Shock!

Adott egy hobbizenekar, amelynek tevékenysége attól függ, hogy a főnöke éppen mikor ér rá, és hogy mennyire van kedve működtetni a gépet. A hobbizenekar, bár tagjai szakmai értelemben véve profi zenészek, ritka és rövid időszakokra jön össze, és egy egyre szűkülő piacon tevékenykedik, ahol nem nagyon lelhető fel számottevő utánpótlás. A szürkülő mezőnyből valamelyest kiemelkedő játékos pedig szerencsés, ha ismertebb hobbistákhoz tud csatlakozni, hogy magukra nagyobb figyelmet tudjanak vonni. Nagyjából így foglalható össze a szombat este lényege a Dürer Kert nagytermében.

A Brother Firetribe, ha valaki még híján lenne ennek az információnak, Emppu Vuorinen csapata, mármint leginkább tőle függ, mikor mutathatják meg magukat élőben is, hiszen mindez csak úgy megy, ha a Nightwish éppen szünetet tart. Mindezekből következik, hogy a zenekart nem promózzák agyon, és nagyobb lélegzetvételű turnékat sem tartanak, ebből adódóan felkészültem rá, hogy egy visszafogottabb hangulatú osztálytalálkozóba toppanok.

Az előttük fellépő Shiraz Lane járt a lejátszómban pár alkalommal, de annyira azért nem fogtak meg, hogy bővebben utánuk menjek. Van pár klassz témájuk, Hannes Kett hangja meg a szeretem/utálom kategória, szóval nem volt rájuk túlzottan szükségem, ugyanakkor érdekelt, élőben mit fognak nyújtani, ha már a csomag részei. Röviden: elnyerték a rokonszenvemet. Ahogy a színpadot elfoglalták, nem kellett várni a bemelegítésre, egyből életet hoztak magukkal. Már a megjelenésük is tréfás, mert annyira északiak (értsd: napfényhiányosak) és fiatalok, hogy bohém fruskáknak tűntek néha, akiknek az anyukájuk még nem járult hozzá, hogy kitetováltassák magukat, főleg a dobos Ana Wilman és Kett. A korán jött technikai malőr, azaz a hangosítás megszűnése sem zökkentette ki őket a ritmusból, végigtornázták a rájuk szabott időt. A végén elővették a korábban már bevált figurát is, vagyis megszöktek a színpadról, és a közönségben angolnázva meg pacsizva bejárták a terepet még a zárás előtt, miközben természetesen folyamatosan zenéltek.

Örök téma, ami most is feltűnő volt: a különbség egy hazai és egy úgymond nyugati csapat fellépése, kiállása között. Ezt a határozottságot, feszességet, közvetlenséget nem tapasztalni itthon sajnos. Ezek a finn srácok egyszerűen elhiszik magukat, és mindenféle erőltetettség nélkül, meggyőzően vezetik elő a műsort, és ez még akkor is igaz, ha netán a zenét nem hallgatnánk lépten-nyomon, nem személyes kedvencünk, vagy csak arra a háromnegyed órára kell rá odafigyelnünk, míg elénk teszik. Tényleg kellemes előadás volt, a hallgatóság is belejött a végére, taps, füttyögés, ollé, köszi, minden megvolt.

Ezek után oldódtak a kétségeim, a Brother Firetribe felszabadult előadása pedig csak tovább fokozta a jó hangulatot. Oké, hogy „a rock örök és elpusztíthatatlan", de kicsit bizony meglepett, hogy egy ilyen, jóformán alkalmi csapat műsorára összejön két-háromszáz ember Magyarországon, akik ráadául szemmel láthatóan jól ismerik, mire jöttek, nem csak amolyan „üssük el valamivel a szombat estét" hangulatért érkeztek – magyarán elhivatottak. Főleg, hogy az első sorokban kimondottan fiatal, mármint a zenekarnál egy generációval fiatalabb közönség is tiszteletét tette. Mindenekelőtt elnézést kell kérnem, amiért hanyagolom a pontos dallistát, mert a fellépés során sokszor bújtam a fényképezőm mögé, és olyankor a gesztusokra jobban figyeltem, mint a zenére, de ahogy elnézem, az egy héttel ezelőtti, londoni műsort kaptuk meg mi is.

