Shock!

A Pécsi Tavaszi Fesztivál keretében, a Metronóm Jazz Klub szervezésében látogatott újra Pécsre az idén 19 éves After Crying, a honi igényes zene zászlóvivője. Szerencsés véletlen folytán bukkantam a program nyomára két nappal az esemény előtt. Azonnal indult is a szervezkedés, így végül hetedmagammal léptem az IH nagytermébe, ahol több mint egy éve már tiszteletét tette a nyolc tagot számláló szimfonikus-progresszív csapat. Minden After Crying koncert egy színházi előadással ér fel.

A keverőpultnál is beavatottak álltak, így a hangzáskép sem hagyott sok kívánnivalót, talán csak a gitár volt néha kicsit halkabb, mint szerettem volna. A program kb. a 96-os De Profundis-tól a 2003-as Show-ig átfogó képet adott a zenekar munkásságáról, szerencsére érintve a Titkos szolgálat c. balladisztikus hangvételű tételt, amivel a zenekar annak idején megnyert magának. Érdekes volt hallani a legújabb lemezre angolul rögzített dalok magyar verzióit, így pl. "a new world coming and the old one's gone" sor most "egy új kor születik, a múlt már nincs"-ként hangzott fel Torma Ferenc gitáros és Pejtsik Péter csellós-basszusos mester hangján. Mivel Bátky-Valentin Zoltán személyében végre tényleg rátermett énekest tudhat soraiban a csapat, érdemes lenne kiaknázni a többszólamú ének adta lehetőségeket is, még egy színfoltot adva az AC terjedelmes palettájához. Két turnusban hangzottak el a dalok, a szünet utáni blokkban több teret hagyva a zseniális hangszeres szólóknak, melyek mindegyikét nagy tapsvihar és elégedett-lenyűgözött morajlás fogadta.

Sajnos címekkel nem igazán tudok szolgálni, de aki volt már After Crying koncerten, tudja, hogy olyan ellenállhatatlanul sodró zenefolyam ragadja el a hallgatót, hogy nem érdemes címekbe, kategóriákba és dalszerkezetekbe kapaszkodni. Aki netán nem sejti, miről van szó, azonnal pótolja be és lépjen a tettek mezejére, ha lehetősége kínálkozik megnézni a zenekart! Az új Pain of Salvation lemezt kedvelőknek egyszerűen kötelező, Sear Bliss-fanoknak a fúvósok miatt érdemes, az Apocalyptica rajongóinak pedig Pejtsik Péter csellóművész miatt, aki egyedül sarokba állítaná a finn húrnyűvőket. És persze minden, magát egy cseppet is nyitottnak érző zenehallgató is tegyen egy próbát, mert érdemes.

Felemelő élmény azt a fajta zenei alázatot látni, ahol az egyéni teljesítmény kizárólag a zenei egységet szolgálja. Van, hogy bizonyos hangszerek percekig hallgatnak, netán minimális témákon "vegetálnak", teret adva ezzel a többieknek. A csellóról basszusgitárra, gitárról billentyűre, billentyűről pedig fúvósra váltó tagok mindegyike egy kis kerék a zenekar nagy gépezetében, így a néha felhangzó ének is inkább színező elem, egyike a hangszereknek, ahogy versszerű szövegekkel díszíti az áradó muzsikát. A szélsőséges dinamikai váltások varázslatos hangulatot tudnak teremteni, pianissimotól fortissimoig, kortárs klasszikus (esetleg világ-)zenétől akár prog-metalnak is nevezhető témákig elmerészkedve, néha pedig szertelen, de mégis tudatos kakofóniával lúdbőröztetve a hallgatót.

A határ a csillagos ég, és tényleg olyan őket nézni. Kamionnyi hangszer között maroknyi csapat, mindegyikük zseniális zenész és ránézésre szimpatikus Ember, függetlenül attól, hogy tegezném vagy bácsiznám-e, ha szembejönne. Az egész produkciónak van egyfajta érett és bölcs kisugárzása, amit zeneileg és szövegileg is meg tudnak jeleníteni, így sokszor mintha megszűnne a színpad és mögötte a mindenség megfejthetetlen mélységeibe pillantanánk. A narráció, ami szokás szerint a nézők háta mögül, a keverőtől érkezett a fuvolaszólamokkal együtt, szintén rásegített erre. A mosolyogtatóan ironikus, de sokszor maró gúnyba mártott, híreknek álcázott modern próféciák vallási és politikai utalásokkal egybegyúrva adtak szellemi táplálékot a kb. száz egybegyűltnek. A röpke ráadás után megtisztulva távoztam a teremből, mintha egy kiadós eső után léptem volna a szabadba. Kicsit szebb lett a világ, ahogy a szem is tisztább "sírás után".

Végezetül pedig: nem tudom, hogy kitől függ a dolog, de lényegesen nagyobb nyilvánosságot kívánna az After Crying művészete. Csak közvetlen környezetemben tudok egy tucat fogékony embert, akik a Pink Floydra, Led Zeppelinre vagy akár Dire Straits-re máig nagy művészként tekintenek, de eddig valahogy elkerülte őket a hír, hogy létezik itthon egy csapat, akik a régi bakelitek leporolásánál jóval többet tudnak nyújtani, mert hozzánk szólnak, a mai világ dolgait tolmácsolják, egyszerre szólva anyanyelvünkön és a zene univerzális eszköztárával.