Shock!

Pécs városában nemrégiben új szórakozóhely nyílt – ez és a Black-Out fellépése elég örvendetes ténynek bizonyult, hogy egy autónyi társasággal útra keljünk, és péntek esténket a koncertlátogatásnak szenteljük. Az első csalódás engem a nehezen fellelhető, sötét gyártelep hátsó udvarában található hevenyészett deszkaviskó láttán ért – ha filmet akarnék forgatni a Mekk Mesterből, itt tenném. (Statisztának pedig a Korog legénységét hívnám, hehehe.) Bár bent már kissé kellemesebb volt az összkép, de a kb. száz férőhelyes koncerthelyiség és csocsóasztalos-italmérős mellékszárnyai nem fogják túlzottan fellendíteni a környék halódó klubéletét, attól félek.

Elsőnek a pécsi Annie Hall lépett a színpadra, és számomra az este legfigyelemreméltóbb produkcióját nyújtották. Bemutatkozó lemezük ismeretében igencsak kíváncsi voltam, hogy az immár trióvá csökkent tagság hogy prezentálja élőben agyasan modern rock-muzsikáját. Második dalként azonnal a slágerüknek számító Véletlengenerátort nyomták. Iszonyat fogós téma a páratlan riff ellenére (vagy pont amiatt?), és Dávid énekes – aki immár bőgős is – hangja itt kezdett igazán bemelegedni. Mindkét poszton dicséretesen teljesített a srác, de társaira (Fodor dobos és Carlos gitáros) sem lehet panasz.

Az Alice in Chains Would?-jának többen is örültünk, a feldolgozás nagyon jól illett a programba, még ha az – itt még – egy szétnyomott lapostetű aktivitásával rendelkező közönség nem is mozdult be rá. A koncert hevében tévesen Naphimnuszként felkonferált Napkönnyek lemez újabb három dalát (a lendületes Dönteni kell, az összetettebb Naphimnusz, és a zsenijó befejezéssel bíró Stigma) egy új szerzemény követte – meglepő módon angol szöveggel. Mellesleg itt megjegyezném, hogy az Annie Hall szövegek bámulatos érzékkel kerülik a bevált sablonokat, béna kínrímeket, és még szólnak is valamiről. A buli vége felé elfelejtettem jegyzetelni, de utolsóként biztos Az ég dühös könnyei hangzott el, amit elég frappánsan fejeztek be. A csapat tagjai – ha nem is szántották fel a színpadot (milyen lenne már, ha Carlos szántana? :-) ) – de mindenképp jó kiállással rendelkeznek, és a körülményeket tekintve tűrhető hangzással mutatkoztak be a lassan gyülekező tömegnek. Tessék őket felkutatni, meghallgatni. Érdemes.

Ezután jött a Fade Out ötöse, akikről egy pozitív kicsengésű kritikán kívül semmit sem tudtam korábban. Az operettekkel bemelegítő énekes jó hangadottságai ellenére sem nyűgözött le egymagában. Már itt sejtettem, hogy ez a zene eléggé el fog ütni az Annie Hall és a Black-Out vonalától. Első daluk (ami a zenekar nevét viselte címként) be is bizonyította ezt: igencsak a nyolcvanas évek megoldásait véltem visszahallani – a hangszereiken egyébként ügyesen alakító tagoktól. Főleg a nagy magyar hangokhoz hasonló hasító rock-orgánummal megáldott énekes és a vokálba szintén besegítő, neoklasszikus tekeréseket megeresztő gitáros produkált elismerésre méltó dolgokat – ha eltekintünk attól, hogy szinte minden megoldás és frázis ismerős volt már valahonnan. Azonban a két másik csapat agyasabb, modern zenéje mellett nem tudtam rájuk hangolódni. Ez egyszerűen nem az én világom. Viszont ajánlom őket mindenkinek, aki a szintetizátorral is megspékelt hard rockért él-hal. Ha tetszett a régebbi Edda vagy a Lord hőskora, akkor ez is fog. Ami klafa húzás volt: elővezettek egy ABBA feldolgozást – bár nem figyeltem meg a színpadon lévők arcát, hogy mennyire gondolják komolyan, illetve poénként. Mindenesetre jó ötlet, és mindenképp érdemes ilyen nem szokványos dalokat is beleiktatni a repertoárba.

A Black-Out előtt jött a találgatás: Mi van Csányi Szabi lábával? Van-e lába? És ha nincs, hogy fog lépkedni a pedálsoron? Aztán besántikált az est focibalesetben pórul járt hőse, és mindenki megnyugodott, mivel bár ülve, de nagy beleéléssel és Music Man gitárját végleteikig kihasználva játszotta végig a bő másfél órás programot. A Csányi tesók vokáljaikkal igencsak stabil alapot adtak Kovának, aki sosem volt nagy hangszálakrobata, de frontemberként mindig is könnyen megtalálta a hangot a közönséggel – ez most sem volt másképp – és énekesi teljesítménye is nagyon korrekt volt. Az első sorok azonnal bemozdultak, a hátrébb álldogálóknak (én is inkább ide sorolandó egyén vagyok) pedig pl. az újra Black-Out-tag Fehérvári Attila kifinomult játékstílusa szolgáltatott hallgatni- és látnivalót.

Sorjáztak a régi és új slágerek, listát viszont senki se kérjen, mivel a zenekar dolgait mindig csak érintőlegesen figyeltem. Viszont a híresebb nóták azért mind belefészkelték magukat a fülembe, így a legújabb klipslágernek számító Ragadozótól egészen a korai Fekete-Kékig (máig elgondolkozom ezen a címen néha) igen sok téma csengett ismerősen, így volt mire bólogatni a tömeggel. Az immár tizenöt éves zenekar annyi mindenen átment, annyi tényező változott körülöttük, hogy tényleg büszkék lehetünk rájuk, mivel nagy kilengések és kudarcok nélkül mennek az úton – most éppen sikeres fázisban, amit meg is érdemelnek pl. a Szabadlábon és a Tetovált Sorszám mindent vivő refrénjéért (bár utóbbit nem játszották sajnos). Mindent összevetve kellemes este volt ez, és bárcsak kijelenthetném, hogy több hasonlóan színvonalas, esetleg ennél nagyobb szabású rendezvényeknek is tanúja leszek még a közeljövőben Pécsen, lendületes, friss arcokkal és hangokkal. Borzasztó nagy szükség lenne arra, hogy felkavarodjon valamit itt délen.