power Of The Night lazán tízpontos dalai is előrevetítették, hogy ezekben az arcokban valami egészen elképesztő potenciál rejlik, amit óriási hiba lenne elkótyavetyélni. Collins távozásával aztán egy friss basszer is a képbe került Johnny Lee Middleton személyében, akinek már a következő albumon (Fight For The Rock) hallhattuk is a játékát, azonban a rossz kezekbe került zenekart sajnos nem a legszerencsésebb irányba próbálta terelgetni az akkori kiadó, menedzsment és producer. Az addig jól bevált, szigorú power metalt hard rockos elemekkel és kommerszebb dallamokkal vegyítették, amelyek nemcsak felhabosították a produkciót, hanem gyengébb dalokat is eredményeztek. Persze akadtak azért szép pillanatok is a lemezen, de gyorsan kiderült, hogy nem ezt az irányt követik majd a jövőben. Sőt, idővel ez lett az az anyag, amelyet maguk a zenekar tagjai is a legkevésbé kedvelnek.

Ezt követően azonban a lehető legjobb helyen és időben találtak rá a megfelelő producerre és társszerzőre Paul O'Neill személyében, aki sajnos azóta szintén nem lehet már közöttünk, de amíg élt, töretlen munkásságával és mentorálásával gyökeresen megváltoztatta – és gyakorlatilag az istenek közé emelte – a bandát. A következő, szintén Klasszikushock!-ba kívánkozó Hall Of The Mountain King már az ő irányítása alatt készült el, és epikus jellegével, jó értelemben vett dallamosodásával meg is alapozták vele a zenekar jövőjét. A Grieg-adaptációval megújuló, klasszikus zenével keresztezett heavy metal persze nem minden ősrajongó torkán csúszott le, sokan a mai napig sem tudják száz százalékosan elfogadni, ami persze valahol érthető is. Én a magam részéről ehhez annyit fűznék hozzá, hogy a későbbiekben szerintem tökéletesen és egészségesen megtalálták az arányokat a zenei stílusok között, és ez volt az a terület, ahol O'Neillel vállvetve az Oliva tesók is a legtermékenyebben tudtak kibontakozni. Paulnak óriási szerepe és tehetsége volt abban, hogy felszínre hozza Jonék dalszerzői képességeit.

E klasszikusnak mondható felállás készítette tehát el a New York-i Record Plant stúdióban rögzített Gutter Ballet-t, amely szinte minden tekintetben megváltoztatta a csapat státuszát. S bár nem ez lett karrierjük legsikeresebb lemeze, zeneileg egyértelműen a legütősebbek közé tartozik, mint ahogyan a korai vadabb, féktelenebb éra és a későbbi letisztultabb, progosabb stílus vízválasztó elegye is itt mutatkozik meg a legtökéletesebben. Az anyag hangzása pedig nem is lehetne autentikusabb: a '80-as évek végén valahogy így kellett megszólalnia egy amerikai metal zenekarnak, és ebbe a megszólalásba szinte tökéletesen be is fagyasztották az akkori korszellemet. Bármikor előveszem és meghallgatom ezeket a dalokat, szó szerint visszarepülök az időgéppel, és szabályosan magával ragad az akkori időkre jellemző sajátos atmoszféra és nosztalgikus hangulat. Wacholz enyhén visszhangosított, de mégis száraz pörölycsapásai, Middleton tiszta mélyei, Oliva érzelmektől fűtött, sikátorokban visszhangzó sikolyai és Criss nyers, sziporkázó, önálló karakterrel rendelkező gitártémái mind-mind etalonnak nevezhetők a műfaj keretein belül. Nem csoda, hogy óriási hatást gyakoroltak a következő generáció fiatalabb képviselőire is, akik a mai napig hivatkozási alapként beszélnek a zenekarról.

