Nem sokkal a nyári fesztiválok kezdete előtt, egy önálló bulival lepett meg minket a finn Amorphis. Mivel csak emiatt a koncert miatt ruccantak át a környékre nem volt előzenekar, de még merchandise pult sem, volt viszont fél kilences kezdés, meg old-school Amorphis program, uszkve másfél órában.
A Tomi Joutsen énekes debütálását jelentő tavalyi Eclipse ismeretében gondoltam, hogy visszanyúl majd az Amorphis az első két lemezhez is, de ennyire a korai időkből mazsolázó műsorra nem számítottam; gerincét ugyanis a Karelian Isthmus-Tales-Elegy lemezek dalai adták, valamint egy szép csokor az Eclipse-ről, a köztes anyagokhoz viszont alig nyúlt az Esa Holopainen vezette brigád. A Far from the Sunt például teljes egészében kihagyták, de a Tounelát és az Am Universumot is csak egy-egy szerzemény képviselte. Előbbiről a Divinity, míg a 2001-es lemezről a kötelező sláger Alone hangzott el. Ezzel szemben a debütről volt Sign from the North Side, a Tales-nek meg gyakorlatilag a felét elnyomták; In the Beginning, Magic and Mayhem, Castaway meg persze zárásnak Black Winter Day boldogította a fanokat.
Jómagam – ellentétben a finn banda legtöbb rajongójával – nem az Elegyig, hanem az Elegytől számítom az aranykort, így annyira nem örültem az old-school megközelítésnek, viszont a csapat, szerény véleményem szerint máig etalon, 1997-es lemezéről elhangzó nóták teljes mértékben kárpótoltak. Rögtön másodiknak érkezett is a zseniális Against Widows, de a legnagyobbat az On Rich and Poor ütötte, be is indult rá egy kisebb táncikálás középütt.
Természetesen jó sokat szemezgetett a csapat a kiváló, még tavaly megjelent Eclipse-ről is. Nagyon király volt természetesen a Leaves Scar, de a legnagyobb meglepetést a Smoke jelentette. Ez a nóta kissé elment mellettem eleddig ugyanis, élőben viszont iszonyatosan megszólalt, a fentebb említett On Rich mellett a buli másik fénypontja volt.
Színpadi értelemben az Amorphis még mindig nem egy túlzottan tigris banda, mindenesetre Tomi Joutsen bevétele az élő teljesítményt nézve is jó húzásnak bizonyult. Már eleve vonzza a tekintetet méretes rasztáival, ráadásul elődjével ellentétben viszonylag sokat mozog, headbangel, lelkesedik is. Rajta kívül viszont szinte csak a bőgős Niclason volt mit nézni, beleszarós higanymozgása nekem a kultikus mosh figura Danny Lilkert (S.O.D., Brutal Truth, Nuclear Assault többek között) juttatta eszembe. A többiek annak ellenére, hogy láthatóan élvezték a koncertet és a több, mint lelkes fogadtatást, néhány fejbillentésen valamint mosolygáson kívül nem nagyon szították a hangulatot. Muzsikálásban viszont természetesen mindenki toppon volt, különösen a dobos Jan tetszett, aki nagyon feszesen és pontosan ütött.
Hamar elrepült a buli, simán elhallgattam volna még egy jó ideig, mikor a program vége felé elkezdtek sorjázni a legnagyobb Amorphis himnuszok, kezdve a még mindig zseniális My Kantelével, melyet a fentebb említett Alone követett. A koncert zárása megint csak az ős-fanoknak kedvezett, a Castaway és az Into Hiding után mindössze az Eclipse klipnótája, a House of Sleep képviselte az újabb lemezeket, melyet a talán legnagyobb közönségkedvenc Black Winter Day követett, és egyben zárta is le a bulit tökéletesen – ahogy már említettem korábban.
Egy igen izmos Amorphist csodálhattunk meg ezen az estén; király koncert volt, alig várom, hogy a Bang Your Headen újra találkozzunk!
További fotók:
Amorphis
