Shock!

Ebben a rovatban is volt már sokszor szó olyan lemezekről, amelyek – bár jó időzítéssel készültek, és minden esély megvolt arra, hogy robbanjanak – valahogy minden pozitív előjel ellenére elsikkadtak. Azt is sokszor kifejtettük már e hasábokon, hogy az amerikai power metal rajongóinak e téren bizony sok siránkoznivalójuk akad, mégis létezik olyan zenekar, amelyhez képest a Vicious Rumors, a Metal Church, a Leatherwolf, a Jag Panzer vagy a Helstar, de még az Armored Saint is fényesen sikeres pályát futott be.

A Warriornál ráadásul minden adott volt ahhoz, hogy szélesebb körben is áttörjön: jól csengő név, klasszul megtervezett arculat, kiadói háttér, erős nóták plusz klip a húzódalhoz és kedvező zenei klíma, ráadásul földrajzilag is jó helyre – Kaliforniába – születtek. Mégse jött össze nekik semmi igazán érdemleges, ami persze ma már nyilván nem számít, de el tudom képzelni, hogy anno komoly frusztrációhoz vezetett. Hiszen harminc évvel ezelőtt tényleg nehéz volt elképzelni, hogy egy fogós dalokkal kiálló, jóképességű heavy metal-csapat ne hozzon össze valami sikerfélét Amerikában. Talán a Warlord karrierjével érezhető némi párhuzam, már csak a hosszú kihagyás utáni reaktiválódás miatt is, de az ő dolgukat az is nehezítette, hogy komplex, nehezebben befogadható zenét játszottak, míg a Joe Floyd gitáros által vezetett Warrior stílusa sokkal közérthetőbb, jó értelemben véve slágeresebb volt a kezdetekben, és a '80-as évek közepén ez kimondottan előnynek számított.

Gondoljunk csak bele: 1985-ben csúcson-csúcsközelben volt a Ratt, a Mötley Crüe, a Quiet Riot, a W.A.S.P. és a Twisted Sister, illetve megannyi társuk – ebbe a vonalba, bármennyire is különböző zenét játszottak a fent felsoroltak, tökéletesen beleillett a Warrior muzsikája, ráadásul a leendő album címadója demóverzióban már '83-'84 körül komoly rockrádiós népszerűségre tett szert Kalifornia-szerte. A fiatalság akkoriban tényleg nagykanállal ette ezt a zenét, ráadásul a dalt zseniálisan rakták össze, és két hasonló felépítésű slágerre már korábban rákattantak az amerikai rockerek. Feladhatnánk találós kérdésnek is, hogy melyikekre gondolok, de aki ismeri vagy ezen írásnak köszönhetően meghallgatja a Fighthing For The Earth himnuszt, annak szinte biztos hogy eszébe jut a Quiet Riot Metal Healthje és az Accept Balls To The Wallja – nem tudhatjuk, mennyire beszélhetünk sima inspirációról vagy tudatosan hasonlóra alakított szerkezetről, de tény, hogy Floyd és Parramore McCarty énekes nagyon jól felépítette a nótát. Ha már McCarthyt emlegetjük, őt sem lehet eleget méltatni az anyag kapcsán, mert mindent bemutat, ami a klasszik metal éneklésben érdemes: smirgli, rekesztés, erőteljes, még véletlenül sem fejhangon elnyomott sikolyok, a lírai részeknél pedig kellően érzelmes. Mondhatnánk, hogy a Carl Albert-iskola szakavatott képviselője, de mivel Carl ekkoriban még nem feltétlenül volt tényező a színtéren, nem lehetünk benne biztosak, ki volt hatással kire, ha egyáltalán – párhuzamnak viszont mindenképpen jó a fájdalmas fiatalon elhunyt Vicious Rumors-torok, még ha zeneileg nem is túl sok a hasonlóság a Warrior és a VR között. Persze mindkettő amerikai és mindkettő power, de személy szerint a Fightingot kiforrottabbnak érzem például a Soldiers Of The Nightnál, pedig mindkettő debütalbum. Persze ez csak saját vélemény, és ne felejtsük el, hogy a Vicious Rumors később nagyon felpörgött, majd annak rendje és módja szerint fejhosszal meg is előzött jónéhány kortársat, beleértve a Warriort is.

