Shock!

Igen, ott volt a Cherry Pie klip, meg a már a hajmetal-éra viszonyai között is túlzó imázs hol fehér frakkokkal, hol agyondizájnolt bőr-farmer szerelésekkel. Ennek tetejébe jött a kínos pletyka a sessionzenész által feljátszott gitárszólókról – sőt, komplett lemezekről –, amit a lehető legbénábban kezeltek le. Aztán nagyon magasról zuhantak nagyon mélyre, és a történet első korszakát – már jóval később – a világ legmagányosabb halálesete zárta le: a főhős, aki a '90-es évek elején a sztármagazinok címlapján élte mindennapjait és viharos házasságát a topmodell Bobbie Brownnal, egy útszéli motelben távozott örökre ebből a világból teljesen egyedül, mindössze egy üveg tömény és temérdek gyógyszer társaságában. A tanulságos és tragikus történet fenti elemeit azonban legjobb félretenni a Warrant harmadik albumát, az 1992-es Dog Eat Dogot hallgatva – itt ugyanis csak és kizárólag a zenéről szól minden. Ráadásul ritka magas minőségű zenéről.

A Warrant a Sunset Strip klubjaiból bújt elő a '80-as évek végén, és különböző személyi leosztások után végül 1987-re szilárdult meg a klasszikus felállás az Ohióból elszármazott Jani Lane énekes, Erik Turner és Joey Allen gitárosok, Jerry Dixon basszer, illetve Steven Sweet dobos kvintettjével. A multihangszeres Lane nagyon gyorsan a zenekar vezéregyéniségévé vált: folyamatosan feszítette a közlésvágy, és roppant könnyen szakadtak ki belőle a számok. „Eredetileg dobos voltam, de aztán el kellett adnom a cuccomat, hogy Los Angelesbe költözhessek", idézte fel később. „Ott viszont már mindenki azt mondta: hé, haver, de hát tudsz énekelni, és ráadásul még a hajad is szőke, szóval énekesnek kell lenned! Így aztán ott már nem is vettem új dobszerkót, de az összes demón én doboltam, sőt, később még itt-ott a lemezeken is. Minden alkalommal leültem dobolni, ha éppen úgy adódott. De magukat a dalokat javarészt akusztikus gitáron írtam. Olyannyira, hogy elektromos gitárom például nem is volt. Mindig azt mondtam: ha egy dal működik egy szál akusztikus gitárral meg énekkel, akkor működni fog az összes többi hangszerrel is. De természetesen minden a dalszerzési folyamat része, és az volt a legnagyobb szerelmem: dalokat írni. Amolyan terápia ez számomra, főleg a szövegírás... Zeneileg képes vagyok egy nap akár tíz nótát is összerakni, de miután a szövegekre kerül a sor, kétszer annyit dobok ki a számok közül, mint amennyi megmarad."

A csapat gyorsan népszerű lett Hollywoodban, és a kor viszonyai között az általuk játszott pop metallal nem is volt nehéz szerződéshez jutniuk: Tom Hulett menedzser segítségével a Columbiához igazoltak, és már első albumukkal, az 1989 első napjaiban megjelent Dirty Rotten Filthy Stinking Richcsel hatalmas sikert arattak Észak-Amerikában. És noha a Warrant jóformán azonnal áttört az MTV-s slágerek, így a Down Boys, az amerikai listák második helyéig jutott Heaven ballada, a Big Talk és a Sometimes She Cries jóvoltából, a zenekarnak az első pillanatoktól fogva küzdenie kellett az előítéletekkel. Nyugodtan kijelenthető, hogy a Poison és a Winger mellett egyetlen másik korabeli hajmetal-banda sem kapott annyi rosszindulatú kritikát, mint ők: ebben a kissé harsányra pörgetett imázs és a klipek cukros látványvilága éppúgy szerepet játszott, mint zenéjük könnyed jellege. Utóbbira csak még jobban ráerősített, hogy a kiadó, illetve a korszak egyik emblematikus producere, Beau Hill elsősorban ezt az oldalukat akarta kidomborítani. A Dirty Rotten Filthy Stinking Rich emiatt a mai napig sokat köpködött lemeznek számít, pedig Lane dalszerzői kvalitásai már itt is nyilvánvalóak voltak, noha a hangzást valóban túlcukrozták.

