Shock!

Február 13-án ismét Budapesten lép fel Devin Townsend, aki hosszú évek óta a súlyos-progos zenék világának egyik kikezdhetetlen nimbuszú figurája, ez azonban nem volt mindig így. A kanadai énekes/multihangszeres dalszerző eleinte csak amolyan csodabogárnak tűnt, és ő maga is mindent megtett annak érdekében, hogy így tekintsen rá a világ. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, szükség is volt ahhoz néhány évre, mire Devin kimutatta igazi oroszlánkörmeit a bizarr kísérleteken túl – ebből a szempontból nem nagyon férhet hozzá kétség, hogy első igazi mestermunkája a Strapping Young Lad a napokban húszéves City albuma volt. És ugyan az újabb koncerten borítékolhatóan egy hang sem képviseli majd az anyagot, már csak azért is fontos megemlékezni róla, mert e lemez nélkül vélhetően eléggé másképp nézne ki a 21. század extrém metalja.

Devin Townsend neve a '90-es évek derekán legfeljebb a gitármániákusoknak mondott valamit, és nekik is téves képzeteik éltek róla: miután a a kanadai multihangszeres mindössze húszévesen felénekelte Steve Vai Sex & Religion lemezét, a többség aligha gondolta volna, mi minden rejlik benne. Noha óriási teljesítményt nyújtott rajta, maga Townsend közismerten nem volt nagy rajongója a lemeznek, annak pedig főleg nem, hogy mind a stúdióban, mind a turnén csak humán hangszerként funkcionálhatott Vai kezében. Törvényszerű volt, hogy a kollaboráció nem tarthat ki sokáig – miután pedig az anyag nem váltotta be az előzetesen hozzá fűzött kereskedelmi reményeket, senki nem is erőltette különösebben a folytatást.

Devin ezt követően szó szerint ide-oda tengődött. Session-jelleggel gitározott a Front Line Assembly aktuális albumain (többek között olyan riffek feljátszását bízták rá, amelyeket jogi okokból nem másolhattak ki egy az egyben mások lemezeiről), majd egy turné erejéig a punk'n'roller The Wildheartsot is kisegítette, ám itt sem a saját ügyeivel foglalkozott. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy formálódó szólóprojektjével teljesen más irányba indult, mint amit akár még a zeneipar underground szegmensében is vártak volna tőle. A Vai-lemezt is kiadó, Devint a gitárosnak beajánló Relativity kiadó a demókat hallva kerek perec közölte, hogy eszük ágában sincs kiadni efféle brutális, indusztriális hatású metalt, a Roadrunner pedig szintén egyből kifarolt a tárgyalásokból, amint belehallgattak, miben is gondolkodik Townsend.

Devinnek végül a Century Media szavazott bizalmat, ők viszont ragaszkodtak hozzá, hogy ne a saját neve alatt hozza ki első önálló anyagát. Ezzel némi mérlegelés után maga a főszereplő is egyetértett: mivel aki ismerte a nevét, az Vai révén hallott róla, alighanem tévképzetekkel állt volna az anyaghoz. Így aztán a projekt a Strapping Young Lad nevet kapta (állítólag egy ismeretlen, idősebb hölgy nevezte jó kiállású ifjú legénynek Devint egyszer, csak úgy), és az Adrian White dobost leszámítva gyakorlatilag teljes egészében a főhős által feljátszott első lemez végül Heavy As A Really Heavy Thing címmel jelent meg 1995 tavaszán.

Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy az egyes Strapping Young Lad-album felperzselte volna a világot a maga idejében. Csupán az érme egyik oldala, hogy a lemezből az első fél évben mindössze százötven (!) példányt értékesítettek, de maga a szakma sem igazán figyelt oda az anyagra, pedig mai fejjel egyébként hallatszik mögötte a ráció. Bár kétségtelen, hogy Devin ekkoriban még messze nem érte el teljesítőképessége csúcsát. Az ipari beütésű, futurisztikus, zaklatott és zajos zúzda-metal eredetinek mindenesetre eredeti volt, Townsend pedig szép lassan megtalálta a megfelelő társakat is a folytatáshoz. Jed Simon gitáros régi vancouveri cimborájaként már a Vai-korszak előtt is játszogatott Devinnel, és két dalban a '95-ös lemezen is feltűnt, majd az ő révén került képbe Byron Stroud basszusgitáros Townsend első hagyományos szólólemezén, az 1996 tavaszán kihozott, teljesen agyahagyott Punky Brüster – Cooked On Phonics albumon. Egyben ez volt az első kiadvány is, amit már Devin saját kiadója, a HevyDevy Records licenszelt tovább a terjesztőknek.

