Shock!

Mind a zenét, mind a körítést tekintve távolabb már nem is állhatna tőlem a gót one-(wo)man-show-k világa, de ez egyben azt is jelenti, hogy a szabályt erősítő kivételek mind jó okkal szerepelnek a listámon. Chelsea Wolfe pedig maga a Kivétel, és ha nem lenne eleve egy roppant vonzó személyiség, azt mondanám rá, hogy életre kelt Frankenstein-teremtménye ő ennek a műfajnak. Egy kaliforniai születésű, de norvég ősökkel bíró leányzóról van szó, aki zenéjében össze is olvasztotta mindazt a stíluskavalkádot, ami hatásként az évek során megérintette, legyen az a drone, a gothic rock vagy a country. A különös mixnek részei emellett a különböző mentális betegségek is, legmeghatározóbb módon a sokakat kísértő alvási paralízis, amelynek egy kolléganője nemrégiben egy komplett albumot szentelt. Chelsea mindezen hullámok hátán egyensúlyozva valami egészen különlegeset, időtlent alkot, és ez sokak számára volt hívószó ezen az amúgy tökéletesen értékelhetetlen, viharfelhőkkel terhes, kánikulai csütörtökön.

A belga Brutus műsorának végére érkeztem, és némi megütközéssel tapasztaltam, hogy a ruhatárnál sokkal előrébb jutni egyelőre aligha lesz esélyem, mert az egyébként tényleg remekül teljesítő bemelegítő bandát is rengetegen figyelték már. Ezen pedig azzal együtt sem tudtam igazán csodálkozni, hogy esetükben a HC és a noise a kulcsszavak, élőben legalábbis biztosan ezek érvényesülnek leginkább. Ott is ragadtam a nézőtér végében, hiszen amit hallottam, az ha nem is tetszett maradéktalanul, de legalább tényleg egyedi volt. A tavaly debütált trió két, tökéletesen stíluskonform gitárosból és egy dobos/énekes (!) hölgyből (!!!) áll – kell-e mondanom, hogy kin ragadtak meg a figyelő szemek? Aki nem látta, azok számára aligha tudom pusztán szavakkal leírni, hogy Stefanie Mannaert a blastbeatorgia közepén milyen elképesztő szenvedéllyel hozta a lélekcafatokat köpködő üvöltéseket is, és mennyire döbbenetes volt összhatásában az egész. Vannak esetek, amikor szerencsésebb egy véletlen élő találkozás, hiszen a Brutust lemezen aligha hallgatnám, így viszont egy valódi élménnyel lettem gazdagabb.

Az viszont egy pillanatra sem lehetett kérdés, hogy ki az este főszereplője, Ms. Chelsea Wolfe pedig nem is váratott sokáig magára, kísérőzenészei után maga is a színpadra libbent, és rögvest útjára is indították a mókát az Abyss lemez gyöngyszemével, a Carrion Flowersszel. El is könyvelhettük gyorsan, hogy ez a nap a női dobosoké, hiszen Jess Gowrie személyében ismét egy elképesztő intenzitással püfölő hölgyet köszönthettünk a deszkákon, akire annak ellenére is egyszerűen muszáj volt odafigyelni, hogy a fellépés egyetlen ember köré szerveződött, ő pedig a szépen feldíszített mikrofonja előtt állt. A frontasszony hozta is, amit tőle vártunk, az ő bizarr kis fekete lyukát, minden introvertáltsága ellenére is kikövetelve magának az érdeklődést. Komolyan, eleinte már arra gondoltam, hogy a közönségnek csakazértis háttal játszó trve black metal harcosok sem lehetnek ennél magukba fordultabbak, bár persze ez legalább annyiban belső kényszer, mint kötelező póz, és különben is, a szett fele körül kaptunk néhány üdvözlő szót is, vagyis ki lettünk szolgálva. Összességében, habár elvben lemezbemutató turnéról lenne szó, ez a fellépés inkább volt egy galambvérben megfürösztött, nagy, közös szeánsz.

A friss albumot, a Hiss Spunt sokan afféle vissza-a-gyökerekhez kísérletként fogták fel, talán a Myrkurral közös zenélés ötlete is ebből eredeztethető. Ha nem látom néhány hónappal korábban ugyanitt a dán boszorkát, akkor ez a párhuzam talán nem is adta volna ennyire magát, így viszont újfent szemtanúja lehettem, mekkora különbség van díva és díva között. Chelsea végig magába borulva, minden szembeszökő allűr nélkül zenélt, de állítom, hogy nőiessége ezen az optikán keresztül sokkal jobban érvényesült északi kolléganőjénél. Van, akinek nem kell az arcodba hajolva sulykolnia azt, hogy tulajdonképpen nem lenne kifogása véred rituális megcsapolása ellen – van, akinek ezt pusztán attól elhiszed, ahogy a hangszeréhez nyúl. Ahogy említettem, a showt a két hölgy lopta el, a két gitáros pedig egyfajta transzban lebegve, de alapvetően észrevétlenül mozgott odafent. A remekül felépített íven mozgó szettben a Hiss Spun és az Abyss kapta a főszerepet, a többi lemezről csak hírmondók akadtak, és ez így egy kellemesen (?) egységes képet adott számunkra a jelenkori Chelsea Wolfe-ról.

A záró Survive/Scrape kettős már tényleg csak a kegyelemdöfést vitte be, és igazán stílusos véget talán úgy érhetett volna az este, ha a hangszerétől megszabadult, magát a földre vető Chelsea üveggyöngyként gurul szét a padlón. Efféle csodák persze ritkán történnek, de aki felfért a hajóra, az tudja, hogy a verebek bizony nem szállnak hiába.

Fotó: Marossy Norbert, A38.hu