A Warrant első nagylemeze mindössze egy év leforgása alatt dupla platina lett az Államokban, a csapat hitelességének azonban egyetlen nyálasra vett klip vagy pikírt kritika sem ártott annyit, mint amikor elterjedt a pletyka azt illetően, hogy a lemezen Turner és Allen voltaképpen nem is játszott. A zenekar ekkoriban nem kommentálta a híreket, amivel hosszabb távon alighanem csak ártottak maguknak, mivel susmusról igazából szó sem volt: Beau Hill valóban bevonta a munkálatokba a Streets és a City Boy gitárosát, a keresett sessionista Mike Slamert, ám mindez nem titokban történt. Vagy legalábbis nem teljes titokban... Hill: „A demózási fázisban összehívtam egy zenekari megbeszélést, és azt mondtam: srácok, a világ legnagyobb gitárosaival kell versenyeznetek, beleértve ebbe Steve Vaitól kezdve Warren DeMartinin át Eddie Van Halenig mindenkit. Őszintének kell lennem veletek: a dalok nagyszerűek, de a szólókat tekintve vannak gyengeségeink, szóval szeretnék hozni egy kis erősítést. És ugyan egyetlen zenekar sem szeret ilyesmit hallani a producerétől, csakis a legnagyobb tisztelettel tudok beszélni róluk: meghallgattak, egyetértettek, és igazi úriemberként álltak az egész helyzethez. Egyébként feltüntettük a lemezen Mike-ot is (a köszönetrovatban, Mike „Guitar God" Slamerként, ami azért túl sokat nem mond a tényleges szerepéről... – D.Á.), de valamiért mégis a mai napig úgy vezeti elő nekem ezt a témát mindenki, mintha valami színfalak mögötti, titkos mesterkedésről lett volna szó. A csapatból mindenki beleegyezett, minden teljesen nyíltan történt, egyébként pedig mindenki részt vett a munkában."

Azt illetően a mai napig megoszlanak a vélemények, pontosan mennyit is gitározott a lemezen Slamer. „Minden dalban én játszottam fel a saját ritmustémáimat, akárcsak Joey. Szólóztunk is. Beau Hill javaslatára került be a képbe Mike, aki szintén felnyomott pár szólót", idézte fel hosszú évekkel később Turner, ami nagyjából hihetőnek is tűnik, és rímel Slamer témába vágó nyilatkozataira is. Emellett a csapat koncertteljesítményére ekkoriban sem igazán lehetett panaszokat hallani, a banda élőben is simán és gördülékenyen játszotta a dalokat. A bélyeg azonban végleg rájuk üttetett. Miközben a KISS-től a Cinderellán át a színtéren zenélő bandák egész sora alkalmazott session-zenészeket a lemezfelvételeik során, a szakma valamiért egyedül a Warrantet kiáltotta ki csalók gyülekezetének. Dixon: „Minden producernek vannak ötletei beugró énekesekkel, sessionzenészekkel, viszont mi ezzel együtt is mindig aktívan részt vettünk a munkálatokban. Én a magam részéről semmiféle trükközésre nem emlékszem azokból az időkből. Azért is nagyon vicces ez az egész, mert manapság aztán tényleg senki sem játszik a saját lemezén, tele van minden trükközéssel, pro-toolsszal meg autotune-nal... Akkoriban viszont valahogy mi lettünk a bűnbak ebben a kérdésben, pedig abban az időben még kétinches szalagokra vettünk mindent, nem léteztek ezek az említett megoldások. Elejétől végéig el kellett játszanod a dalokat, különös tekintettel az alapokra. Azon túlmenően nem is nagyon tudom, mit mondhatnék erről az egészről, hogy szerintem nem védtük meg magunkat kellően a támadásokkal szemben... Viszont ha valaki eljött egy koncertünkre, pontosan láthatta, hogy képesek vagyunk mindent eljátszani. Egyszerűen csak nem vagyunk olyanok, akik egyből elküldik a picsába a fikázókat. Pedig lehet, hogy ezt kellett volna tennünk..."

