Shock!

Kellemes programnak ígérkezett a pécsi Billentyű Klub keddi rock estje a Marsall és a Steve Vai-mániákus Balatinácz "Kissztívváj" Péter köré szerveződött AZ zenekarok társaságában.

A korai kezdés miatt a Marsall programjának elejéről lecsúsztam, de a lényeget így is le tudtam szűrni: a főleg AC/DC, Bon Jovi és Guns n' Roses feldolgozásokat játszó banda jó hangulatot teremtett, főleg a torzonborz énekes srác hangja késztetett sokunkat elégedett biccentésre, ahogy egy az egyben hozta Axl Rose furán affektáló-nyafogó énekét. A Paradise City és a Sweet Child O' Mine természetesen alap volt, de a Use Your Illusion albumokat is megidézték a Don't Cry romantikájával és a Terminátoros You Could Be Mine-nal. Utóbbiért extra köszi, kórusban vonyítottuk a refrént a kis klub ajtajánál állva.

A gitáros srác által énekelt Bon Jovi nóták is korrektek voltak, a Living On A Prayer és a Wanted Dead Or Alive mellett a szólólemezes Blaze Of Gloryra is sort kerítettek. A vokállal és vendégénekes lánnyal is dúsított refrénekben néha voltak azért bakik, de az adottságok megvannak, a cél pedig mindenképp nemes, hisz a 80-as évek nagy rock slágerei ma már mindenképp klasszikusoknak számítanak és öröm őket élőben is hallani néha.

Aztán jött Péter barátom és az AZ (Arcletiltó Zenekar), akik Satriani Up In The Sky-jának üveghangos témájával jelezték, hogy az elkövetkezendő szűk egy órában bizony a virtuóz gitármuzsikáé lesz a főszerep. Nem is akármilyen virgahősök munkásságából szemezgettek a srácok, a két G3 főmágus mellett még a Mr. Bigből ismert Paul Gilbert dalait hallhattuk. Utóbbiakban Péter énekelt is, szerintem teljesen felvállalhatóan - bár a nóták eredetijét nem ismerem. Az excentrikus, Ibanezével Vai minden tornamutatványát leutánzó srác mellett Tillman Gábor (és persze Stratocastere) volt a másik főszereplő, aki bár jóval visszafogottabban, de egyre ízesebben hozza a témákat.

A program első Vai dalai alatt - a riffelős Animal és a The Crying Machine (bőgőmasina, ugyebár…) - nyílt alkalmam igazán rácsodálkozni az új basszerosra, Fekete Szabolcsra, aki nagyon odatette a lemezről ismert dögös groove-okat. Aztán jött Péter magánszáma: For The Love Of God - a legszebb valaha írt instrumentális ballada a 90-es Passion and Warfare-ről. Természetesen lehetne kötözködni kis apróságok miatt, de ha azt nézzük, hogy a több tucatnyi technikai bravúrt felvonultató nóta tekeredő dallamai hol leheletfinoman, hol szertelenül, de mindig összefüggő egészként áradtak Peti ujjai alól, aki nem csak eljátszotta, de nagy beleéléssel elő is adta a témákat, akkor minimum egy tiszteletteljes főhajtást érdemel! Becsülendő, hogy a srácok nem érik be nagy példaképeik dalainak betanulásával.

A két saját szerzemény (Emergency és Summer's On The Way), bár kerülve az extrém megoldásokat, de érett nótának bizonyult, Satriani rockyzós-utazós dalainak hangulatát megidézve. Végül a Marshall énekes-gitárosa ragadott mikrofont és segített be AZéknak, hogy elnyomják a G3 koncertek záródalaként is funkcionáló Rockin' In The Free World című Neil Young szerzeményt. Nagyon frankó kis buli volt, főleg hogy egy héttel Steve Vai pesti fellépése előtt történt, "étvágygerjesztőként" szolgálva a Nagy Mentor előadásához. Persze Peti sem hagyta ki az adódó lehetőséget: "Jövő héten az igazi Steve Vai látogat el hazánkba. Nekem már megvan a jegyem…"

A bulik utáni jam party első hangjait még megvártuk, de illett indulni, lánykát buszhoz kísérni, hazamenni és nagyot aludni másnapra. Remélem, hogy pozitív lesz a buli visszhangja és a rockzenét majdnem teljesen nélkülöző Pécsett is elindul újra valami.