Ezek után persze sokan jogosan megkérdezhetnék, hogy mégis mi volt a titkos recept legfontosabb összetevője. A válasz pedig egyértelműen a bivalyerős, kiemelkedő dalszerzői képességekkel megkomponált szerzeményekben rejlik, amelyekből természetesen a Gutter Ballet-n majd egy tucatnyi található. A vadászgépekkel, Middletonék alapozásával és Criss izmos riffjeivel indító Of Rage And War-nál meggyőzőbb kezdést például aligha tudnék elképzelni. Tökéletes indítónóta, amelyet annak ellenére sem ezerszer hallott sablonokból és klisékből gyúrtak össze, hogy a klasszikus verze-refrén-verze-refrén-szóló alapokon nyugszik, hiszen az ötletes dallamvezetés és a versszakok egyedi ritmikája mind önmagáért beszél, ahogyan Criss Randy Rhodes technikáját megidéző szólója is. Oliva smirglihangját persze szokni kell, de ettől függetlenül az ember valahol mégis érzi, hogy ő a tökéletes hang ehhez a muzsikához. A robbanékony bevezető után viszont úgy tűnik, mintha egy másik zenekar csapna bele a címadó Gutter Ballet-be, hiszen Jon éteri zongorajátéka kábé úgy töri meg a fortyogó prológust, hogy a „drasztikus váltás" enyhe kifejezés lenne ennek jellemzésére. Az énekes pittyegéseit aztán a szimfonikus zenekarokra jellemző bombasztikus belépések színesítik, amelyek abszolút Paul O'Neill egyre erősödő hatásáról árulkodnak, azonban a pillanat, amikor a teljes csapat is becsatlakozik a műsorba, tulajdonképpen felér egy katarzissal.

A letaglózó kiállásokkal és a rögtön fülbe csücsülő melódiákkal rendelkező nóta enyhén szólva is a Savatage legszebb pillanatai közül való, ami természetesen hozzá illő, nagyszerű klipet is kapott, amelyet New York egykori bűnös negyedében, az Alphabet Cityben vettek fel. Jon Oliva: „Pokoli hidegben és fagyos szélben forgattunk, a rendezőknek termikus takarókkal kellett elbarikádozni a helyszínt, és a tüzeket nem csak a képi hatás kedvéért tápláltuk olyan hatalmasra, hanem azért is, hogy ne fázzunk meg. Én pedig egy lerombolt épület tetején pózoltam a csontig hatoló szélben, s közben azt figyelgettem, hogy a szerencsétlen szimfonikus vendégzenészek miként fagynak oda a székeikhez és a hegedűikhez. Ráadásul tele volt minden patkányokkal, amiket közben úgy megszerettünk, hogy egy idő után Criss-szel mindegyiknek nevet adtunk." A gitáros dallamformálása amúgy meg valami egészen elképesztő. A nóta szólója ezt többszörösen is bizonyítja: minden kipengetett hangjában ott van a legnagyobb bluesgitárosokra jellemző érzelem és íz, ahogyan a technikai felkészültség is. S mindezekhez olyan nyers és organikus sound társul, amelyben tökéletesen érvényesülnek a magabiztos nyújtások, tappingek, tremolások és vibrátók. Nem volt meglepő, hogy Criss annak idején még a Megadeth-be is meghívást kapott a betöltendő szólógitáros posztra, amit Dave Mustaine persze azóta is cáfol. De talán jobb is, hogy így alakult, hiszen Oliva szerteágazó felkészültsége, kompozíciós kézsége kábé tízszer gazdagabb volt, mint amit Dave mellett kamatoztatni lehetett volna.