Amúgy a 37 perces lemez a klasszikus séma szerint épül fel, a második dal Restless And Wild-módon trappolós (tényleg nagyon beüthetett az Accept Amerikában addigra), a harmadik tempósabb ökölrázás, a negyedik gyors – gyanítom, hogy utóbbival, a Mind Over Matterrel zárult annak idején az A oldal (vajon a hasonnevű, legendás fesztivál innen kapta a nevét?), mert az utána következő Defenders Of Creation kimondottan epikus, és utána már csak három nóta plusz egy intró marad. (Érdekes, hogy a PTM 1 címre keresztelt átvezetést a címadó dal klipjébe is belerakták bevezetőnek, gondolom, afféle állásfoglalás akar lenni McCarthy 35 másodpercnyi süketelése – sosem próbáltam értelmezni, sőt, igazából amióta külön tracken van, át is ugrom általában). Lendületes a Day Of The Evil is, ami pedig a lírát illeti, a Cold Fire a power ballada műfajában erős (McCarty hatalmasakat énekel benne, és tényleg baromi hangulatos maga a dal is), de remek a lezárás is: a Welcome Aboard afféle „állj közénk te is"-üzenet. Egyszóval nyolc hibátlan tételt raktak a lemezre, ami valahogy aztán mégse futhatta ki magát rendesen – lemeztársasági bénázás, egóproblémák, minden ilyenkor szokásos probléma felmerülhetett, és 1987-re, amikor tényleg igazán nagyot ugorhattak volna előre, gyakorlatilag totálisan szétesett a banda. Kérdés persze, hogy a hajmetal-korszak mennyire tett volna jót egy vegytiszta metal csapatnak – talán nem annyira nagy baj, hogy az ő zenéjüket senki nem akarta kiherélni, annál érdekesebb viszont ami ezek után történt.

Az 1998-ig, a második album megjelenéséig eltelt több mint tíz év még soknak is tűnhet, ugyanakkor ha azt nézzük, hogy közben McCarty megjárta a Quiet Riotot (Kevin DuBrow-hoz hasonlító hangszíne miatt ez érthető is, de ott végül a totál más karakterű Paul Shortinót véglegesítették a szintén ebbe a rovatba kívánkozó '88-as lemezhez) és Steve Stevens szólócsapatát (a kiváló Atomic Playboysról sem ártana megemlékeznünk valamikor). Emellett Floyd már a '90-es évek elején elkezdett dolgozni a Warrior újraélesztésén, de akkori partnere, egy bizonyos Roy Z egyre kevésbé ért rá ezzel foglalkozni egyéb bokros teendői miatt. Ennek fényében máris nem tűnik olyan őrült hosszú időnek ez a bő évtized. (Külön érdekesség egyébként, hogy mielőtt csatlakozott volna a Megadeth soraihoz, Nick Menza is tagja volt az akkoriban már Warrior helyett Cold Fire néven dolgozgató csapatnak valamikor a '80-asok vége felé).

A '98-as anyag, az Ancient Future ha lehet, még jobb is, mint a debüt, köszönhetően a modernebb hangzásnak (bár a '85-ös sound is nagyon rendben volt a maga idejében), hangvételnek és persze az óriási daloknak. Utána aztán hol létezett a Warrior, hol nem, született még egy lemez Rob Rockkal a mikrofonnál 2001-ben, aki ugyancsak Roy Z kapcsán került képbe (szintén ütős), majd kijött még egy anyag az egykori Krokus-énekes Mark Storace-szel (utóbbit kissé túlérékeltem megjelenésekor, de azért mai füllel újrahallgatva is korrekt munka). Egy-egy fesztiválfellépés erejéig Parramore is visszatért időnként, de nagy sajnálatomra a 2009-es Bang Your Headre pont nem utaztunk ki.

Floyd mester nyilván nem görcsöl rá a témára, bizonyára jól elmolyolgat a stúdiójában mindenféle amatőr zenekarral, ugyanakkor jelen értesülések szerint a San Diegó-i színtér másik veteránja, a Cage- és jelenleg Death Dealer-ordibátor Sean Peck szerepel a Warrior énekeseként, ha bárhol felbukkannak. Új lemez? Ki tudja, érdemes-e, illetve van-e kedvük és kapacitásuk hozzá, de a tábor biztos jól fogadná – afféle Sanctuary-üzemmódban szerintem simán elférnének a mai színtéren is.