Nyilvánvaló volt, hogy Simont és Stroudot a Strapping Young Ladben is érdemes fix emberként alkalmazni, bár miután létrejött a saját cége, Townsend egyre inkább úgy látta: nincs sok értelme több különböző néven alkotni, főleg, ha az egyes projektek között rajta kívül más személyi átfedések is vannak. Így aztán úgy kezdtek neki a második Strapping-album munkálatainak, hogy a dolognak már nem lesz folytatása. Maga az anyag azonban gyilkos volt, és ezt az első pillanattól fogva tudta mindenki – ezek után nem volt nehéz rávenni egy igazi nagyágyút sem arra, hogy csatlakozzon a projekthez. Devin a Vai mellett töltött időszakban, Los Angelesben ismerte meg a Dark Angel és a Death dobosistenét, Gene Hoglant, aki egyből ráharapott a friss dalokra, és örömmel csatlakozott a bizarr zenekarhoz.

Devin jó előre eldöntötte, hogy a lemez címe City lesz, már csak azért is, mert a dalokat elsősorban Los Angeles városa inspirálta. Az album ugyanakkor abból a szempontból érdekesen állt össze, hogy a még a Heavy As A Really Heavy Thingnél is sokkal brutálisabb, kompromisszum-mentesebb zenei anyag nagyjából egy időben készült egy sokkal higgadtabb, atmoszférikusabb anyaggal. Devin igen okosan elválasztotta egymástól a két történetet, és a Strappinget vette előrébb. A Meshuggah producerével, Daniel Bergstranddal felvett City tehát a Century Mediánál jelent meg 1997. február 11-én, nem különösen kiemelt reklámkampánnyal – ám erre most hirtelen mégis mindenki felkapta a fejét. Mindebben bizonyára az időzítés is kulcsszerepet játszott, hiszen ekkor már javában pezsgett az underground, szemben 1995 derekával, amely korszak sok tekintetben a metal legnehezebb időszakának számított, különösen Észak-Amerikában. A City azonban már egy sokkal fogékonyabb közönséget kapott telibe, és miután az európai szaklapok hirtelen elaléltak az anyag hallatán, a vájtabb fülű közönség is kíváncsi lett a csapatra.

Mire a lemez megjelent, Devin már a fentebb említett nyugisabb szólóanyag, az Ocean Machine: Biomech utolsó simításait végezte, és ahogy említettem, ekkoriban már eleve nem is voltak különösebb tervei a Strapping Young Laddel némi kötelező koncertezést leszámítva. Viszont természetesen ő is tudta, micsoda mesterművet alkottak: „Mindig is volt egy vízióm, és a Cityvel beteljesült az álmom. Egy nagyon kemény, modern, előrehaladott technológiájú albumot akartam készíteni, ami ezzel egyidejűleg is metal: nyers, éles. Lehet, hogy az effektek és a hangminták néha még az éneket is háttérbe szorították, ami itt-ott akár túl sok is lehet, de pont ezt akartuk. Mi döntöttünk így. Amikor elkészültünk a végleges keveréssel, a hangmérnök közölte, hogy ennek újra neki kellene futni, mert túlságosan is elöl vannak a samplerek, és ettől zavarosnak tűnnek maguk a dalok is, de semmit sem változtattunk. Az én célom ugyanis pontosan egy ilyen megszólalású lemez elkészítése volt. Eddigi életem során rengeteg különféle zenét játszottam minden stílusban, de a Strapping Young Lad a saját projektem, és a szónikus poklot akartam megteremteni általa. Mindig is nagyon izgatott a modern zene technológiai dimenziója, és minél kijebb akartam tolni a határokat, hogy aztán még ezeket is átugorjam. Mindenképpen valami újat szerettem volna létrehozni." A törekvések tehát teljesen világosak voltak, és minden zenésztárs felsorakozott az ügy mögött. Hoglan: „Az volt a célunk a lemezzel, hogy lemészároljuk a hallgatót. Hogy zeneileg szabályszerűen végezzünk vele. Azt szerettük volna, ha a City erőszakosabbra és keményebbre sikerül, mint bármi más, és nagyban különbözik is mindentől. És ez sikerült is."

