Shock!

Egy Strapping Young Lad lemez mellett (vagy bármilyen Devin Towsend alkotás mellett) nem lehet csak úgy elmenni. Hiába terjengenek olyan pletykák - tulajdonképpen egy félreérthető interjú miatt - hogy ez az utolsó SYL lemez, Devin inkább pelenkázni szeretne otthon, távol a színpadi ordibálástól, ez persze nem igaz, nem az a típus, aki csak úgy abba tudná hagyni, mielőtt még igazán felért volna a csúcsra.

Devin mindig egy jókora lépcsőt mászik meg egy lépéssel, egy új követ rak a saját maga kreált világba, amitől jó néhányan szerte e bolygón csodásan érezzük magunkat. A SYL lemezeivel mindig a dühösebb oldalát mutatja meg, ez most sincs másképp, még akkor is, ha itt sem normális olykor - gondoljunk csak a lemez egyik dalához készült klipre. A The New Black már a borítóval az ellentondást hordozza - lévén az fehér. De ki lepődik meg ezen.

A zene pedig... igen, olykor tömény egyszerre. Általában végighallgatom együltömben, ha erre óhajtozom, de előfordult, hogy a lemez utolsó dalait már átugrottam. Őrületből sosem elég, akár ha csak a számcímeket vagy némelyik gitárszólót nézzük (a You Suckban például a gitárszólót hallván az ember csak röhög egy nagyot, hogy ezt most miért és milyen hülyeség ez már), vagy a harmadik nótában a fúvósok hallatán is egy cseppet elcsodálkozik az ember, és itt kicsit elmegy esztrádba a nóta, sűrű kétlábgépezéssel. Bizarr.

A Monument egy menetelős kattantság, a Hope már-már Meshuggah-san borult, a Far Beyond Metalban Devin áriázik, amiről igazából nem lehet eldönteni vajon csak a vicc kedvéért csinálja-e, olyan mint valami trú metal paródia. A Fuckerben vendégénekel Bif Naked, aki egy kanadai szétvarrott hölgy. Az nagyszerű Almost Again némelyest kilóg az a lemezről, bár a nóta közepétől jön a zúzda, mégis valahogy mintha egy jóval futurisztikusabb világból csöppent volna ide. Néha olyan a zene, mint valami futurisztikus black/death keverék, máskor egy beteges vizuális festmény hangokba öntve, az viszont tény, hogy kicsit más, mint az eddigiek, és ezért talán néhány rajongó csalódott is lesz. De hát ezt hívják zenei fejlődésnek, nem? Gene Hoglan ismét brillírozik - mi mást tenne? -, Devin dalol devinesen meg ordibál devinesen, pont úgy, ahogy azt mi szeretjük.

Egyelőre 9 pont nálam, az a típus, ami lassan szeretteti meg magát. Meglátom év végén mennyire lesz a kedvencek között - kicsit vagy nagyon. Devin, te meg gyere el már hozzánk koncertezni bármelyik zenekaroddal, jóvan?...