Erre a Gutter Ballet-n hallható egyértelmű Queen-párhuzamok is ráerősítenek, amelyek már az előző tételben is érezhetőek voltak, ám az ezt követő instrumentális – eredeti címadó – Temptation Revelation még inkább felidézi az angol legendák pátosszal teli momentumait és színpompás zeneiségét. Criss vibráló, gitárhős szólója itt is fenomenális, a kibontakozó nagyzenekari hangszerelés pedig előrevetítette a csapat jövőjét. Az alig három perces csemege célja pedig nem több, mint hogy felvezesse a szintén zongorán született Sava-slágert, a When The Crowds Are Gone-t, amely nélkül ugye nemigen létezhet Savatage-buli. Pedig hát a fojtott melankóliával átitatott nóta hallatán joggal szisszenhetett fel anno a szegecses bőrdzsekis rajongótábor, hiszen ehhez hasonló kiirthatatlan, egyszerre mézédes és keserű dallamokkal előtte soha nem találkozhatott kedvenceinél. O'Neill színpadias dramaturgiája ebben a dalban is erősen ott kísért, de azért mégiscsak a mindvégig óriási teljesítményt nyújtó frontember musicalekhez és a billentyűs hangszerek királynőjéhez való vonzódása lehetett alapvetően a mérvadó. Jon Oliva: „Mint ahogy az lenni szokott, engem is gyerekkoromban értek a legnagyobb hatások. A zongora szeretete konkrétan a Beatlestől indult el, és abból, ahogyan Paul McCartney és John Lennon különböző stílusokban játszottak rajta, miközben a dallamaikat kísérték. Én is mindig így szerettem volna muzsikálni. Édesapám is zongorista volt, ezért a hangszer mindig is az otthonunk egyik legfontosabb kellékének számított. Gyerekként állandóan ott lebzseltem körülötte, sikertelen leckéket is vettem, és mivel a kotta nem érdekelt, végül egymagam próbáltam elsajátítani a fortélyokat. Eleinte meg is elégedtem volna annyival, hogy legalább úgy tudjak zongorázni, ahogyan Lennon, így végül hallásból kezdtem el tanulgatni a hangokat, ellestem az akkordokat, s végül mindent összeraktam." Amiből aztán a fent említett nóta és társai meg is születtek. S ehhez tegyük gyorsan azt is hozzá, hogy míg a kortársak nagy része a korszellemre jellemző lélektelen szintetizátoros megoldásokat alkalmazta, a Savatage mindig is a hús-vér hangszereket helyezte előtérbe, mint például a nagyzongora (az iménti okfejtés a feltupírozott vs. normális hosszú hajakra is értendő).

A lemezről egy pillanatra sem lehet azt állítani, hogy ne lenne változatos, ugyanis a következő – szintén instru – Silk And Steel megint csak más vizekre evez: ez a kis akusztikus darab lényegében csak Crissről szól. Baromi kellemes, pozitív hangulatú kis műremek, amely ismét csak azt bizonyítja, hogy alkotója roppant széleslátókörű és sokoldalú művész volt. A kezdeti időkre visszakacsintó She's In Love pedig pontosan akkor érkezik, mielőtt még a hallgató a sok dallam után elkezdené követelni a zúzósabb momentumokat. Randy Rhoads szelleme újra felbukkan a dal tipikus, zakatoló riffjeiben, amelyekhez hasonlókat már Ozzy lemezein is sokszor hallhattunk korábban, ámde a fiatalabbik Oliva ujjai között szinte új erőre kaptak, és ismét úgy kezdtek lélegezni ezek a fajta témák, hogy Randy óta ilyesmit tényleg nem nagyon lehetett hallani ebben a műfajban. Az anyag második felén egyébként is sokkal erősebben kidomborul a korai időkre jellemző, vérbeli, zajosabb power metal az eredeti A-oldalalra került többdimenziós és kísérletezősebb tételek ellenpontjaként. Ebből is leszűrhető, hogy a csapat messze nem azzal az elképzeléssel rakta össze a lemezt, hogy végleg el akarná veszíteni a súlyosabb zenékre éhes ősrajongóit. A meglepően sötét és rideg hangulatú Hounds talán a legjobb példa erre, amelyet úgy indítanak, mint valami ősrégi, borongós Queensryche-nótát. Bár ehhez azért tegyük hozzá, hogy ilyen ütős dalt Seattle titánjai messze nem voltak képesek még írni a karrierjük kezdetén. Zord atmoszférája ellenére nekem az egyik legnagyobb kedvencem a lemezről. Felépítése, láncokat leszaggató, betegesen őrült hangulata és kiszámíthatalan kiállásai önmagukért beszélnek, ahogyan Criss atomsúlyos riffjei is szimplán megunhatatlanok, és talán Jon is itt nyújtja élete egyik legelképesztőbb és minden bizonnyal bárki által utánozhatatlanul hisztérikus énekteljesítményét.