Ma már nagyjából mindenki képben van Devin munkásságát illetően, ráadásul Townsend direkt vagy indirekt formában zenekarok egész generációira gyakorolt óriási hatást az elmúlt bő két évtized folyamán. Emiatt aztán ha valaki esetleg nem ismeri ezt az anyagot, és valamelyik 21. századi Devin-mű hatására ás vissza, talán nem is vágja majd elsőre, mitől volt annyira földrengető 1997-ben a City. Mert végső soron tényleg rámondhatjuk, hogy minden ízében jellegzetes Devin-metalt rejt, amely történetesen sokkal brutálisabb a mai dolgainál, de még ezzel együtt is száz százalékosan townsendes. Akkoriban viszont a világ még nem ismerte Devin megszámlálhatatlan hangszőnyegből, apróságokból, effektrengetegből összefont muzsikáját, és korábban nem is igazán hallott hozzá hasonlót.

Mindez az album mai füllel is elképesztő durvaságával együtt leírhatatlan hatást eredményezett. Olyat, hogy például tisztán emlékszem: konkrétan fel sem fogtam, mit is hallok, amikor először szembesültem a lemezzel némi fáziskéséssel a megjelenéséhez képest. (Akkoriban ez már csak így ment: mindennek volt némi átfutási ideje, hiszen nem lehetett az összes aktuális megjelenést egyetlen kattintással leillegálni/elindítani.) Aztán másodszorra és harmadszorra sem. Hallottam, hogy zseniális, viszont jó idő kellett hozzá, mire legalább részleteiben felértem ésszel, mi minden történik a dalokban, azt viszont két évtized távlatából sem merném állítani, hogy az összes nüanszra kiterjedően kiismertem az anyagot. A készítők célja pedig pontosan ez volt. Devin: „A City pont olyan, mint a gyümölcsszörpök: megveszed, látszólag akkora üvegben vannak, mint a többi üdítő, de ahogy adod hozzá a vizet, rájössz, hogy sok-sok liternyi innivaló jön ki egy palackból. Ez az album ugyanez: annyi mindent zsúfoltunk bele, hogy akár tizenöt különböző lemez is kijött volna ennyi ötletből. Minden egyes dal tele van apróságokkal. Volt bátorságunk így összerakni, tényleg semmitől sem riadtunk vissza, és semmit sem sajnáltunk."

A Velvet Kevorkian kakofón intrója után mindjárt az All Hail The New Flesh kavargó-fortyogó, vastag effektszőnyeg alá rejtett riffelése megforgatja az embert a saját tengelye körül – mint mondtam, mai füllel hallgatva összekeverhetetlenül devines a dalszerkezet és a dallam, akárcsak a konkrét témák, akkoriban viszont még nem tudtuk, milyen is az, ha valami devines, így a hatást semmihez sem lehetett mérni. Az album monumentális, a hallgatót agyonnyomó, töményen sűrű megszólalása csak hozzájárult ehhez. Tényleg nehéz kibogozni, pontosan mi hol szól, noha maga a szám egyébként kifejezetten fogós, és durvaságával együtt is végig áthatja a Devinre olyannyira jellemző atmoszférikus, filmzenés érzés is. Bár mondanom sem kell, maximum a leghidegebb, legrémisztőbb disztópikus sci-fikhez passzolna...

A Hoglan hatalmas pörgetéséből kibontakozó Oh My Fucking God meg még talán azokhoz sem, itt ugyanis olyan szinten járatják csúcsra a brutalitást, amivel a banda még a sok szempontból rokon törekvésekkel rendelkező, korabeli Fear Factoryn is túltett (nyilván nem véletlenül tűnt fel évekkel később Dino Cazareséknél Stroud, majd Hoglan is). Devin death/grindos ritmusokra érkező, szinte kibogozhatatlanul sűrű és gyors riffelésre süvölti-üvölti-sikoltja a szöveget (de csak úgy mellékesen még némi gunyoros-pszichopata dalolászás is befér neki egy ponton), a végeredmény pedig leírhatatlan, kábé mintha beszorultál volna egy szárítógépbe. A Detox alapriffjei kapcsán megint nem rossz közelítés a Fear Factory, bár itt ismét nem kerülhető meg a City hangzása, ami a tömény samplerszőnyeg és az effektrengeteg miatt sokkal kevésbé tűnik körülhatároltnak, mint mondjuk az e téren nagyon is vonalas Demanufacture-é. Másrészt Devinnél például olyan crossover/thrashes megoldások is befértek itt, amik Burton C. Belléknél például bizonyosan kiestek volna a rostán. Maga a dal egyébként ismét agydaráló módon kegyetlen, mégis fogós, különös tekintettel a majdnem-dallamos, lassabbra vett, mégis pattanásig feszített középrészre.

