Shock!

Mivel április 8-án, közel hat év szünetet követően ismét Budapesten koncertezik minden idők egyik legfontosabb metal bandája, a Huntington Beach-i Slayer, Kerry Kingék esetében sem halogathatjuk tovább a dicső múlt felidézését. A Slayer életművén végigtekintve persze nem könnyű dönteni, melyik albumról is írjon az ember, hiszen 1990-nel bezárólag gyakorlatilag akármelyikről szót ejthetnénk, és persze később is csináltak még pár roppant komoly lemezt. Azonban a tavalyi húszéves jubileum, illetve az, hogy Kingék a legendás Clash Of The Titans turné mintájára a Megadeth társaságában érkeznek Magyarországra, a Seasons In The Abyss irányába dönti a mérleget.

Ha a Slayer klasszikus albumai kerülnek szóba – akad egy pár... –, jelentőségét és intenzitását tekintve nyilván a Reign In Blood az örök alfa és omega, ezen nincs is mit vitatkozni, ám éppen emiatt sokan hajlamosak másként tekinteni a zenekar többi korszakára (remek példa erre a Joel McIver-féle, magyarul is kiadott könyv a bandáról, amiről egyébként hamarosan mi is írunk). Ez persze nem újdonság: ma már talán nevetségesnek tűnhet, de amikor 1988-ban megjelent a South Of Heaven, a Slayer tábor egy igen jelentős hányada árulásról és nyálasodásról kezdett el hörögni. Pedig nem történt egyéb, minthogy Tom Arayáék nagyon okosan nem próbálták meg túlszárnyalni a '86-os lemezt, hanem – bevallottan teljesen tudatosan – inkább más irányba indultak el... Maradjunk tehát annyiban, hogy a Reign In Blood minden idők egyik legfontosabb metal lemeze, a South Of Heaven pedig másként ugyan, de hasonlóan erős. Nálam azonban mindig is az ezt követő Seasons In The Abyss számított a Slayer igazi csúcsalkotásának. A fentiek miatt nem mondom, hogy jobb, mint két elődje, de a dalszerzési finomságokat és a változatosságot tekintve szerintem egyértelműen ez a zenekar legkiérleltebb munkája.

A South Of Heaven a kezdeti viták után idővel megtalálta a maga közönségét, és olyan metal rajongók is felfigyeltek általa a Slayerre, akik az első három albumot még túl durvának találták. E réteg elérésében nagy segítségükre volt az az amerikai arénaturné, ahol a Judas Priest előzenekaraként mutatkozhattak be. Az album eredményei viszonylag gyorsan felülmúlták a Reign In Blood eladásait, de ennek ellenére a bandán belül sem volt vele mindenki maradéktalanul elégedett. Kerry King: „A South Of Heaven zenéjének legnagyobb része Jeff Hannemantől származott. Én akkoriban nősültem, így nem volt időm annyi nótát írni, mint korábban... Az a lemez Jeffnek és nekem is egyfajta tanulóidőszak volt, mivel korábban egyikünk sem szokott hozzá ahhoz, hogy lassú zenét írjon és játsszon. Jónéhány év távlatából azt hiszem, már bevallhatom, hogy nem a South Of Heaven a kedvenc albumom, noha akad rajta pár nagyszerű dal."

A csapat a sikerek hatására felszabadultan, de roppant körültekintően látott neki az ötödik nagylemez munkálatainak: tisztában voltak vele, hogy a mérce, ha lehet, még magasabb, mint legutóbb, hiszen most már nemcsak egy etalon gyors, hanem egy etalon lassabb anyag után kellett újat mutatniuk. Semmit sem bíztak a véletlenre: a dalszerzési és felvételi időszak előtt King például nem volt rest venni a fáradságot, és visszamenni gitárleckéket venni kamaszkori tanárjához, az anyag oroszlánrészét ismét szerzőként domináló Hanneman pedig minden korábbinál aprólékosabb módon finomította a zenei megoldásokat. Akárcsak legutóbb, ezúttal sem véletlenszerűen dolgoztak, hanem nagyon is határozott elképzelésekkel. Tom Araya: „Fel akartuk idézni a Reign In Blood agresszív hozzáállását. Vissza akartunk térni ahhoz a felpörgetett közérzethez, és beolvasztani az egészet a South Of Heaven ideológiájába." A lemezt két kaliforniai stúdióban rögzítették: a munka a Hollywood Soundban vette kezdetét, és a legendás Record Plantben fejeződött be 1990 nyarán. A produkció felett őrködő főguru ismét az a Rick Rubin lett, aki eredetileg rap-producerként szerzett magának nevet, a Reign In Blooddal és a South Of Heavennel azonban megmutatta, hogy másban is igencsak ott van a szeren. Ezúttal azonban már az az Andy Wallace is előlépett producerré, aki az előző két albumon még „csak" hangmérnökként melózott.