A gondosan nyírt arcszőrzeten és beállított frizurákon kívül semmilyen különleges dizájnelemet fel nem vonultató srácok az első másodpercektől kezdve széles mosollyal játszottak, és ez a láthatóan valódi jókedv a további másfél órában is kitartott. Igaz, a billentyűs Tomppa Nikulainen ritkán nézett fel hangszeréből, többnyire elmélyült a csodásan '80-as évek-beli hangzásban és kíséretben, de ez legyen az utolsó bírálat, ami vele kapcsolatban elhangzik valaha. Pekka Heino frontember folyamatosan, széles mosollyal adta elő a témákat, és ezt a tulajdonságát megtartotta a dalok közötti hol rövidebb, hol hosszabb átkötő, szövegelős időszakban is. Egyes zenekarok az előadás során nem sok ügyet vetnek a közönség bevonására, nos, Heinóék nem ezt az utat járják. Egy NSZK-s modellre, vagy épp a fiatalabb Harry Kleinra emlékeztető Pekka végig mondta a magáét, kérdezett, kiszúrt az előtte lévő sorokból urakat, hölgyeket, integetett nekik egy méterről is, emellett pedig hibátlanul énekelt, szerencsére kissé nyersebben, mint a lemezeken. A vokálozásról Jason Flinck basszer gondoskodott, láthatóan mindent beleadott ő is – hogy hallhatóan milyen volt, azt nem sikerült elcsípnem, valószínű, hogy egy holttérben állhattam, nagyon halk volt, ami felőle hozzám eljutott. A tevékenységére nem lehetett panasz, ő is nagyon interaktív, megnyerő módon tartotta a kapcsolatot a többiekkel is, a hallgatósággal is.

A zenekaron belüli fő attrakciónak azért mégis Emppu tekinthető. Manószerű alkata eleve nem szokványos, legalább egy fejjel alacsonyabb mindenkinél, aki a környékén megfordul, de végtelenül kedves jelenség, ahogy kommunikál a közönségével: vigyorog, mosolyog, kikacsint, néha grimaszokat vág, és azt is közli, ha valamit cseppet elront, de az sem zökkenti ki, azaz nem akad fenn azon sem, ha valaki egy bárgyú szelfibe akarja belefoglalni, mint valami biodíszletet. A játéka eléggé rocksulis, szögletes, viszont a legkevésbé sem mondhatni, hogy rátelepszik a dalokra, lévén eléggé rövidke szólókat pakol a verzék és refrének közé.

A jelenlévők jó része vette a lapot, amikor az énekeltetésre került a sor, ha mást nem, hát a refréneket eltalálták, de nem hinném, hogy rosszabb lenne a budapesti teljesítmény, mint Európa egyéb helyein, ahogy elnézem a youtube-os felvételeket. A magazinunk tiszteletére (ehhe) írott Shock című dalt ugyanúgy kántálták jópáran, mint a For Better Or For Worse-öt, bár persze azért a mindent vivő Lola-T a nagyszerű Heart Full Of Fire volt nálunk is, amely a programot zárta, nyilván a ráadásként eltolt I Am Rock előtt. Ha nagyon kukacoskodni akarnék, azon sopánkodnék, hogy Pekka spórolt a hangjával az elejétől kezdve, a magasakat rendre megtakarította, na de ebbe bele se megyek, egyszerűen a hangulat eladta a műsort. A zenekar megszólalása – a színpadhoz eléggé közel – rendben volt, mint említettem, csak a vokál volt halkabb a kelleténél, de nem kellett azon sem szörnyülködni, hogy indokolatlanul hangos lett volna bármi is.

Mindezeket egybevetve a legnagyobb elégedettségemre szolgált ez az este, bőven túlszárnyalták a várakozásaimat. Jó látni-hallani, hogy ezek a zenészek tényleg a zene öröméért állnak ki a színpadra, hitelesen, szórakoztatva. A klasszikus kérdésre válaszolva: ha jövő héten jönnének, megint megnézném őket.