Álmomban sem gondoltam volna, hogy az Agnostic Front manapság annyi embert képes megmozgatni, mint amennyi az A38-on aznap este összesereglett. Szentül meg voltam győződve ugyanis, hogy itthon tíz emberből kilencnek a hardcore szóról még mindig egy hazánkban igen jól jövedelmező, híres iparág ugrik be elsőre elsőre, ehhez képest az idő múlásával egy tűt nem lehetett leejteni a koncertteremben.
Az első fellépő, a Böiler névre hallgató hazai formáció tradicionális magyar őstulok punkot játszott a nagy öregek (pl. CPG, QSS, Gecizők) nyomán, valami olyasmit, amit leginkább némi minőségi vörösbor (pl. Koccintós, Gondűző, Törökverő) társaságában lehet a leginkább élvezni, és amire a morcos hatósági szervek bizonyára előszeretettel oszlatták a boldog nyolcvanasokban. Ehhez természetesen Molicsi magasságokban szárnyaló, a lakótelepi szocreál életképekkel teletűzdelt dalszövegek társultak. Bár profin nyomták a srácok, nekem mégsem jött be a dolog maradéktalanul, főleg mert néha olyan életuntan álltak a színpadon, hogy az egy pszichedelikus grunge hordának becsületére vált volna. Mindenesetre az Agnostic frontember, Roger Miret nyilvánosan megdicsérte őket, és azt hiszem, ebben az esetben sokkal inkább az ő szava minősül szentírásnak.
A német Punishable Act tipikusan az a zenekar, akik képesek unásig ismert kliséket olyan meggyőzően előadni, hogy az embernek leesik az álla, és egyszerűen elfelejti, hogy ezeket a témákat már százszor, száz helyen hallotta. Leginkább a Madball-lal rokonítható shotgunos-pitbullos tököshácét nyomtak, az énekes ráspolyos ordítása is Freddy Cricient idézte az elmaradhatatlan útépítő munkás egyenruháról (naná, hogy fehér atlétatrikó) nem is beszélve. A színpadi munka nagyon a helyén volt, ugráltak, futkároztak, pózoltak végig, mindemellett legszívesebben szobrot állítottam volna nekik azért, mert legtöbb pályatársukkal ellentétben nem érezték kötelességüknek halál komolyan venni magukat. Megjegyzem, komolyabb koncerten most tapasztaltam életemben először olyat, hogy egy zenekar meghallja a bekiabáló rajongó szavát, majd mindenki Tibi bácsiját meghazudtoló jószívvel teljesítik kívánságát.
A Death Before Dishonor egy súlyosabb fajta folytatást ígért, a kő keménymag alapok mellé itt már némi metal is vegyült a képbe, leginkább a vékonydongájú dzsigoló, Kerry King és társai nyomán. Az előadás nem kevésbé volt intenzív, a dobos... hogy is kell ezt mondani?... különös kegyetlenséggel csépelte a cájgot. Szerencsére itt is megúsztuk az amúgy kötelező jellegű szónoklatokat a globalizációról, környezetszennyezésről, önpusztításról, a vokalista srác monológjai is kimerültek abban, hogy vásároljuk akciósan pólót, cédét, és némi madafakázásban, amiért nem mozdulunk be rájuk. Pedig ez utóbbira igazán nem panaszkodhatott, még egy – szittya magyar kifejezéssel élve - lightosabb circle pit is kezdetét vette.
A Diecast színpadra lépésével szomorúan konstatáltam, hogy mégsem én vagyok a leghosszabb hajazattal rendelkező ember a helyiségben. Nem tudom, ki hogy van vele, de mostanában inkább érzem szükségét egy újabb Mikroszkóp Színpados kabarénak, mint egy viszonylag frissen felbukkant At The Gates riffeket puffogtató dúló-fúló metalcore formációnak, ellenben a Diecastot nem tudtam nem szeretni. A fent említett etalon helyett sokkal inkább a Slipknot hatását lehetett érezni rajtuk, ennek megfelelően súlyosak, pusztítóak voltak, mint egy atomtöltetekkel megrakott tehervonat. A határozottan bivaly hangú (és termetű) énekes dallamai sokat dobtak a zenén, és amikor már éppen elkezdtem volna unni őket, akkor hirtelen felcsendült a világ második legjobb gitárriffje (tudniillik, az első a Pantera Living Through Me-jében van), amellyel belekezdtek egy bizonyos Raining Blood c. meglehetősen romantikátlan számszerzeménybe.
Bevallom őszintén, igen-igen naív elképzelés volt részemről, hogy majd közel a színpadhoz szépen, öregesen bólogatom végig az Agnostic Front hangversenyét, ugyanis a színpad tizenöt méteres körzetében amolyan “az erősek megmaradnak, a gyengék elhullanak” játék vette kezdetét. Volt itt minden, ami szem-szájnak és baleseti sebésznek ingere: tömeges gyorspogó, circle pit, stage diving bakancsban, néhány rutinosabb színpadmászónak még a (először azt hittem, rosszul látok, de nem!) fogvédője is kivillant.
A NYHC keresztapák’83 óta szinte töretlen népszerűséggel nyomulnak, és bizony az idő semmiféle nyomot nem hagyott rajtuk. A legkisebb görcs nélkül zúztak végig, felidézve szinte minden egyes slágerüket. Volt Friend Or Foe, Crucified, a Fear Factroy által is feldolgozott Your Mistake, az új lemez majdnem végig, és az elmaradhatatlan himnusz, a Gotta Go. Ha van valaki, akinek félórás színpadi ékesszónoklat közben lenne mire verni dúsan tetovált mellkasát, az Roger Miret, neki viszont eszébe sem jutott kioktatni vagy papolni, ehelyett – nagyon helyesen - sokkal inkább a hangulatgenerálásra koncentrált. Bár a koncert hatására nem szaladtam másnap fordászhoz, sem tetoválószalonba, de azt be kellett látnom, hogy a “Hardcore still lives” jelmondat még ma is nagyon megállja a helyét.
