Shock!

Nincs rossz dolga idén a „Black Sabbath és folyományai”-dolgok híveinek: nem elég, hogy a Sabbath itt volt – jó, nem ezen a néven, de azért mindannyian tudjuk, hányas a kabát –, de júniusban megkaptuk a ’80-as évek amerikai helytartójaként funkcionáló Trouble-t, most meg szeptemberben a Candlemasst, akik Európában töltötték be ugyanezt a szerepet.

És a modernebb megközelítésű követőket képviselő Alabama Thunderpussy még hátravan… Sokan persze nem voltak a hajón, saccra úgy 150 hithű doomster gyűlhetett össze, hogy tanúja legyen Leif Edlingék első magyarországi fellépésének, de ez egyrészt nem volt meglepő, másrészt kimondottan családiassá varázsolta az estét: láthatóan mindenki jól ismerte a zenekar munkásságát, így a hangulat egyenesen óriási volt.

A Stereochrist korszerűbb és zorallabb felfogásban facsarja az iommista riffeket, mint a Candlemass, de Kolosék igazából bármilyen metalos közegben garantáltan hengerelnek. Most sem volt ez másként, ráadásul a fellépésnek különös töltést adott, hogy a basszusgitárt beugró jelleggel Dávid édesapja kezelte. Igazából semmi újszerűt nem tudok leírni a Stereóról, csak amit szoktam: itthon ők a legjobbak ebben a műfajban, akárhol, akármilyen körülmények között meg tudnak dörrenni és magabiztosan, görcsölés nélkül hozzák a jó formát. Az idősebbik Makó egyébként egy cseppet sem lógott ki kockásinges fia és Kirk Windstein hazai helytartója mellől látványilag sem, teljesen természetesen hatott a Stereochrist színpadán, és a játékára sem lehetett panaszkodni. A végén persze jött a Bury Me In Smoke is, aztán balra el. Remek volt.

Az átszerelés elég hosszúra nyúlt, ezalatt négy sírkereszt került a deszkákra díszlet gyanánt, amik aztán sárgás fényben világítottak az egész koncert során. Nem mondom, hogy ez a leghifibb színpadkép, amit életemben láttam, de hogy ide ennél tökéletesebbet álmodni sem lehetett volna, az egészen biztos. Onnantól kezdve pedig, hogy az intro után megszólalt az első éjfekete doom riffszörnyeteg, tényleg nem érhette szó a ház elejét: egyszerűen gyilkos volt a banda. Tudom, sokaknak csak Messiah Marcolinnal Candlemass a Candlemass, de a Solitude Aeternusból importált Robert Lowe akár a tökéletes csere iskolapéldája is lehetne: nemcsak a kiváló új lemezen vált be remekül, de élőben is igazi frontemberként vezette a csapatot, miközben huszárfelsőre emlékeztető ruhájában megállás nélkül fel-alá járkált a színpadon. A hangjáról meg már ne is beszéljünk, ugyanolyan természetesen jöttek belőle Messiah témái, mint Johan Längqvist egyszerűbb vonalú dallamai a doom alapmű Epicus Doomicus Metallicus szerzeményeiben. Aki ott volt ezen a koncerten és ezek után bárkit is hiányol ebből a bandából, azzal valami gond van. Remélem, Robert csatasorba állítása tartós lesz, tökéletes a Candlemass mikrofonjánál.

Utóbbiakkal egyébként nem spóroltak, a Solitude himnusz mellett itt volt az Under The Oak és az A Sorcerer’s Pledge is, vagyis gyakorlatilag a lemez felét elnyomták. Nekem éppen a friss King Of The Grey Islands témái voltak a fülemben, így az erről játszott dalok mind csúcspontot jelentettek: az Emperor Of The Void, a Devil Seed és az Of Stars And Smoke a várakozásoknak megfelelően szóltak élőben, bár bevallom, titokban kicsit reménykedtem abban, hogy eljátsszák a kolosszális zárónótát, az Embracing The Styxet is, ami még az elcsent Slayer téma ellenére is az új anyag csúcspontja számomra. De természetesen volt még Well Of Souls, At The Gallows End meg Samarithan is – aki szereti ezt a műfajt, annak a puszta címeknél aligha kell többet említeni, ezek mind klasszikusok az utolsó hangig. A színpadi akcióból Lowe mellett Leif Edling is jócskán kivette a részét, mozgott, szolidan bólogatott is az ízes témákra, látszott, hogy így több mint két évtized után is a Candlemass az élete. A szólógitáros Mats Björkman játéka is több volt, mint korrekt.

Az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni, a program relatív rövidsége volt, szerintem 80 percnél biztosan nem játszottak többet, pedig két-három plusz nótát szerintem még bárki el tudott volna viselni a jelenlévők közül. Ezt leszámítva azonban a Candlemass óriási volt ezen a hűvös szerda estén. Nincs összehasonlítási alapom, mivel ezelőtt sosem láttam őket, de aligha járhatok messzire az igazságtól, ha megkockáztatom, hogy talán jobbak, mint valaha. Az új lemez pedig szimplán kötelező mindenkinek, aki csak egy kicsit is vonzódik a temetőzenékhez.