A Home Nucleonics leginkább talán kaotikus, futurisztikus kiber-thrashként jellemezhető, de ez is csak hozzávetőleges közelítés: mechanikusan szaggató-zakatoló darab őrületes dob- és gitártémákkal, itt pedig érdemes megjegyezni, hogy Devin ordításában még a legbrutálisabb pillanatokban is rejlik valami olyan, amitől fogósnak tűnik a zene. A hangsúlyt azonban végig az összhatásra helyezték, nem az egyéni teljesítményekre. Az AAA a lemez egyik leghatásosabb riffjével indul, amit Milán Péter annak idején a hammeres kritikában lopakodóként jellemzett, jobb jelző nekem sem jut eszembe, Devin énekével együtt pedig különösen szuggesztív. A vokálmegoldások itt egyfajta sajátos átmenetet képeznek a szövegmondás, a hagyományos ének és az extrémebb ordítások között, és irgalmatlanul nagyot dobnak a groove-os, súlyos gitártéma amúgy is igen magas energiaszintjén. Jót is tesz a fülnek ez a kimértebb tempó a sok felpörgetett zúzda után. A hangulat és egyes hangszerelési megoldások egyébként itt sem állnak távol a klasszikus Fear Factorytől.

Az Underneath The Waves címe alapján akár valami elszállósabb szerzemény is lehetne, ám valójában nem is állhatna távolabb ettől: szélsebesen repesztő, teljesen kattant darab egy végletekig hisztérikus Devinnel, aki az őrület határáig jut a dal első szakaszában, sőt, talán túl is lendül rajta. Utána azonban megint sikerül valami olyat villantania, amiben minden irracionalitása, zaklatottsága ellenére is rejlik valami fennkölt szépség, és ad a nótának egyfajta szárnyaló érzetet. A kultikus New York-i noise/indusztriál-formáció Cop Shoot Coptól feldolgozott Room 429-ja olyan, mintha valami skizofrén musicalből emelték volna át ide – a Devin-féle értelmezés egyébként meglehetősen közel áll az annak idején az MTV 120 Minutes műsorában elég rendszeresen játszott eredetihez, maga a dal pedig jó, még ha kicsit ki is lóg innen. Viszont ismét nem tesz rosszat a fülnek ez a kis szünet a megállás nélküli letámadás közepette. Emellett kellően meg is alapozza a záró Spiritualityt, amely ugyan a leállós-atmoszférikus-kimért vonalat követi összekeverhetetlen Townsend-hangszőnyeggel, súlya valahogy mégis agyonnyomja az embert – még azzal együtt is, hogy az album egyetlen tételeként akár egy mai Devin-albumra is odaférne kicsit habosabb formában.

Noha a lemez amolyan sleeper hitként komoly karriert futott be az undergroundban, ironikus, hogy Devin még így sem talált kiadót az Ocean Machine: Biomech albumhoz, így ezt ismét a HevyDevy égisze alatt hozta ki. Ekkoriban több ellentmondásos nyilatkozatot is tett a két anyag egymáshoz való viszonyáról: az alap az volt, hogy az egyik ugyanazon történet sötét, a másik pedig a világos oldala, de néha azt is hozzátette, hogy személy szerint sokkal többre tartja az Ocean Machine-t, mint a Cityt. Nem tudni, mindebből mit gondolt akkoriban komolyan és mit nem, de tény: a Biomech először Japánban aratott nagy sikert, majd némi fáziskéséssel, már az InsideOut gondozásában végül ráharapott Európa és Észak-Amerika is. Ez a hibátlan dalokkal teli anyag tényleg érdekes kontrasztot ad a Cityhez képest, ugyanakkor van közöttük rokonság is, ez tagadhatatlan – számomra a mai napig ezek számítanak Devin valaha készített legjobb munkáinak.

