Shock!

Elképesztően hosszú virtuális udvarlás után csak összejött végül ez a randi a Cult Of Lunával, és az előzmények okán bizonyára nem csak nekem volt nagyon komoly hiányérzetem. Egy fullos, rájuk kihegyezett klubkoncert hírére legutóbb egyenesen Stockholmig szaladtunk (Julie Christmas érdemei ebben persze elvitathatatlanok), mi sem esett volna tehát jobban, mint a logisztikai cirkuszt mellőzve, egyenesen rárepülni a holdkórosok által ácsolt kanapéra. Hogy hosszú volt a várakozás? Mondhatjuk, hiszen belefért egy EP és egy teljes értékű album kiadása, részemről két meg nem írt lemezkritika és egy nagyszebeni kirándulás is. Alig hittük, hogy egyszer ez az este is eljöhet még.

A feketezajos szervezői stáb és persze maguk az érintettek kimondottan szép ívet rajzoltak fel a papírra: az estét egy, magát a hardcore punkból származtató dühbrigád nyitja, majd némi instrumentális posztrockolás ürügyén megnyugszunk, hogy végül a főszereplők az Akvárium betonjába taposhassák védtelen testünket. Szóval ez volt az elképzelés, amit aztán – többféle okból kifolyólag – szépen elkezdhettünk felülírni. Először is, a Cult Of Lunára ezt követően váró athéni út miatt a komplett programot előbbre hozták, így csak némi utólag elmesélt technikai bakinak köszönhettem, hogy a Birds In Row műsorából másfél nótát elcsíptem. Amit ebben a nagyon rövid etapban hallottam, az viszont egy feszes, lendületes, remek fényekkel megtámogatott blokk volt, és bármennyire is nem az én világom az üvöltözős HC, azon kaptam magam, hogy megtapsolom a máris levonulni készülő francia triót.

Ahogy említettem, a Caspianre kimondottan nagy szükség volt ebben a neuronpusztító kazánkovácsolásban, más azonban a lemezek ábrándozós világa, illetve az élő prezentáció. Valójában már akkor gyanút kellett volna fognom, amikor a dobos elé felvonult a négy gitáros, és óriási svunggal belecsaptak a szórakoztatásba – itt szó sem volt finomkodásról. Ezzel is csak annyi baj volt, hogy a hangorkán mélyén eltűnt a megcélzott kontraszt, idővel pedig kiderült, hogy ezen a terepen a massachusettsiek egyszerűen nem tudják egy órán keresztül fenntartani a figyelmet. Az enyémet legalábbis egészen biztosan nem, és a részleteiben persze messze nem izgalommentes, instru sulykolás végére határozottan úgy éreztem magam, mint aki kissé kellemetlenül jóllakott. Ez pedig nem éppen az ideális állapot az este ezen szakaszában. Maradjunk annyiban, hogy a Caspian jóval többet mutat lemezen, mint ami itt elcsíphető volt, a felvezetést azonban így is nyugodtan nevezhettük minőséginek.

Annyit sejtettem, hogy amit nyáron, az ARTmania Fesztiválon a Cult Of Lunából láttam, csak étvágygerjesztő lehetett ehhez az összejövetelhez, ennek okán viszont előre örültem, hogy egy gigászi, fesztiválos közegben is roppant masszív produkciót láthatok majd a következő szintre lépni. Másfél óra ebből a muzsikából mindenre (is) elég, a svédek itt a teljes fegyvertárat megvillanthatták végre. A hadműveletekhez az alapot náluk két dobos/ütőhangszeres adja, hasonlóan ahhoz, ahogy az Ulver is operál élőben, a többi szónikus réteget pedig erre a talapzatra fektetik. Mindez rendkívül komplex, mélységeiben is bejárható élményt ad, lemezen éppúgy, mint koncerten. Nagyon kell még az élvezethez a tiszta, fájdalomküszöböt simogató megszólalás, a retinagyilkos, zenére programozott fények, no meg persze a ködökbe burkolózó hat ember intenzív jelenléte. Nos, minden kívánságunk így teljesüljön: az összes szükséges összetevőt, hiánytalanul megkaptuk.

Lemezbemutató turnéról lévén szó, nagy meglepetést nem jelenthetett, hogy a fókuszban a The Long Road North album állt, az már más kérdés, hogy a tíz eljátszott tételből nyolc erről és az A Dawn To Fearről szólt, szóval illett naprakésznek lenni a CoL újabb dolgaival kapcsolatban. Én pedig éppen a Fear környékén éreztem először azt, hogy a svédek apránként, de határozottan távolodnak a személyes preferenciáimtól, amit később a The Raging River EP is visszaigazolt. Sebaj, annál inkább lehetett tátott szájjal rácsodálkozni a Long Road nagyszerűségére, amely a koncert óta kirobbanthatatlan a lejátszómból. A Beyond II / Cold Burn nyitásról olyan ordas közhelyek jutottak eszembe, mint a pusztító, a megrendítő erejű és a letaglózó – mindezt meg is élni azonban jóval többet jelentett. Ha nagyon akarom, a Caspianhez hasonlóan itt is fel tudnám róni a változatosság relatív hiányát, illetve azt, hogy a lemez mennyivel több apró finomságot tartalmaz, mint ami itt porondra kerülhetett, de az az igazság, hogy a CoL nem hagy teret az efféle nyavalygásnak.

Igen, Johannes Persson gitáros/főnök hangjában tényleg nincs sokkal több árnyalat, mint a hangszeréében, és szívesen hallgattam volna még a másik gitáros, Fredrik Kihlberg dallamos ellenpontozását (a Beyond I orbitális hangulati csúcspont volt), ha azonban a teljes képet nézem, nagyszerűen átfogtuk ezzel a szettel mindazt, amiről az újkori CoL szól. Mindezt zéró mellébeszélés társaságában, csakis az esszenciális hozzávalókra szorítkozva. Meg is lepett, hogy az általában a minimális kommunikációt is kerülő főnök a koncert közbeni kordonmászást követően még egy elköszönő szép üzenettel is megpróbálkozott. Ebből túl sok minden nem sült ki, emberünk talán túl fáradt/meghatott/részeg (a nem kívánt törlendő, a terem másik végéből számomra nem derült ki, hogy melyik) volt ehhez, amit végül ő is belátott, és búcsúzóul inkább az első sorban állók nyakába borult. Kevesebb ettől biztosan nem lett a produkció, több pedig eleve aligha tudott volna lenni.

Jelentsen bármit is a post-metal, mint műfaj, amit ebben a keretben adni lehet, azt a Cult Of Luna újra nekünk adta. Ember nem lehet nálunk boldogabb.

Fotó: Bands Through The Lens