A Seasons In The Abyss végül 1990 októberében került a boltokba Rubin kiadójánál, a Def Americannél. A lemez dalaiban tényleg a '86-os és a '88-as lemez egyfajta szintézise valósult meg: némileg több igazán gyors téma vagy betét szerepelt rajta, mint a South Of Heaven-ön, de annak doomos, vészterhesen sötét atmoszférája is megmaradt, fogósság tekintetében pedig egyik korábbi Slayer anyag sem vetekedhetett vele. És mindezt úgy sikerült elérniük, hogy közben jottányit sem adtak alá az agresszióból. A Slayer a maga módján persze mindig is ragadós dalokat írt, még a Reign In Blood legbrutálisabb darái is gyorsan megragadtak az ember agyában, a South Of Heaven hagyományos értelemben vett dallamos témáiról már nem is beszélve, a Seasons azonban ezen a téren is magasabbra tette a mércét. Nem véletlen, hogy mára a lemez gyakorlatilag összes dala a zenekar klasszikusának számít, és – egy kivétellel – rendszeresen forgatják is őket a turnék programjaiban.

A nyitó War Ensemble helyből a '90-es évek első Slayer himnusza lett. Az Angel Of Death után talán ez Kingék leghíresebb és nem mellesleg legjobb gyors dala, ami eszelős tempója ellenére is egyből megragad a fejben, a lassabb, kegyetlenül zakatoló középrész pedig még agresszívebb indulatokat kavar a hallgatóban, mint a csuklógyilkos fűrészelés. Nem véletlenül vált éppen ebből a dalból az amerikai katonák egyik himnuszává néhány hónappal a lemez megjelenése után, a '91-es Öböl-háborúban... Érdekesség, hogy ebben az egyetlen számban némi trükközésre került sor a lábdobokkal, Dave Lombardo ugyanis a felvételek előtt átállította a dobszékét, és sehogy sem tudta megfelelően elcsípni a kívánt tempót a stúdióban. Így aztán a kétlábgépeket lefelezett sebességgel nyomta fel, és csak utólag gyorsították őket végleges iramúra. Persze mire a turné elkezdődött, Dave már rájött, hogy problémái a lábai és a felsőteste által bezárt eltérő szögből fakadtak, így élőben sosem volt gondja azzal, hogy lemezhűen adja vissza a nótát. A War Ensemble mellett a Seasons másik két kifejezetten gyors dala a Hallowed Point és a Born Of Fire. Előbbi hasonlóan ragadós, mint a nyitótéma – ráadásul a szólóbetét alatti középtempókat megint olyan szinten találták el benne, ami párját ritkítja –, utóbbihoz több idő kell, de eszméletlen jó tempója miatt nem véletlenül játsszák a koncerteken kisebb-nagyobb rendszerességgel a mai napig.

