Shock!

Magam sem értem, miért, de emlékeim szerint a Dark Tranquillityt eddig valahogy elkerültem élőben. Pedig a legtöbb lemezük megvan, ha olyan hangulatom van, szoktam is hallgatni őket, szóval nem az a kategória, ami porosodik csak a polcon feleslegesen. Nem is volt kérdés, hogy elrugdosom magam a Dürerbe, ha már úgysem volt semmi más dolgom aznap este.

Az előzenekarokról az égvilágon semmi fogalmam nem volt – illetve a finn Insomniumról már hallottam, de gyakorlatilag ezzel ki is merült a tudományom, a magyar - az ismert film miatt nem túl találó nevű nevű - Inceptionról pedig még ennyi gondolatom sem volt. Internetes szavazással jutottak be, stílusilag passzoltak is, de azért három, nagyjából egyforma stílusú zenekart végighallgatni egy este nem kifejezetten mámorító érzés.

Az Inception aranyos, de még totálisan jellegtelen zenét játszik, viszont legalább nem menekültem ki a folyosóra a műsoruk alatt – az is valami. Az Insomnium már egy fokkal összeszedettebb volt – nem meglepő módon – korrekt hörgős dallamos death, szürkeségből azért ők is sokszor repetáztak, és az a kevés dallamos éneklés meg biztosított arról, hogy soha az életben ne keressek rájuk neten. Örök előzenekari pozíció, fél óra elég lett volna ebből is, lapozzunk.

A Dark Tranquillity jött, látott és győzött. Mikael Stanne, ez a fekete inges, örökké mosolygó frontember a lelkét kitette már az első pillanattól kezdve, és nem lehetett nem szeretni. Hiába agresszív (na jó, finoman és dallamosan agresszív) a zene, a srác hihetetlenül pozitív kisugárzása átcsapott a közönségre azonnal, és vele együtt örültünk minden másodpercnek. Mikael konkrétan fürdött a közönség szeretetében, lehajolt hozzájuk, az arcukba ordított, aztán kedves szavakkal, szerényen megköszönte, amit tőlünk kapott/kaptak.

Valami távoli sors-rokonságot érzek velük, és a King’s X-szel kapcsolatban: műfajalapítók, valami újat hoztak, mégis a követők lettek népszerűbbek mint ők. Igaz, a Dark Tranquillity azért bőven a folyamatosan előtérben lévő csapatok között van, de ha fel kellene sorolni tíz svéd dallamos death zenekart, nem biztos, hogy az első háromban benne lennének. Bár lehet, ez csak az én szubjektív parám. Ettől függetlenül abszolút minőségi a zene, az előadás meg kifogástalan, igen, így kell élettel megtölteni a színpadot. Oké, húsz év után azért illik nem szerencsétlenkedni a színpadon - bár azért láttam már olyat, akinek ez is sikerült…

Természetesen az idei lemezről játszottak a legtöbbet, de megidézték a teljesen korai időket is, a régesrégi The Galleryben még vendégénekesnő is kapott egy kis szerepet. Amúgy meg teljesen mindegy, melyik évjáratú lemezről húztak elő dalokat, ugyanúgy működött mindegyik, ami ismét csak azt bizonyítja, hogy a jó és minőségi zene kortalan és időtlen. Egészen egyszerűen minden működött ezen az estén, nem kevés energia szabadult fel a színpadon és a színpad előtt. Megvolt az a pillanat is, amikor a közönség nemcsak a refréneket tudta és énekelte kívülről, hanem a gitárszólókat is. Hibátlan volt minden – kivéve a hangosítást, de az is inkább a túlzott hangerő miatt zavart, valahogy itthon még mindig az a divat, hogy hangerő=jó sound, pedig nagyon nem, én meg ismét megfogadtam, hogy füldugóval megyek bármilyen koncertre legközelebb.

Generációk nőttek fel a Dark Tranquillity eddig pályafutása alatt, és egészen biztos vagyok benne, hogy néhány újabb generáció még meg fogja találni őket, egyszerűen nem lehet nem szeretni őket, ha már egyszer láttad, milyenek élőben. Az a kb. bő négyszáz ember, aki ott volt velem együtt a Dürer nagytermében, vélhetően ugyanezt gondolja, és nagy esélyekkel fogadnék arra is, hogy legközelebb is találkozunk, ha erre járnak Mikaelék.

További fotók:
Dark Tranquillity