Shock!

A kényszerszünet után teljes pályás letámadással indulnak újra világszerte a fesztiválok, amelyek (kevés kivételtől eltekintve) sajnos pontosan ugyanazt, ugyanúgy hozzák, mint a leállás előtt, és űznek el ezzel maguktól a lehető legtávolabbra. A nagyszebeni ARTmania már hat évvel ezelőtt is kitűnt a fesztiválok szürke tömegéből, amelyhez a remek helyszínválasztás és a rendezvény emberléptékűsége is sokat hozzátett. Legutóbb tehát, amikor először jártam itt, egy kifogástalanul kivitelezett eseményt láttam a fesztivál főterén, nagyszerű technikával támogatva, komfortos légkörben, az underground krémjének társaságában. A köztes időben a legfontosabb változás a fesztivál fizetőssé válása volt, ezért viszont a fellépők névsorában megfigyelhető szintlépés bőven kárpótolt – ráadásul ami korábban jó volt itt, az ma is ugyanolyan jó.

A line-up tehát túlzás nélkül szenzációs volt, ehhez minden különösebb kommentár nélkül elég csupán a három nap húzóneveit felsorolnom: Transatlantic, Meshuggah, Mercyful Fate. Munkahelyi elfoglaltságok miatt ezúttal is csak egyetlen napot, a szombatit (a „Meshuggah-napot") tudtam bevállalni, de még mielőtt valaki azzal vádolna, hogy a többi zenekar annyira nem is érdekelt, sietek leszögezni, hogy ez tulajdonképpen így is van. Jelzésértékű mázliként éltem meg, hogy a szervezők majdnem az összes számomra szimpatikus brigádot a második napra gyűjtötték össze, és bár nyilván izgalmas lett volna rajtuk kívül még Mike Portnoyt és King Diamondot is megnézni ezen a színpadon, nagyon heves hiányérzetről nem beszélhetek. Helyzetemet tovább könnyítendő, budapesti indulással Nagyszeben immár autópályán is elérhető (egy egészen rövid szakaszt leszámítva), ennek ellenére, ahogy hat éve, idén sem sikerült olyan korán elindulnom, hogy maradjon idő a nagyszerű történelmi múlttal büszkélkedő város felfedezésére.

A határátlépéssel és az út közbeni fennakadásokkal terhelt idegrendszerem lenyugtatása után tehát gyakorlatilag a nagyszínpad előtt kezdtem a napot, amely a legutóbbi alkalomhoz képest már nem közvetlenül a templom oldalában, hanem mellette, a Tanácstorony felé elforgatva állt – így aztán még több hely jutott a sörcsapoknak. De még mielőtt valaki azzal vádolna, hogy sört ittam, ez most sem történt meg, viszont mivel a festipay-kártya helyett a hotel belépőkártyájával próbáltam meg fizetni a buborékos vizemért, ezzel a teljes kiszolgálórendszert hazavágva, az újraindításig senki más SEM ihatott sört. Imi cer scuze. Na de beszéljünk inkább a zenéről! A bemelegítő attrakció az izlandi The Vintage Caravan volt, akik a '60-as, '70-es évek hard rockját játsszák, teljesen autentikus módon. A vidám kinézet és a színpadképesség azonban csak egy dolog, én a flower powert korábban is csak az Ulvertől tudtam elviselni, és ez most sem változott meg alapjaiban. Igazságtalanság lenne azonban, ha azt mondanám, hogy Óskar Logi Ágústssonék nem voltak szórakoztatóak, ennél többre pedig ebben a pozícióban, félórás időtávban tulajdonképpen nincs is szükség.

A Leprous érkezése aztán már az első sorban talált, aznap először és utoljára. Annak ellenére, hogy olyan sok kellemes emléket őrzök róluk, valahol döbbenetes, hogy még csak másodszor futottunk össze élőben, ennek dacára maximális bizalommal álltam az előadás elé (szó szerint). Nehezítő tényezők akadtak azért, Einar Solberg koloratúrszopránja ezúttal nem volt a megbízhatóság mintaképe, és srácokról általában is üvöltött a fáradtság. Nem volt szükség azonban három-négy dalnál többre ahhoz, hogy így is teljesen feloldódjanak a saját zenéjükben, az immár kétségbevonhatatlanul a csapat második frontemberévé vált Baard Kolstad doboszseni vezényletével. Klasszikus fesztiválprogramot toltak amúgy a notoddeniek, amelyben a Coaltól kezdve valamennyi sorlemezüket megidézték, és amelyet itt is a kolosszális (ez a jelző még elő fog kerülni a beszámolóban) The Sky Is Red zárt. A srácok fanyar humora is tündökölt, pluszban pedig olyan páros headbangeléseket vezettek elő a hangszerek mögött, amilyenekre végképp nem számítottam volna a konszolidált fekete ingekbe bújtatott (Einar a nyakkendőt és a mellényt sem mellőzte!) hőseinktől.