A zenekar már csak a rengeteg támadás miatt is igyekezett komolyabbra venni a második albumot. Mindez össze is jött nekik: Lane sokkal érettebb, mélyebb, kerekebb dalokat írt a folytatásra, ám egy utolsó pillanatban érkezett telefonhívás végül mindent megváltoztatott. Jani: „Elkészültünk a lemezzel, aminek Uncle Tom's Cabin lett volna a címe. Baromi büszkék voltunk rá: ott szerepelt rajta az Uncle Tom's Cabin, az I Saw Red és még néhány ilyen komolyabb nóta. Aztán felhívott a Columbia főnöke, nagy Aerosmith-rajongó, és azt mondta: figyelj, szükségem lenne egy együtténeklős, az embereket talpra állító, szexuális töltésű slágerre, ebből a szívszaggató vonalból meg nem kell több, kérek egy single-t! Szó szerint aznap éjjel megírtam a Cherry Pie-t, másnap feldemóztam, és még azon a hétvégén elküldtem neki New Yorkba, hogy letesztelje a kocsijában. Hétfőn visszamentünk a stúdióba, felvettük a végleges változatot, és hirtelen azt vettük észre, hogy minden a Cherry Pie-ról szól az albummal kapcsolatban. Miután pedig kijött a lemez, már a sarki boltban is úgy fogadtak, hogy hé, Cherry Pie-csávó!"

A Warrant második albuma, az 1990 szeptemberében megjelent Cherry Pie – amelyen egyébként szintén igénybe vették Slamer segítségét – tehát megszülte az egész hajmetal-korszak egyik legikonikusabb slágerét, és a címadó dal maximális mértékben rá is nőtt a lemez többi részére. Az egy híres gyilkosság történetét elmesélő Uncle Tom's Cabin és a szakítós témájú, Lane idegösszeomlását feldolgozó I Saw Red már elég alaposan megmutatta, hogy a csapatban jóval több rejlik az együtténeklős partihimnuszoknál, de innentől fogva csapdába kerültek: a dal gyakorlatilag örökre beskatulyázta a Warrantet a feltúrt hajú posztersrácok szerepébe. Az album még elődjénél is nagyobb sikert aratott, ismét kétszeres platina lett, a Cherry Pie és szexistának kikiáltott klipjének diadala viszont bizonyosan nem abba az irányba hatott, hogy a bandát és Lane-t komolyan veendő zenészekként könyvelje el a világ. Ezen a ponton mindez már a csapatot is frusztrálta, bár a sikervonaton száguldva nyilván azért nem tűnt annyira elviselhetetlennek a helyzet. Viszont jó előre eldöntötték, hogy miután erősebb pozícióba kerültek, a harmadik albumnál már a saját elképzeléseiket fogják érvényesíteni.

A banda a Cherry Pie turnéja után elvonult egy kis szünetre, és gyökeresen más megközelítéssel rakták össze a Dog Eat Dog című hármas lemezt. Jerry Dixon: „Úgy gondolom, akkorra találtuk meg igazán önmagunkat. Az első lemezen azok a nóták szerepeltek, amiket annak idején a klubokban játszottunk. Aztán jött a második, ami már sokkal súlyosabb lett, ott volt rajta az Uncle Tom's Cabin, és nagyjából arra a hangulatra törekedtünk, csak ugye a kiadó az utolsó pillanatban még rendelt egy nagy himnuszt, egy We Will Rock You-típusú dalt. Ez lett aztán a Cherry Pie, ami mindent megváltoztatott. Hálásak voltunk a sikerért, de eredetileg nem ez lett volna az elképzelés... A Dog Eat Dog előtt aztán volt egy kis szabadidőnk, kicsit leülepedtek bennünk a történtek, és azt mondtuk: oké, akkor most készítsünk egy komoly lemezt. Játsszunk komolyan, legyenek tartalmasabbak a számok. Kicsit felnőttünk, és szerintem ott találtunk rá arra a hangzásra, amelynek a kialakítására mindig is törekedtünk."