Az album másik végletét azok a szerzemények képviselik, melyek a Slayer addigi dolgaihoz képest akár középutasnak is tűnhettek volna – más szövegtémákkal és az összekeverhetetlen atmoszféra nélkül... Araya például azelőtt soha nem énekelt még olyan hagyományos értelemben vett (minimál)dallamokat, mint a másodikként érkező Blood Redben, de a középtempós Expendable Youth vagy a vészterhes Skeletons Of Society is ezt a vonalat képviselte. Utóbbi talán az egész Seasons egyik legizgalmasabb dala monolitikusan felelgetős gitárjátékával és utánozhatatlan, teljesen sajátos poszt-apokaliptikus hangulatával. Érdekes kísérlet volt a Temptation is – ez az a bizonyos kivétel, amit nem nagyon játszanak élőben –, melynek pattogós tempója szintén totális újdonságnak számított a Slayer repertoárjában, kétsávos énekmegoldásai pedig egy félreértésnek köszönhetőek. Araya először véletlenül nem úgy énekelte fel a dalt, ahogy azt a szerző King előzetesen elképzelte, Rick Rubinnak azonban mindkét változat megtetszett, és egybecsúsztatta a kettőt. Igaza volt, mert a végeredmény roppant meggyőző (arról nem is beszélve, hogy középtájt ebben a dalban hallható az egész album egyik leggyilkosabb riffje is, ami nem kis szó). A gyors középtempójú, szélvész zárású Spirit In Black ebben az értelmezésben szintén nem hasonlított egyetlen korábbi dalukhoz sem.

A War Ensemble mellett ugyanakkor egyértelműen a Dead Skin Mask és a záró címadó dal a lemez központi szerzeményei. Előbbi a Slayer valaha írt talán legdémonibb, leggonoszabb dala, és mindezt nem a féktelen agresszióval érték el, hanem a vérfagyasztó hangulattal: a pszichopata sorozatgyilkos Ed Geinről egyes szám első személyben szóló szöveg és a lidérces gitárdallamok elegye mai fejjel is hátborzongató. Ez itt tényleg színtiszta horror zenébe öntve, a zárástól pedig vélhetően még a legcinikusabbaknak is az arcukra fagyna a mosoly, ha egyedül kellene meghallgatniuk fülhallgatóval, egy hideg és sötét szobában... Maga a Seasons In The Abyss pedig a lemez koronája, egy csaknem hétperces eposz tökéletes dinamikai felépítéssel, gyilkos riffek hegyeivel és remek refrénnel, meg persze ismét azzal a bizonyos nehezen körülírható atmoszférával. Araya pedig az emberi személyiség legsötétebb oldalairól énekel benne ritka hatásossággal.

Néha fellángol a vita arról, hogy is szól ez a lemez, a jellegzetes Rubin-féle hangzásképet ugyanis nem mindenki kedveli, de nekem sosem volt problémám vele: az eredeti, első nyomású amerikai CD-t nyilván fel kell hangosítani egy mostani szuperprodukcióhoz képest, a megszólalás dinamikája azonban ma is elsöprő. Sőt, King és Hanneman jellegzetes gitársoundja talán egyik lemezükön sem domborodik ki olyan jól, mint itt, és még Lombardo dobhangzása terén is sikerült előrelépni a South Of Heaven-höz képest, pedig az akkoriban abszolút etalonnak és mércének számított. Dave zseniális játéka mellett mindenképpen muszáj külön kiemelni a gitárszólókat, ebből a szempontból ugyanis egyértelműen a Seasons a Slayer legkerekebb albuma. Kerry King gyakran megkapja, hogy csak kamuzik a sivító-visító futamokkal, amiket azonban ezen a lemezen játszik, bárki számára bebizonyíthatják képességeit. Nyersebb, sarkosabb szólói kiválóan egészítik ki egymást Jeff melodikusabb, kiműveltebb dolgaival, és még ebből a mezőnyből is külön kidomborodnak, amiket a War Ensemble-ben, a Dead Skin Maskben, a Hallowed Pointban, a Skeletonsban és a Seasonsben elővezetnek.

A lemez kritikai fogadtatása szinte egyöntetűen pozitív volt, és maga a csapat is roppant elégedetten nyilatkozott a friss témákról. Tom: „A Seasons egy kibaszott dühös lemez, de egyúttal ezen vannak a legkönnyebben emészthető nótáink is: az Expendable Youth, a Dead Skin Mask vagy maga a címadó szám. Nagyon büszke vagyok erre a változatos albumra és ezekre a dalokra. Őszinte legyek? Igazából halvány fogalmam sincs, hogyan sikerült velük még magasabbra tenni azt a bizonyos mércét, aztán még át is ugrani..." Kerry: „Meggyőződésem, hogy a Seasons In The Abyss az egyik legjobb produkció, amit csak kiadtunk a kezeink közül a pályánk során. Rengeteg dolog van rajta, ami meglehetősen szokatlan tőlünk, például a Skeletons Of Society riffjei vagy a megkétszerezett vokál a Temptationben... A lemez megírása és felvétele előtt visszamentem gitárleckéket venni ahhoz az archoz, aki kamaszkoromban is tanított, és azt hiszem, ez nagyon hallatszott a dalokban, mert sokkal kiérleltebben szóltak, mint a korábbiak. A szövegvilág terén is nagyot sikerült előrelépnünk. A Seasonsnél hagytuk el végleg az okkult szövegeket. A való világ sokkal pokolibb a pokolnál."