Az ezt követő The Unholy minőségben kábé ugyanez a kategória, csak egy fokkal vérpezsdítőbb megfogalmazásban, amely persze szintén óriási személyes kedvenc. Sodró lendülete és melodikus gitártémái szintén a korai Ozzy- és Crimson Glory-lemezekre emlékeztetnek, azonban a Sötétség Hercegének hangjában sosem rejlett annyi agresszió és mélyről felszakadó érzelem, mint Oliva mesterében. A meglehetősen szirupos, zongorás balladaként startoló Mentally Yoursszal aztán jól ráijesztenek még a mindenre nyitott hallgatókra is, de szerencsére csak a dal bevezetőjét kell átvészelni ahhoz, hogy a folytatásban újra szembesüljünk a gitárközpontú, fémes muzsikával, amiben természetesen megint csak Criss a főszereplő, hamisítatlan, gyilkos szólóival és összetett ritmusozásával. A csalódottságot árasztó, komor Summer's Rain elmélkedős pillanatai – és Criss Eddie Van Halen-féle stílusgyakorlata – aztán pontot tesz erre a nagyszerű dalgyűjteményre, amihez még egy bizarr vokálokkal alázengetett, baljós hangulatú bónusznóta is kapcsolódik Thorazine Shuffle címmel. Ezzel kapcsolatban az a legfurcsább, hogy vajon miért is bélyegezték meg anno a bónusz jelzővel, hiszen minőségben semmivel sem marad el a többi szerzeménytől. Az 1987 óta a turnékon másodgitárosként kisegítő Chris Caffery nevét és a fotóit rajongói nyomásra kivételesen feltüntették a lemezen, pedig egyetlen hanggal sem szerepelt a felvételeken, sőt, utóbbi lehetőségre egészen 1995-ig várnia kellett, amikor hivatalosan is bevették a bandába. (Leszámítva a kiemelkedően jól sikerült, Oliva és Caffery által közösen létrehozott Doctor Butcher projectet, amely csaknem egy évvel megelőzte mindezt.)

A Gutter Ballet-t követő, sokkalta progresszívebb és musicalesebb felfogásban megírt következő album, az 1991-es Streets: A Rock Opera már jobban megosztotta a Sava-tábort, bár zeneileg itt sem lehetett sokat kötözködni és szőrszálat hasogatni, hiszen itt is az elődjéhez hasonló, abszolút magas színvonalról kell beszélnünk, ami ugyanúgy óriási kedvenc, ahogyan az életmű elkövetkezendő állomásai is. Criss Oliva '93-ban bekövetkezett sajnálatos halálával aztán a feje tetejére állt minden, azonban még a tragédia előtt érkező Zachary Stevens énekes csatlakozásával (Edge Of Thorns) szerencsére egy új fejezet kezdődött a csapat életében. Zakkel szintén klasszikus albumok készültek, amelyek színvonalban és minőségben bizonyos fokig még elődeiknél is magasabbra helyezték a lécet. S habár Criss sokszínű és unikumként ható játéka pótolhatatlan volt, Alex Skolnick (Handful Of Rain) vagy Al Pitrelli (Dead Winter Dead, The Wake Of Magellan) becsülettel megállták a helyüket a posztján. Büszkék lehetnek arra, hogy hozzárakhatták tehetségüket ehhez a csapathoz, és minden túlzás nélkül a '90-es évek legkiemelkedőbb progresszív metal lemezei közé tartozó anyagokon szerepelhettek.

A '80-as éveket búcsúztató Gutter Ballet dalai – amelyek egyébként eredetileg O'Neill egy '79-ben a Broadway-re megálmodott alapötletéből fejlődtek ki – a megjelenés után a zenekar élő fellépéseinek szerves részét képezték. Noha a Trans-Siberian Orchestra mellett a Savatage-nak nem nagyon jut hely, azért reménykedjünk, hogy rejlik még bennük legalább egy nagylemeznyi friss dalcsokor is, amit a „végső-végső búcsú" előtt rögzíteni is fognak valamelyik stúdióban. A magam részéről legalábbis százszor jobban örülnék egy klasszikus hangzású, karcoló gitárokkal és többszólamú vokálokkal telis-tele rakott friss Sava-műnek, mint egy újabb felesleges és romantikus TSO-albumnak.