Az előző két lemeznél lényegesen érettebb, keményebb, komolyabb hangvételű albumhoz a banda már nem a hangzáshabosító Beau Hillt, hanem a Dokken, az Extreme vagy a Skid Row producereként a sallangmentesebb megszólalás letéteményeseként ismert Michael Wagenert kérte fel zenei rendezőnek. Wagener a Warrant kétes hírneve miatt maga sem tudta, mire számítson, amikor 1992 kora tavaszán megkezdték a felvételeket, ám kellemesen csalódott bennük: „Igazából mindig az jut eszembe róluk, hogy a Warrant alapvetően kemény csapat volt, csak a kiadójuk nyomása és egyéb tényezők miatt ez sosem jött át igazán a lemezeikről. Élőben az elejétől fogva jóval súlyosabban dörrentek meg, mint ahogyan azt az albumaik visszaadták, és sokkal mélyebbek voltak a dalaik is. Jani alapból is elképesztően jó dalszerző volt, de nagyon szerencsés is, mert a banda mindig roppant feszesen játszott, és nagyon keményen odavágtak. A Dog Eat Doggal pedig végre sikerült megcsinálnunk azt a lemezt, amit mindig is szerettek volna elkészíteni. Szerintem csak mítosz, hogy alig játszottak valamit az első két lemezükön, noha természetesen én magam is hallottam ezeket a pletykákat. Biztos vagyok benne, hogy mindenki mindenben részt vett, amit csináltak. Kimondottan jó zenészek, és tökéletesen képesek voltak eljátszani a saját dolgaikat. A Dog Eat Dog készítésének minden egyes fázisában aktívan részt vettek, és egyetlen hangot sem játszott külsős azon az albumon, kizárólag a zenekart hallani rajta. Nyilván semmit sem tudhatok biztosan az első két lemezről, hiszen azokat nem velem készítették, de nem tudom elhinni, hogy lett volna alapja a pletykáknak, hiszen a Dog Eat Dogon és a koncertjeiken tökéletesen hallatszott mindnyájuk teljesítménye."

Mindezt igazolandó, Wagener a bookletben egy személyesen aláírt jegyzetben biztosította a majdani vásárlókat, hogy a lemezen hallható összes hangot a Warrant tagjai rögzítették szalagra. A Dog Eat Dog végül 1992. augusztus 25-án került a boltokba – egy olyan időszakban, amikor azok a zenekarok, akikkel együtt Lane-ék feltörtek, már többnyire légüres térben fuldokoltak, és saját bevallása szerint Jani is viszonylag gyorsan rádöbbent, hogy éppen halálugrást követtek el a szakadékba: „Amikor a Cherry Pie megjelent, a Columbia New York-i főhadiszállásán, egyből a főbejárattal szemben ott volt egy hatalmas plakát a lemezborítóval. Ezúttal viszont amikor a megjelenés után kicsivel bementem a céghez ügyeket intézni, már az Alice In Chains Dirtje lógott ugyanazon a helyen. Megálltam, és azt mondtam magamban: húha..."

Nagy kár, hogy az 1992-es mainstreambe már nem fért be a Warrant, ami ebben az esetben azt jelentette, hogy esélyt sem kaptak, a Dog Eat Dog ugyanis lazán és mindenféle erőlködés nélkül a csapat legjobb lemeze. Az csak a dolog egyik oldala, hogy Wagener harapósabb, súlyosabb hangzást biztosított a bandának: maga Lane is olyan dalokat írt a lemezre, amelyek a Cherry Pie alighanem legmélyebb és legerősebb dala, a sokat emlegetett Uncle Tom's Cabin nyomvonalán haladtak tovább. A végeredmény ezáltal egy igazi melodikus mestermű, amelyből jóformán teljességgel hiányzik az első két lemez nagyon szerethető, ám sok dalt tekintve tényleg egydimenziós vattacukor-faktora. Ezt az albumot nem lehet leírni annyival, hogy jó soundtrack volt az amerikai tinédzserek számára ahhoz, hogy leimádkozzák a barátnőjükről a bugyit az autó hátsó ülésén, ugyanis sokkal érettebb, kiműveltebb dalokat rejt ennél. Viszont így is maradéktalanul megvan benne mindaz, ami a Warrantet Warrantté tette, jelesül Lane összekeverhetetlen dallamvilága és zeneszerzői védjegyei. Én a magam részéről az egész hajmetalnak csúfolt stílus egyik csúcslemezének tartom ezt az albumot, amelynek mindössze egyetlen hibája van: legalább egy, de inkább másfél évvel később jelent meg a kelleténél...