A Cult Of Lunát is csak egyszer láttam eddig, még Julie Christmas kisasszonnyal, ahhoz képest ez most a svédek világának lecsontozottabb, ha úgy tetszik, cultoflunásabb verziója volt. Az ő programjuk kezdetére szerencsésen ránk sötétedett már, így aztán a kolosszális (!) fények teljes szépségükben tündökölhettek, amire már csak azért is nagy szükség volt, mert a teljes vizuális támogatás ezekre volt kihegyezve. És tényleg nagyon, NAGYON látványos volt az egész, a hangfolyammal együtt ringatózó és robbanó fénycsóvákkal, a frontember Johannes Perssonnal a középpontban. Őket ismerve semmi meglepő nincs abban, hogy egyórás szettjükbe mindössze öt tétel fért bele, az önmagában is közel negyedórás terjedelmű Blood Upon Stone és a legújabb anyagukat felvezető Cold Burn ráadásul itt debütált élőben. Annál azonban, amit játszottak, sokkal fontosabb volt az audiovizuális összhatás, amelyre a CoL a kezdetektől épít, és amely a sokadszor is hibátlan nagyszebeni hangzás támogatása mellett szépen el is vitt minket a megcélzott dimenziókba. Bár a szextett az utóbbi albumain nem pont a számomra kedves irányba vitte el a zenéjét, a Vertikal két csodája (I: The Weapon, In Awe Of) köré felépített előadás két vállra fektetett.

Elvileg ugyanezt kellett volna tennie a Meshuggah legénységének is, akik egészen nyilvánvaló módon a tejszínhabot jelentették ezen a skandináv tortán. Ezt abból is észre lehetett venni, hogy hirtelen kimondottan sűrű lett a tömeg a főtéren, és a közönség már a színpadra lépés előtt félórával is teljes extázisban mesugázott. Szóval, ha már itt tartunk, tartozom azzal a vallomással, hogy részemről az este érdemi része ekkor már lezajlott, Jens Kidmanék zenéje igazán sosem kapott el, pedig még az über-kvltikvus, über-lastminute kultiplexes koncerten is ott voltam (bár főleg a WMD miatt). Attól még azonban, hogy a lemezeiket nem hallgatom (egynél többször), azt még én is érzem, mitől működik ez a zene igazán jól koncerten. Az este folyamán először be is indult a moshpit középen, az a fajta, amikor szabad szemmel is látható a dühöngőből felszálló gőz, a főszereplők pedig kazánkovácsokat megszégyenítő módon kalapálták szét a belső szerveinket. Erre az élményre, ebben a formában már végképp elfogytak a szavak, én is csak ámultan lestem a tér oldalából a történéseket (na meg az ősz varázslóvá változott, végre visszatért Fredrik Thordendalt).

A hatalmas színpadot az összes aznapi fellépő közül ők használhatták ki teljes terjedelmében, volt is két, egymástól teljesen eltérő színpadkép, egyszerűségükben is bámulatos fényhatások, tankönyvi kivitelezésben, egy cseppet sem túlzok, ha ezt szimplán csak kolosszálisnak (!!) nevezem. És amikor a Future Breed Machine környékén az ember összegzi a hallottakat, mindenekelőtt végtelenül hálás a háromnapos hadjáratot hősiesen elviselő nagyszebenieknek és persze az égieknek, akik nem csupán a beígért vihart térítették el, de a manapság sajnos kényszerű gyakorlattá vált utolsó pillanatos koncertlemondásoktól is megkíméltek minket. Az élménycsomag lefojtására végül a hat évvel ezelőtt már bevált taktikát alkalmaztam: hitetlenkedő fejingatással a szállásra távozás, majd másnap egy kiadós reggeli után a Transzfogaras tetejéről vetett búcsúpillantás. Nem kérdés: ha csak rajtam múlik, legközelebb is visszatérek ide!

Fotó: Miluță Flueraș