Shock!

A Nivalisszal a tökéletes tél filmzenéjét alkotta meg számomra az izlandi Árstíðir, bár erre persze csak a jelen koncertet követő első igazi havas napokon döbbenhettem rá. A nyári lemezmegjelenés óta bőven volt módunk az ismerkedésre, és mára nyugodtan kijelenthetem, hogy az idei az Árstíðir éve volt nálam. Mindez abból a szinte napra pontosan egy évvel ezelőtti véletlen találkozásból fejlődött ki, amikor az éppen a Sólstafir/Myrkur páros vendégeiként játszó muzsikusokba szűz füllel, ugyanitt belebotlottam. Mint minden sokat ígérő kapcsolat esetében, itt sem volt nyílegyenes az egymásra találás, de időközben a rajongásom odáig fokozódott, hogy erre a koncertre már jó előre az év egyik kiemelkedő pillanataként vártam.

Egészen furcsa volt székekkel megtömve látni az A38 nézőterét, de kétség sem férhetett hozzá, hogy ehhez az alkalomhoz ez volt a tökéletes választás. Az eleve 200 főre limitált, a fentieknek és a karácsony-közeli időpontnak is megfelelően intim hangulatú eseményen végül a The Devil's Trade nevű egyszemélyes projektjével Makó Dávid kapott lehetőséget a bemelegítés levezénylésére. Vele párszor már találkoztam, így maga a műsor nem hatott a meglepetés erejével, az annál inkább, hogy ezek a hozzám annyira közel nem álló szerzemények mennyire a közönségükre találtak itt. A tisztes sikerhez örömmel járultam hozzá némi tapssal, hiszen Dávid westernballadái tényleg remekül működtek, a már ekkor is egészen kiváló hangzás pedig szépen meg is ágyazott ehhez. Továbbra sem hiszem, hogy egy fullos produkció erejéig valaha is le tudna kötni a The Devil's Trade, de amit egy szál bendzsóval és gitárral meg lehetett tenni a hangulatteremtés érdekében, azt Dávid hibátlanul megvalósította.

Jellemző módon az Árstíðirre várva úgy elvitt magával a lelkesedés, hogy ténylegesen csak a koncert előtti napokban szembesültem azzal, hogy itt és most egy karácsonyi tematikájú összeállítással kell majd megbirkóznom. Az ilyentájt elkerülhetetlen kisjézus-túladagolás miatt ennyi normál esetben elég is, hogy távol tartsam magam az adott megmozdulástól, de most látatlanban is megszavaztam annyi előzetes bizalmat az izlandiaknak, hogy ez végső soron ne legyen szempont. Az ünnepi hangulatra ráerősített az a tény, hogy a zenekar idén lett tízéves, már maga az új lemez is a számvetés jegyében készült el – a jelen szett összeállítása nem kevésbé. Az Árstíðirben mindenekelőtt az a legcsodálatosabb, hogy akár „eszköztelenül", csupán az általuk briliánsan kidolgozott többszólamú énekkel is képesek a tökéletes hangulat megteremtésére, ahogy arról spontán utcai megmozdulásaik alapján is tudattunk. Csak az avatatlanok számára lehetett tehát meglepő, hogy a koncert tele volt a capella darabokkal, ahogy az a Karácsonyhoz amúgy is illik.

A multikulti képzavar teljessé tételeként az urak a Carol Of The Bells ukrán (!) feldolgozásával nyitottak, és miután kedélyesen üdvözöltek mindenkit, csak ekkor ragadtak hangszert, hogy a zenekar nevével azonos (vagyis Évszakok) című lemezükről eljátsszanak egy saját dalt is. A hangulat már ekkor roppant családiasra váltott, kezdettől fogva kialakult egyfajta párbeszéd a színpadon és a nézőtéren helyet foglalók között, és ez még akkor is magától értetődőnek tűnt, ha a főhősök meg sem próbálták levetkőzni eredendő skandináv introvertáltságukat. Megismerkedtünk a csapat sorsát is alakító, annak idején komoly sajtófigyelmet kapott vulkán (Eyjafjallajökull) nevének helyes kiejtésével, na meg persze a mindenkori melankólia inspirálóival, miközben néha lábujjhegyre állt az idő, és közösen rácsodálkoztunk egy-egy dal meztelen szépségére. Később egy hegedűs és egy csellós úriember csatlakozott a hármakhoz a színpadon, plusz némi gépi segítséget is kapott az előadás, de a lényeg mindenképpen a Gunnar, Daniel és Ragnar által megformált jelenségben rejlett.

Ahogy a Nivalis, úgy ez a koncert is megkövetelte, hogy a figyelmünk megosztása nélkül merüljünk el benne, mert így tud a legjobban érvényesülni az a szimpla tisztaság, amellyel ez a brigád megnyilvánul. Újfent egyértelművé vált, hogy a befogadhatóság tekintetében rengeteget lépett előre az Árstíðir az új albumán, miközben csak egészséges mértékben ment el könnyebben fogyasztható irányba. A maguk tökéletes függetlenségében ők hárman bátran szembe mehetnek a korszellemmel, miközben Európát járva minden bizonnyal egyre többen fedezik majd fel ennek a megközelítésnek a szépségeit. Jelen esetben: egy hosszú turnén is úgy megőrizni az előadás emelkedettségét, hogy közben ne váljon az egész patetikussá, a legszimplább ecsetvonásokkal felvázolni a teljes képet, amit mindenki a saját gondolataival színezhet ki, és közben mégis megalázó tökéletességgel adni elő az összes létező sallangtól megfosztott dalokat. A Nivalis gyöngyszemei (Entangled, Mute, Passion, While This Way) itt egy eleve tökéletes koncert csúcspontjai lehettek.

Nivalis, vagyis „hint a hó", valóban olyan volt ez a másfél óra, hétköznapi kategóriák felett álló élmény. Nem meglepő, hogy másnapra az első hó is megérkezett, de az már egy másik történet, egy másik dalcsináló műhely szomszédságában.

Fotó: Kees Stravers (a helmondi koncertől)