A nyers, telt megszólalású album helyből két óriási bombával indul: a Machine Gun vérbeli Warrant, ám összefogottabb, keményebb kivitelben, tökös gitáralapokkal és egy olyan refrénnel, ami azonnal a fülbe ül. Ám még ez is csak amolyan felvezetés a The Hole In My Wallhoz, amelynek hallatán akárkinek leeshetett, hogy ezen a lemezen bizony nem lesz újabb Big Talk vagy Cherry Pie. Amelyek amúgy nagyon is jó dalok, de ez a döngölős, szájgitárral színezett riffeléssel operáló, fülledten erotikus, roppant izgalmas dallamvilágú szám simán zsebre rakja bármelyiket, és helyből Lane valaha írt legerősebbjei közé kívánkozik. Viszont még ebből sem következne az April 2031, ahol tényleg nyoma sincs az első két lemez érzésvilágának, pedig a riffek, a dallamok és a hangvétel így is eszenciális Warrant. A kissé szájbarágós, de hatásos szöveg az apokalipszis utáni perspektívából mesél a világról, a nóta építkezése pedig ehhez passzolóan drámai. Igazából olyannyira, hogy az ember még a refrén gyerekkórusos megoldása hallatán sem vonja fel a szemöldökét, mert még ez is tökéletesen passzol ide, pedig az ilyesmi általában nagyon vékony jég. És lehet naiv a szöveg, de amikor Lane a maga óriási hangján azt énekli, hogy „no more music, no more songs", mindenki számára egyértelművé válik: ez a tragikus sorsú fickó tényleg 24/7-ben zenét lélegzett, ameddig démonai megengedték neki.

Az Andy Warhol Was Right nyilvánvaló utalás a legendás képzőművész híres mondására a tizenöt perc hírnévről – amikor írták, még maximum sejthették, hogy rájuk is igaz lesz, de a folytatást sajnos mind ismerjük. Maga a dal mindenesetre újabb meglepően érett szerzemény, amely fényesen igazolja Lane kivételes képességeit: finom, akusztikus-zongorás bevezetőből bontakozik ki, szerkezete azonban cseppet sem nyilvánvaló a félúton váratlanul besúlyosodó megoldással, majd a visszalassulással – itt a vonós hangszereléssel egyenesen epikus magasságokba törnek. Ha valaki azt mondja, hogy a Heaven idején kinézett volna belőlük egy ilyen dalt, garantáltan hazudik, hiába volt benne Lane-ben már akkor is a nagy ígéret... Ezután egy direktebb, robbanékonyabb rockhimnusszal rántják vissza a hallgatót a földre, ez a Bonfire, amelynek alapkarakterét a perfekt módon elkapott, lüktetően húzós alaptempó adja meg Lane zseniális énektémáival meg a megfelelő pontokon ráerősítő csordavokálokkal – ez is vérbeli Warrant, de összehasonlíthatatlanul jelentőségteljesebb a korai cuccoknál. Szeretem én az első két albumot is, szó se róla, de a Dog Eat Dog bizony egy más szinten játszó bandát mutat... Újfent ezt igazolja a The Bitter Pill, amely az April 2031 és az Andy Warhol Was Right után újabb meglepő csúcspont. A finom, Jani briliáns többszólamú énekmegoldásaival ellátott intróból csodásan szabott power-ballada bontakozik ki egyszerre sok zongorával és erőteljes gitárokkal, tökéletes refrénnel, majd a középrészben, a tökéletesen megformált szóló felvezetéseként szinte operás-queenes multivokálok érkeznek (német szöveggel). Zseniálisan jó dal, amely formabontó jellege ellenére két évvel korábban akár megasláger is lehetett volna, méghozzá méltán.