A folytatás ismert: Devin nem sokkal később teljesen kikészült mentális problémáitól, valamint az ezekre mértéktelenül tolt illegális és egyéb cuccoktól, és 1998-ban bevonult egy mentális betegségeket kezelő intézménybe. A kórházban bipoláris személyiségzavart diagnosztizáltak nála – ami ugyebár további érdekes színezetet ad a fenti zenei kettősségnek is –, és miután kijött a rehabról, kategorikusan kijelentette: mivel élete egyik rossz személyes periódusára emlékezteti, a Strapping Young Ladnek örökre vége. Egy ausztrál koncertalbum az év derekán még megjelent No Sleep 'till Bedtime címmel, rajta két stúdióbónusszal, de úgy tűnt, mindez már csak záróakkord. Ennek ellenére Devin 2000-es, immáron negyedik szólóalbumát, a közvetlen elődeihez képest jóval durvább, zúzósabb Physicistet Simonnal, Strouddal és Hoglannel készítette el, vagyis a szálak nem maradtak elvarratlanul. Sőt, nem sokkal később ismét újjáéledt a Strapping Young Lad is, a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások, majd az azt követő hangulat ugyanis mélyen megérintették Devint. A 2003 elején kiadott, a banda nevét viselő „csirketollas" album ugyanakkor ezzel együtt is jóval könnyebben fogható, letisztultabb anyag lett, mint a City.

A harmadik kiadványt utóbb még két további lemez követte: a 2005-ös Alien, majd a 2006-os The New Black, majd a banda története tényleg befejeződött, Devin saját bevallása szerint mindent elmondott, ami Strapping Young Ladként benne volt. Emellett pedig sosem rejtette véka alá, hogy a banda szerinte dolgozhatott akármilyen lelkiismeretesen, már nem volt képes utóbb versenyre kelni a Cityvel. „A mai napig a City a legjobb Strapping-lemez", szögezte le például a The Alien idején egy interjúban. „Az új is jó, de itt most nem arról van szó, hogy bármelyikkel is bármi gond lenne. Ugyanaz áll itt is, mint a Slayernél, akik szintén soha nem lesznek képesek még egy Reign In Bloodot készíteni. Szóval nincs miért feszülni ezen. Az, hogy volt egy ilyen lemezed, még nem jelenti azt, hogy többet már nincs értelme csinálnod. De közben őszintének kell lenned önmagaddal szemben."

A Strapping Young Lad dalai ma már Devin koncertrepertoárjában sem szerepelnek: mindössze 2012 októberében tartott, londoni karrier-összefoglaló buliján bukkant fel Jed Simon, hogy megszólaltassanak néhány tételt közösen. Viszont a dolognak nem várható folytatása, pedig közönségigény bizonyosan lenne rá. Devin: „Nem esik nehezemre kezelni, hogy London után mindenki elkezdett kérdezgetni egy fullos újjáalakulásról, azt viszont igen, hogy miért váltak az emberek ennyire a dolog megszállottjává, ezt ugyanis komolyan nem értem. Illetve abban a tekintetben értem, hogy az embereknek van egy bizonyos kapcsolódása a saját életük egy adott szakaszához, amelyben az a zene fontos szerepet töltött be, és azt hiszik, hogy ha egy adott csapat újjáalakul, akkor bizonyos értelemben véve ők is újjáélhetik majd azt az időszakot. Ez azonban nem így működik, tényleg nem! Időről időre be is bizonyítják ezt azok a zenekarok, amelyek újjáalakulnak, és megpróbálnak megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Ez engem nem érdekel. És nemhogy nem érdekel, de minél többen kérdeznek róla, annál kevésbé akarom megcsinálni. A legbiztosabb módszer arra, hogy ne csináljak semmit, éppen az, ha valaki elkezd erőltetni nálam egy adott dolgot... Szóval ha azt látom, hogy az emberek erről beszélnek, mindig jókat nevetek. Csócsálhatják ezt a témát akármeddig, a lényeg annyi, hogy úgyis azt csinálom, amit akarok."

