Shock!

A Daath zenéje lemezen nálam hébe-hóba működik, de valahogy az előző napi Miyavi koncert után riasztóan soknak éreztem négy súlyosan metalkodó zenekart egy este végignézni, ezért (meg a saját remek időzítésemnek köszönhetően) már a Throwdown melegítette be a nem túl népes, de azért lelkes közönséget a Dieselben.

A Throwdown nálam totálisan „futottak még” kategória, illendőségből meghallgattam a lemezeiket, de sosem éreztem késztetést, hogy igazán megszeressem őket, ez a Pantera-light zene valahogy nem nyűgözött le. Élőben sem. Feszesek voltak, meg persze metal meg minden, de elég volt ránézni a Phil Anselmo-wannabe énekesre, aki nemcsak énekileg, de külsőségekben, öltözködésben és gesztusokban is gyakorlatilag egy darab másolat, nulla önállósággal, így gyorsan eldöntődött, hogy kívülről hallgatva is pontosan olyan szórakoztató, mint bent.

Az Unearth ellenben teljesen más kategória, nyilván rájuk voltam kíváncsi, és annak rendje és módja szerint hozták az elvárt szintet. Ez a metalcore/old-school metal/thrash metal/mocsokmetal csapat hihetetlenül lazán nyerte meg magának a kb. félháznyi Dieselt – bár a lemezeiket ismerve pontosan ezt is vártam tőlük. Trevor Phipps görcsöktől mentes, szimpatikus frontember, és ugyan nem csinált semmi különöset, de mégis hatásosan fröcsögött a nézősereg arcába. Mellette a két gitáros, a törpeszuper Buz McGrath és Ken Susi is simán elvitte a hátán a bulit, nemcsak baromi feszesek játszanak, de a védjegyszerű, dallamos (igen, heavy metalos) gitárszólókat is gyakorlatilag tankönyv szerint adták elő. Persze koreográfia itt is volt, Ken nem egyszer vett vizet a szájába, majd a közös felemelt lábbal ugrás után simán a közönségre köpte a nedűt. Aki ott állt előtte, nyilván fel volt készülve a váratlan zuhanyra, bár ha már harmadszor locsolnának így meg, nem biztos, hogy boldog mosollyal fogadnám.

Fröcsögött az energia a klubban, és bár klasszikus káosz-szerű moshpithez azért kevesen voltak azért a közönség így is megteremtette a saját rumliját. A színpadmászók nem egyszer ott ugráltak, léggitároztak a színpadon Trevorék között, különösen egy hórihorgas srác, aki azért egy idő után inkább óvatosan rádőlt csak a kezekre, a hősies tömegbe ugrás helyett.

Ami viszont számomra nem volt túl szimpatikus, az a Jageres hostess csajok koncert közbeni színpadi akciója, kis üvegekből itatni próbálták a zenészeket, dobálták a közönség közé a repi cuccokat. Lehet én vagyok túl konzervatív, de ez legalább olyan idegesítő, mint a kereskedelmi tv-kben (ha véletlenül jó filmet adnak) a negyed óránkénti reklámblokkok film közben. A különbség annyi, hogy az kereskedelmi tévé, ez meg metal koncert – lenne… E kis közjátéktól eltekintve az év egyik klubbuliját adták (mondjuk engem kilóra meg lehet venni az ilyen thrash-alapú, feelinges, energikus riffeléssel), és annak ellenére, hogy tök egy sémára épülnek a dalok, hihetetlenül jól működnek élőben, a közönség-zenekar közötti kölcsönhatás tökéletesen működött, köszönjük.

A Chimaira tipikus jól indult, de egy szinten megrekedt zenekar számomra, és annak ellenére, hogy számomra meglepő módon is baromi jól szóltak a Dieselben, és hozták a lemezminőséget, valahogy az Unearth után nem tudtak meghatni. A dalok sem annyira tigrisek, bár valahogy a középszerűbbek is jobban ütöttek, mint lemezen, azért hosszú távon ahhoz túl egysíkú a zenéjük, hogy kitörő lelkesedéssel lehessen őket hallgatni egy órán keresztül. A közönség nem így gondolta, totálisan vették a lapot és levették az ohiói srácok produkcióját.

Az meg nyilván csak engem zavart, hogy Mike Hunter leginkább egy jóllakott, tébláboló kisiskolásra emlékeztet színpadon, nem egy profi metalbanda frontemberére. Döbbenetes, hogy mennyire nincs semmi kisugárzása, számomra itt vesztette el a hitelességét a zenekar, maradnak továbbra is a „futottak még, de sosem lesz belőlük meghatározó csapat” kategóriában. Maradjunk is ennyiben, az estét csont nélkül úgyis az Unearth nyerte meg.