A fajsúlyos pillanatok után érkező Hollywood (So Far, So Good) lazább, részben akusztikus darab, van benne valami együtténeklős, okos hangszerelésével és nagyszerű szövegével mégis túlmutat önmagán. Aztán jön az All My Bridges Are Burning, amelynek komoly hazai vonatkozása, hogy a Bikini valami egészen arcátlanul lenyúlta a főriffjét A szabadság rabszolgái lemez címadójához – viszont az ő előadásukban messze nem szólt olyan dögösen, mint itt. A dal hangulata amúgy némileg a '80-as évek KISS-ére hajaz, bár nyilván a Warrant köntösében, hatalmas refrénjében ott kísértenek a korai lemezek bombasztikus kórusai, de a fogalmazásmód itt is sokkal komolyabb. Tematikailag lazán kapcsolódik az utána következő Quicksandhez is, amely sokáig abszolút kedvencem volt a lemezről: melodikus metal felsőfokon, egy pofátlanul jól és szenvedélyesen, mély átéléssel éneklő Lane-nel, újabb gyilkos refrénnel. A szöveg is óriási – itt már szó sem volt néha éjjel egyedül síró hercegnőkről vagy hasonlókról, viszont Jani kivételes érzékkel rendelkezett a párkapcsolatok kevésbé nyilvánvaló oldalának lefestéséhez is.

Az album hármas zárása szintén perfekt: a Let It Rain dús hangszerelésű balladája kicsit a Bon Jovi érett korszakának nagyra törő líráival rokon, és legalább olyan erős is. Nagy kár, hogy erről senkinek sem nyílt alkalma meggyőződni akkoriban, mert megfelelő körülmények és MTV-s támogatás esetén ez a dal is simán milliós eladásokat eredményezhetett volna. Az Inside Out ezzel szemben a lemez leggyorsabb tempójú, pörgős rock'n'rollja, a Cherry Pie lemez Sure Feels Good To Me-jének tulajdonképpeni folytatása Jani valaha produkált legnyersebb süvöltésével. Utána pedig a Sad Theresa akusztikusan megalapozott, finoman szomorkás zárásával köszönnek el a hallgatótól, amely nem feltétlenül nyilvánvaló slágerszám, viszont ismét tökéletesen kerek. Ezen az albumon bizony nem nagyon akadnak töltelékek, és az egyéni teljesítményekbe sem lehet belekötni. Turner és Allen Slamer segítsége nélkül is telepakolta a dalokat emlékezetes szólókkal, ám a koronát mindenképpen Lane teszi fel a dalokra, aki énekesként abszolút élvonalbeli teljesítményt nyújt az összes dalban.

Ironikus, de a Dog Eat Dog a Warrant első olyan albuma lett, amelyet már a metalmagazinok is kedvezően fogadtak, és szinte egyöntetűen a banda legjobb, legkerekebb munkájaként üdvözölték – mint ahogy az is volt. A korábbi eredményeket azonban meg sem tudták közelíteni vele. Már a felvezető single, a Machine Gun sem váltott ki különösebb érdeklődést sem az MTV, sem az amerikai rádiók szerkesztőiből, és ugyan maga a lemez a Billboard-lista huszonötödik helyén kezdett, mindez jelentős visszaesést jelentett, hiszen az egyes lemez a tizedik, a Cherry Pie pedig a hetedik helyig verekedte magát a maga idejében. A Dog Eat Dog őszre átlépte az aranylemez fokozathoz szükséges ötszázezres példányszámot az Államokban, ám a fogyások ezután gyakorlatilag megálltak. A bandának Európában még alkalma nyílt néhány igazán nagyszaámú közönség előtt fellépnie az akkori Monsters Of Rock turnén, ám hazájukban a koncerteken is drámaian lecsökkent irántuk az érdeklődés. Mindez – érthető módon – elég alaposan a kedvüket szegte, miután pedig Hulett rákban elhunyt, Lane végleg kilátástalannak érezte a helyzetet, és kilépett a zenekarból. A Columbia ezt követően gyakorlatilag azonnal kirúgta a Warrantet.

