A death metalhoz hasonlóan a post-műfajokba is csak ritkán, okkal kontárkodom bele. Az előbbi dobozban mondjuk a Nile vagy a Morbid Angel, utóbbi esetében például a Cult Of Luna kellően jó ok erre, vagyis arra, hogy a puszta kliséhalmozáson túl valami többre is rátaláljak. Ebből is következik, hogy az adott műfaj történelemkönyvét ritkán lapozgatom, az aktuális trendek is rendre elkerülnek, és még sincs hiányérzetem. A Cult Of Luna ráadásul évek óta annyira elkényeztet, hogy arra szavakat is alig találok, és kis túlzással nem is vágyom semmi másra, amivel a post-metal a svédeken kívül még szolgálhat. Az umeåi hatok esetében ráadásul a pályaív is gyönyörűen rajzolt munka, amely számomra három éve, a Marinerrel el is érte csúcspontját.
A Mariner nem volt 100 százalékos Cult Of Luna, lévén zajaival a tengerentúlról Julie Christmas művésznő is nagyban hozzájárult annak formába öntéséhez. Arra talán még Johannes Perssonéknak sincs végleges válaszuk, hogy egyszeri projektként gondoljunk-e erre az együttműködésre, a zenekar vonata mindenesetre az utóbbi évek szapora tempójával robog tovább, (látszatra) lezárták az előző fejezetet, és (látszatra) egy egészen új lapot nyitottak. A friss album promójában hangsúlyos szerepet kapott ugyanis a megközelítés újragondolása, konceptlemezírás helyett egy másfajta logika előtérbe helyezése a dalszerzés során. A végeredmény ismeretében viszont azt mondom, nem érdemes túlgondolni ezt a platformváltós történetet, és ha kedveled a brigádot, már a nyitó, lemezelőzetesként is megfuttatott The Silent Man hallatán elégedetten, ismerős mozdulattal fogsz bólintani. Ha történtek is alapvető változtatások, azokat a mélyebb rétegekbe temették.
Rétegek pedig akadnak bőven, és a Cult Of Luna szerintem mindig is ebben volt a legerősebb: a fóliák felhelyezésében egy mérnöki precizitással megtervezett vászonra. A rutinos postolók nyilván pontosan tudják, hogy az efféle zenék befogadásához elengedhetetlen a harmadik, sőt, negyedik dimenzió megsejtése a muzsikában. Enélkül is transzba lehet persze esni a jól ismert repetitív megoldások keltette örvény partján, de a mélységek és magasságok felfedezése már egy következő szint. Unásig koptatott közhely ez manapság, mégsem árt újfent hangsúlyozni: a legújabb kori zenehallgatási szokások mentén a Cult Of Luna zenéje szinte befogadhatatlan. Főként a rászánt időt nem érdemes szűkösen mérni, ahogy az alkotók is megadják a módját az elmélyülésnek a nem ritkán tíz percet is meghaladó hosszon terpeszkedő kompozícióikkal. Az immár két évtizedes életmű kellő bizonyság kell legyen arra nézve, hogy megéri meghozni ezt az „áldozatot".
A tábor által a falhoz állítva a főnök Persson végül megtalálta a hívószót az A Dawn To Fearhez is, ez pedig az „otthon" lenne, ahhoz közvetlenül és nagyon távolról kapcsolódó dolgokból, klasszikus improvizációkra alapozva építkezik a lemez. A Somewhere Along The Highwayhez hasonlóan ezúttal is alapos megfontolás előzte meg a felvételek helyszínének kiválasztását, a társaság most a Norvégiához tartozó Giske szigetén találta meg a legoptimálisabb környezetet a megszokott dimenzióktól való elszakadáshoz. Hallgatóként nekünk sincs más dolgunk, bár ezt a 21. század kulisszái között biztosan nem lesz könnyű feladat megvalósítani. Ebben a nyolc dalban egyaránt benne van a magányos szemlélő elmélkedése és a megváltoztathatatlanba bele nem törődő lelkek dühe, és még annyi minden más, amit belőled kioldanak ezek a parttalan folyók. Megváltás, megnyugvás helyett a Cult Of Luna „csupán" felkavar, és ezért egyszerűen muszáj hálásnak lenni.
Még a pontozással kapcsolatban a legkönnyebb a dolgom: a tízes továbbra is a Mariner privilégiuma, a Vertikal kilencesének szintjét viszont még azzal együtt is lenyűgöző magabiztossággal hozza az új dalcsokor, hogy ma már elmondhatom: hallottam tőlük ennél (szerintem) jobbat is.
Hozzászólások
biztos számít, ki melyik lemezzel ismeri meg és mihez viszonyít. a korábbi, zömmel koncepcióra épülő lemezeikhez képest itt egy szellősen egy téma köré épülő dalcsokrot kapunk. nem is biztos, hogy korábban mindegyik, itt lemezre került dal átjutott volna a szűrőn, viszont így kaptunk egy egész változatos, kb. mindegyik korszakukra visszautaló lemezt. tök jól szól, egységes, élőben is majdnem ilyenek.
szerintem ilyen kiadványoknak továbbra is van értelme, az életműben sem másodlagos, élvezet hallgatni.