Shock!

Új lemezhez új turné dukál, s mi idén se maradtunk ki a Cannibal Corpse kegyeltjei közül. Az igen erős Torture albumot népszerűsítő körút hazai megállóján ugyan nem telt meg az indiánlagzi hangulatú Club 202, de azért szerencsére nagyon szégyenkeznünk se kellett. Az est igen korán indult, így megérkezésemkor az Aborted már javában döngette a deszkákat. Lelkesen daráltak, néha még vigyorogtak is, de zenéjük eléggé középszerű ahhoz, hogy senki ne érezzen lelkiismeretfurdalást amiatt, ha kihagyta őket. Ellenben az nagyot vét, aki extrém metalos létére elmulaszt egy Cannibal Corpse bulit, Corpsegrinderék ugyanis minden vitán felül a legjobb koncertbandák közé tartoznak.

Valamivel fél kilenc után sétált be az öt kannibál, s mindenfajta felvezetés nélkül bele is csaptak kiváló új lemezük nyitó dalába, a zabolátlan Demented Aggressionbe. A hangzás még legelöl is meglepően élvezhető volt, a két gitár hallójáratainkat vagdalta, a lábdobot egyenesen a gyomrunkban éreztük, akárcsak a basszust. Ebből a szempontból a hely tehát ötösre vizsgázott. Amin azonban még mindenképp dolgoznia kéne a Club 202-nek, az a léghűtés, vagy legalábbis a levegő mozgásának a megoldása. Még el se kezdődött a fő attrakció, rólunk már a Tisza mellékágaihoz hasonlító izzadságpatakok folydogáltak, de két dal eljátszása után Alex Websterről például testtömegének 110 százaléka ömlött le víz formájában. Egyszóval igazi szauna volt mintegy 90 percig, csodáltam is, hogy végül senki se lett rosszul.

Az első osztályú dalok, valamint a remek fellépés azonban képes volt feledtetni velünk ezeket a kellemetlenségeket. A Cannibal Corpse mindig is híres volt arról, hogy mindig előre néznek, s nem a múltból próbálnak megélni. Ezen az estén se volt ez másként, az új albumuk első három dalával nyitottak, zsinórban három igazi aprítós mesterművel. Örömömre elővették a szintén friss As Deep As The Knife Will Go balladát is, ami az egyik – ha nem „A” – legdallamosabb szerzeményük ezidáig.

Az új dalokon kívül természetesen ízlésesen szemezgettek a korábbi korszakaikból is. Így a bivaly Kill slágerei is nagy ovációt váltottak ki a rajongókból, de jólesett olyan régebbi klasszikusokra is nyakat kínozni, mint a Covered With Sores vagy a Born In A Casket. A csapat női híveinek a sármos George „Corpsegrinder” Fisher ezúttal nem a Fucked With A Knife-ot ajánlotta (az kimaradt), hanem az újabb kori Priests Of Sodom lírait. Ami azonban nem változott, az a koncertet záró kettős: Hammer Smashed Face és Stripped, Raped And Strangled, miként az a nagykönyvben meg vagyon írva.

Ugyanígy a zenekari megjelenésben sincs semmi változás: balra Rob Barrett penget bólogatva, kifejezéstelen arccal, aztán Alex Webster pörgeti a hajzuhatagját, miközben tíz ujja tizenkétfelé jár, középen pedig természetesen Corpsegrinder propellerezik, akinél hihetetlenebb figura kevés akad ebben a közegben. Jobbra a Slayert is megjárt Pat O’Brien teker marconán, hátul pedig Paul Mazurkiewicznek köszönhetően akar darabokra robbanni a dobfelszerelés. Egyedül talán Webster tűnt a szokottnál fáradtabbnak, de játékán még ez sem érződött, sőt, miután a meló végeztével a többiek levonultak, ő még hátra maradva sorban lepacsizott az elöl állókkal, sűrű hálálkodás közepette.

Nem tudom, létezik-e rossz Cannibal Corpse koncert, talán igen. Ami biztos, hogy én eddig ilyesmit nem láttam, és ezen a fülledt estén is elégedetten hagytam el a helyszínt. A legbeszédesebb mégis talán az, hogy ugyan két nappal az esemény után írom ezeket a sorokat, de a nyakamban még mindig ott érzem a Cannibal Corpse dalokat. Kell ennél több?...