A zenekar, amely mindössze két és fél évvel korábban még Amerika egyik üdvöskéjének számított, most ott találta magát a semmi közepén. Mindezen még az sem változtatott semmit, hogy az énekes pár hónap után észhez tért, és visszatalált társaihoz. „Azért ragadtunk bele egy nagyon frusztráló, ördögi körbe a Warranttel, mert mindenki egy adott stílusú zenét várt a csapattól, és ez egy idő után már szemben állt azzal, mint amilyen dalokat én magam szívesen írtam volna", tekintett vissza évekkel később a kudarc okaira Jani. „Beálltunk arra, hogy oké, írnom kell pár nótát, ami így és így szól, és ha ezek megvannak, írhatok olyanokat is, amik igazán tetszenek. Elegünk lett abból, hogy minden kritikus az imázsunkkal foglalkozott, és a zenénkről sokszor egy szó sem esett. Minden újság hajlakk-csapatnak nevezett minket, így hát keményebbre vettük a muzsikát, és bőrbe öltöztünk, jelezve, hogy most új idők jönnek, de ez egy ördögi kör volt, mert még akkor is nyálas, pózoló ficsúrnak neveztek volna, ha anyaszült meztelenül állok ki a színpadra kizárólag Testament-nótákkal. A Dog Eat Dogon nem volt újabb Cherry Pie, nem volt olyan slágeres, rádióbarát anyag, mint a két első album, plusz a grunge-hullám is magasra csapott, így lassan elveszítettük a lemeztársaságnál a vezető pozíciót. Ez pedig egyenlő volt a halálos ítélettel."

A zenekar egysége ezek után már nem bizonyult tartósnak, 1994 nyarán először Joey Allen, majd pár héttel utána Steven Sweet is távozott a fedélzetről. A csapat a Kingdom Come két korábbi tagját, Rick Steier gitárost és James Kottak dobost igazolta le a helyükre, és a független CMC kiadóhoz szerződtek, de ekkor már maguk sem igazán hitték, hogy sok értelme van a folytatásnak. Dixon: „A grunge-hullám előtt úgy éreztük, minden megfelelően halad, sikeresnek és híresnek lenni pedig nyilvánvalóan jó dolog. De közben vakok voltunk mindarra a zenei változásra, ami a háttérben zajlott. Utána pedig – nem fogok hazudni – teljesen összetörtünk, és bizonyos tekintetben tönkre is ment bele a zenekar. A menedzserünk is akkoriban halt meg, szóval az lett a vége, hogy ott álltunk a hónunk alatt a Dog Eat Doggal, és azzal szembesültünk, hogy vége a karrierünknek, ennyi volt. Mintha minden ránk omlott volna. Magunk között csak fekete évekként emlegettük azt az időszakot, szó szerint szörnyű volt számunkra: bizarr és sötét. És soha nem gondoltuk volna előre, hogy megtörténhet ilyesmi."

A csapat következő lemeze, az Ultraphobic 1995 márciusában jelent meg, és noha egyértelműen visszaköszöntek rajta a korszak grunge-os felhangjai, a dalok minőségét tekintve bajos lenne belekötni. A Skid Row Subhuman Race és a Def Leppard Slang lemezei mellett az Ultraphobic szerintem azon kevés hajmetal-goes-90s album egyike, amelyekre a mai napig büszkék lehetnek az elkövetői, de ez ekkor már vajmi keveset számított: az anyag fel sem került a Billboard Top 200-ra, és mindössze 50 ezer ment el belőle az Államokban, vagyis kevesebb, mint a Dog Eat Dogból elpasszolt mennyiség tizede. Noha a '96 tavaszán kiadott The Best Of Warrant válogatáslemez még így is jól fogyott, a Bobby Borg dobossal rögzített, 1996 végén kiadott Belly To Bellyvel tovább haladtak a grunge-os vonalon. Habár Lane dalszerzői kvalitásaihoz nem férhetett kétség, ez az album már egy totálisan elbizonytalanodott bandát mutatott, és nem is csoda, hogy ezek után hosszú éveken át nem is történt velük semmi érdemleges néhány sikeresebb hakniturnét leszámítva.