Ez egyébként alighanem a megfelelő döntés, ugyanis én sem tudom, mi újat mondhatna ma a Strapping Young Lad, különösen, ha azt vesszük alapul, hogy a zenekar a második lemezzel tényleg abszolút alapművet tett le az asztalra. Devin: „A Strappingnek azért lett vége, mert nem vagyok már huszonéves. Az embereket amiatt fogta meg annyira a zenekar, mert szenvedélyes és őszinte volt – viszont egy olyan állapotomról mesélt, ami azóta már megszűnt. Mára túlléptem azokon a dolgokon, amik mondjuk 27 éves koromban művészileg kielégítettek. Üzleti szempontból nyilván egyszerű lenne folytatni a dolgot: előadhatnám, hogy haragszom a világra, elküldhetnék mindenkit a picsába, aztán jól megmarketingelhetnénk, akár pólóra is nyomtathatnánk az üzenetet. Sokan nem is értik, miért nem teszem ezt – de épp azért nem tehetem meg, amiért annyira szerette mindenki a Strappinget. Ha ugyanis én hamisan vezetnék elő valamit, ami olyan sokat jelentett a közönségemnek, az csakis paródia lehetne. És annál még csatornát ásni is jobb, mint paródiát csinálni a zenémből."

Nem feltétlenül emlegetjük manapság direktben annyit, de senkinek se legyenek illúziói: a City a '90-es évek második felének egyik legfontosabb, legnagyobb hatású extrémmetal-lemeze volt. Tipikusan az a fajta album, amit lehet, hogy a maga idejében nem hallgatnak milliók, viszont akik rákattannak, azoknak egy igen jelentős százaléka nem sokkal később zenekart alapít, és fő hatásként, Bibliaként tekint rá. Ebből a szempontból mondjuk az At The Gates Slaughter Of The Soulja sem rossz párhuzam akár, ami a maga idejében szintén nem számított instant közönségsikernek, néhány év alatt azonban szépen lassan mindenhová beszivárogtak a hatásai. A City ugyanez: így vagy úgy, de a 2000-es évek legtöbb amerikai és európai extrémmetal-, neo-thrash-, groovemetal-, metalcore- és deathcore-albumában rejlik egy kicsi Devin 1997-es munkájából: Slipknot, Soilwork, Chimaira, Raunchy, Mnemic, Bring Me The Horizon, tényleg nem sorolom...

Mint ahogy az egyik fenti Devin-interjúrészlet is elárulja, az anyag jelentőségével természetesen készítői is tisztában vannak. Hoglan: „A City mindenképp stílusdefiniáló album volt a metalban. Olyan lemez, ami mindenki számára magasabbra emelte a lécet. Akkoriban elég kevés ilyen tényleg nagyon fasza album jelent meg. Nem véletlenül nem is akartuk megismételni a következő lemezzel. Az ember sosem tudhatja előre, mit gondolnak majd a hallgatók az albumáról, így már csak emiatt is baromság lenne a közönségnek készíteni a lemezeket. Ha megkérdezel egy zenészt, biztos, hogy azt mondja majd: elsősorban saját magának játszik, ő maga az elsőszámú rajongó, akinek meg akar felelni. Emiatt készülhetnek a Cityhez hasonló lemezek is. Meg akartunk felelni a saját igényeinknek, át akartuk ültetni az ötleteinket a gyakorlatba. Annyira rápörögtünk a dalokra, hogy minden egyes ötletnek fel kellett kerülnie a Cityre. Devin eleve rendelkezett egy alapkoncepcióval, és a zenét ő írta, mi pedig azért csatlakoztunk hozzá, mert tetszettek az elképzelései. A maga idejében mindenki teljesen ki is akadt az Oh My Fucking Godtól és társaitól. Szerintem egy igazi metalrajongó nem is hallgathatja úgy meg a Cityt, hogy ne az legyen az első reakciója: jézusom, te szent szar!"

Ehhez nem tudok sok érdemit hozzáfűzni, mert ahogy említettem, engem is sokkolt annak idején a lemez. Nem is igazán tudom, várható-e még ennyire újszerű, tökönrúgásként ható album a műfajban, mint amilyen például ez is volt annak idején – hajlok rá, hogy már nem nagyon. Pedig óriási szükség lenne rá...

Devin Townsend február 13-án Budapesten, a Barba Negrában játszik a Between The Buried And Me és a Leprous társaságában. További részletek itt.