Shock!

Úgy látszik, novemberben több olyan zenekarral hozott össze a sors élőben, akiket ugyan hosszú évek óta nagyon kedvelek, különböző okok miatt valahogy mégsem sikerült megnéznem őket. Az előző napi Deep Purple egyfajta hiánypótlás volt számomra, mint ahogy az Apocalyptica is. Viszonylag korán értem a helyszínre, még bőven volt időm keresztül-kasul cirkálni ismerősök után kutatva a PeCsában, míg megkezdődött az előzenekar koncertje.

Német neve ellenére a Sturm Und Drang finn csapat és nagyjából az állam leesett, mikor színpadra léptek, nem hittem a szememnek: tényleg az általános iskola alsó tagozatából szedték össze ezeket a kölyköket? A zene annyira nem volt vészes, mint lehetett volna, bár sikerült összeszedniük az összes heavy/true klisét, amit eddigi rövid kis életükben hallottak a nagyoktól. Korukhoz képest nagyjából urai voltak a hangszerüknek, csak totálisan felesleges ezeket a dalkezdeményeket ekkora közönség elé tárni, tökéletes helyük lenne jó pár évig egy próbateremben, zárt ajtók mögött. Akkor meg heves menekülhetnékem támadt, mikor a pubertálás küszöbén álló énekes srác totálisan elvesztette a fonalat és égbekiáltóan hamisan – de lelkesen – énekelte végig a dalokat. A műsor csupán harminc percig tartott, de konkrétan kínzásnak éreztem minden pillanatát. Kínos és szánalmas egy Apocalyptica előtt egy ilyen csapat – de a pénz beszél, ugye, nyilván befizették magukat, nem a csodálatos dalkölteményeik miatt járhatják végig Európát.

No, túlestünk az első megpróbáltatásokon, meg egyértelmű, hogy senki nem miattuk jött aznap este a Petőfi Csarnokba, hanem az Apocalyptica műsoráért. Bevallom, az utolsó lemezükhöz még semmilyen formában nem volt szerencsém, meg nagyjából az első 3 korong az, amiért igazán lelkesedni tudok, a többit is kedvelem, de már korántsem éreztem annyira megrázónak mint a korai anyagokat. Azon el lehet vitatkozni, vajon mennyire eredeti klasszikus hangszerrel metal zenét játszani (semennyire), vagy elég érdekes-e csak csellót meg egy ideje dobot használni ilyesféle zenében (nem, pont azért hívna meg egyre több énekest a lemezeikre), de az tény, hogy az Apocalyptica egyfajta üdítőnek is mondható jelenség a mai szcénában.

A színpad elé felhúztak még egy sor hangfalat, ami már az előzenekarnál is fájdalmasan hangos volt, sajnos ez később csak fokozódott, egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért kellett egy relatíve közepes méretű teremben csarnokhoz illő hangerőt csinálni. Egy idő után konkrétan fizikailag rossz volt hallgatni a koncertet. Minden tiszteletem azoké, akik az első sorokban kibírták mindezt a buli végéig. No, lépjünk túl ezen, a műsor bárminemű többi részével semmi gond nem volt, sőt. Amitől szabályosan beindult a nyálelválasztásom, azok a színpadi fények voltak. Igen, lehet így is csinálni: végtelenül profi, látványos, intelligens csóvák pásztáztak a színpadon és körbe a falakon, nem csak egy-két kósza piros lámpa világította meg hátulról a zenészeket. Bárcsak ez lenne az általános...

A csapatban már állandó ütős játszik a 2005-ös albumuk óta, Mikko Sirén, aki tisztességgel kivette a részét a műsorból, ő sem átallott néha bohóckodni, mint ahogy a többiek - kivéve Mr. Faarcot, Antero Manninent, bár ő úgysem hivatalos tag jó pár éve, de hát neki ez az imidzse. Hogy mit csinál az Apocalyptica koncerten? Erre rettentő egyszerű a válasz: Szórakoztat. Így nagy kezdőbetűvel. Aki bármilyen felvételt látott már tőlük, nem lepődik meg azon, hogy Perttu és Eicca gyakorta lebzsel a színpad elején (szerintem ha lenne kifutó, folyamatosan ott lennének), és bár az is roppant látványos, amikor a halálfejes kis trónjaikon ülnek és szinte csak a sziluettjük látszik.

A repertoár vegyes, a korai Metallicáktól kezdve mindenből mutatnak valamit, olykor udvariasan/viccelődve konferálják, hogy az adott énekhang helyett kénytelenek leszünk beérni a vonókkal (pedig mekkora lenne, ha felbukkanna Corey Taylor vagy Cristina Scabbia). Igaz vannak valóban nagyon eltalált saját szerzeményeik, de vitathatatlan, hogy mégis a klasszikus feldolgozások hallatán lesz nagyobb az ováció (mondjuk a koncert kezdete óta iszonyatos hangerővel, szabályosan sikítoztak a tinikislányok, a fotósárokban az első három nóta alatt kiválóan szórakoztam rajtuk). Számomra a csúcspontot a Metallica One-ja jelentette – de eredetiben is a mai napig meg tud borzongatni, csellóval előadva pedig ez fokozódik, sajnálom ez van, én már csak ilyen old-school head vagyok.

A jó ég tudja, hogy még hány lemez van a csapatban, remélhetőleg még az előtt fogják letteni a vonót, mielőtt kínossá és önismétlővé válnának, túl sokat variálni már nagyon nem lehet azon, amit csinálnak, talán azzal, ha a koncertekre hívnának egy állandó énekest léphetnének egyet előre - vagy valamelyik vendéget végighurcolnák a turnén, de tartok tőle ez erőteljesen irreális. Az Apocalyptica egyfajta modern cirkusz a klasszikus zenétől alaposan elrugaszkodva, viszont a metalt még csak messziről nézve, és ezzel valami olyan elegyet hozva létre, ami bizony sokkal szórakoztatóbb, mint egy ostoba bohóc suta csetlése-botlása a fűrészporos porondon. Az ember pedig gyarló: néha marha jólesik ilyesféle, olykor már geilbe hajló rendezvényt szájtátva megtekinteni.

Fotó: Valentin Szilvia

További fotók:
Apocalyptica
Sturm Und Drang