Hosszas agonizálást követően Lane végül 2004-ben kilépett a csapatból, majd 2006-ban kijött egy Born Again című album Jaime St. Jamesszel a mikrofonnál mindenféle érezhető hatás nélkül. És ugyan 2008-ban ismét összeállt a klasszikus felállás, az énekes eddigre olyan mélyre süllyedt az alkoholizmusban, hogy már ő bizonyult az érdemi folytatás kerékkötőjének. A Warrant frontjára így Robert Mason került, aki a 2011-es Rockaholic lemezen tette le a névjegyét, idén pedig már a második anyag jött ki vele a mikrofonnál Louder Harder Faster címmel. Különösebben nem perzselték fel velük a világot, de aránylag kényelmesen elkoncertezgetnek manapság is. Turner: „Sosem kerültünk olyan státuszba, mint a Van Halen vagy a Mötley Crüe, de ahhoz azért elég nagyok voltunk, hogy az önálló Cherry Pie turnénk az egész akkori időszak egyik legsikeresebbje legyen. Emellett eladtunk többmillió lemezt, és ma is simán lejátszunk évi ötven koncertet. Teljesen elégedett is vagyok ezzel a középszinttel."

A maga nemében nem rossz a mai Warrant sem, de ha az ember meghallgatja az albumaikat, a napnál is világosabbá válik, hogy pont az hiányzik róluk, aki azelőtt a csapat lelkét jelentette. Ő azonban sajnos örökre elveszett, hiszen mint mindenki tisztában van vele, Jani Lane szervezete 2011. augusztus 11-én felmondta a szolgálatot, miután az énekes szó szerint a halálba itta magát. Mindössze 47 éves volt. Dixon: „Ha bárki tudni szeretné, mi történt Jani Lane-nel, ott áll minden a dalaiban. A szövegeivel egy kicsit mindenkit közelebb engedett az Ultraphobic és különösen a Belly To Belly lemezeken, ahol elmesélte, hogyan fordult minden rosszra az életében. És nem tudom, észrevette-e ezt akkoriban bárki is. Az egész világnak elmesélte, hogyan érzi magát, de akkoriban még nekem sem tűnt fel ez, ahogyan másoknak sem. Pedig ott volt minden a szövegekben. Azok nagyon sötét lemezek, maga a zene sem az a tipikus, popos Warrant volt, de a mai napig nagyon-nagyon erős albumoknak tartom ezeket, amiken a maguk idejében sajnos mindenki átnézett. Dühösek voltunk, keserűek, lehet, hogy sokat is ittunk, és mindent negatív színben láttunk, de a történelmünk részei ezek is. És ha valami, hát a Dog Eat Dog és a Belly To Belly közötti időszak dalai megmutatják, hogyan került lejtőre Jani. Ha bárki tudni akarja, mi történt vele, hallgassa meg a dalokat: mindegyik egy-egy újabb figyelmeztetés. Olyan szinten, hogy ha ma felteszem ezeket a lemezeket, én magam is azt mondom: te jó ég!"

Noha a csapatot a mai napig divat leírni némi elnéző vigyorú cseripájozással, vagy rosszabb esetben kamugitáros csalókként lefikázni, én úgy gondolom: a Warrant a tényleg gáz régi klipek és a nyíltan rágógumi korai éra dacára is sokkal több volt, mint a kortársak nagyrésze. Mindennek leginkább kézzel fogható bizonyítéka pedig az idén huszonöt éve megjelent Dog Eat Dog, egy kivételesen tehetséges, ám soha el nem ismert dalszerző és énekes csúcsalkotása, egy igazi tízpontos, töltelékektől mentes mestermű. Ha netán az előítéleteid miatt ezt már meg sem hallgattad annak idején, vagy később érkeztél, és te is beskatulyáztad őket a Cherry Pie meg a balladák miatt, sosem késő tenni vele egy próbát...