Amikor a lemez kijött, a banda már javában turnézott Európában a Clash Of The Titans turné keretében a Megadeth, a Testament és a Suicidal Tendencies társaságában. A Seasons a Slayer addigi legjobb listás helyezéseit produkálta – az Egyesült Államokban a 44., Nagy-Britanniában a 18. helyen nyitott –, és a Big Fourból utolsóként végre ők is beadták a derekukat: a gizai piramisok tövében hivatalos videoklipet forgattak a címadó dalra. Mire 1991 májusában a Clash Of The Titans elért az amerikai arénákig – Kingék mellett az Anthrax-szel, a Megadeth-tel és a nyitóbanda Alice In Chainsszel a fedélzeten –, az album már a banda addigi legsikeresebb kiadványának számított, és utólag ez lett az első anyaguk is, amiért aranylemezt kaptak Amerikában (nem sokkal utána két elődje is követte). A Seasons turnéin rögzített, 1991 legvégén kiadott dupla Decade Of Aggression koncertlemez szintén a mai napig hivatkozási alap.

Sikerek ide, elismerések oda, ekkoriban már kezdtek elharapózni a feszültségek a csapaton belül, és végül 1992 májusában a társaival rendkívül rossz viszonyban lévő Dave Lombardo kilépett a Slayerből. King: „Lombardo eltávolítása olyan volt, mint amikor valakiből kivágnak egy rákos szervet. Az csak a dolgok egyik oldala, hogy Dave gyakorlatilag pótolhatatlan zenész, mert sosem fogom elfelejteni, micsoda óriási megkönnyebbülést okozott mindnyájunknak, amikor végre elment. Elsősorban Tom és Jeff hadakozott vele folyamatosan, de néha én is besokalltam, főleg amikor elhozta a feleségét a turnékra, aki persze egyből úgy érezte: mindez feljogosítja arra, hogy belepofázzon a zenekar dolgaiba." Dave: „Tomék egyszerűen belekényszerítettek egy adott szerepbe, amiből nem léphettem ki. Csak a jól bevált kétlábgépes témákban gondolkodhattam náluk, pedig rengeteg érdekes új zene jelent meg akkoriban, amik nekem nagyon tetszettek és hatottak is rám. De ha esetleg megmutattam a többieknek valami újfajta dolgot, ami nem hasonlított azokra a tipikus kétlábdobos tempókra, akkor Kerry meg Jeff mindig csak kerekre nyílt szemekkel bámultak rám, hogy ez meg mi az isten. Így aztán a Decade Of Aggression megjelenése után vettem a kalapomat, és eljöttem. Tudni kell, hogy mikor kell lezárni valamit."

A Slayer már új dobosával, a Forbiddenből igazolt Paul Bostaph-fal lépett fel – karrierje során első ízben – a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon az év nyarán, a következő albumra azonban még újabb két évet kellett várni. A jelentősen visszagyorsult, '94-es Divine Intervention már egy új korszak kezdetét jelentette a zenekar életében, és – leginkább épp a Seasons által keltett elvárások miatt – a tábor jelentős része csalódásként is fogadta. Persze mai fejjel már látszik, hogy az is egy teljesen korrekt album, ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy a '90-es lemezhez semmilyen tekintetben nem ért fel. A Seasons egyszeri és megismételhetetlen – remélem, az áprilisi budapesti bulin is minél többet játszanak majd róla!

A Slayer 2011. április 8-án a Papp László Budapest Sportarénában koncertezik a European Carnage turné keretében, a Megadeth társaságában. A jegyek már kaphatóak.