Shock!

Minden újrakezdés macerás, minél idősebb valaki, annál macerásabb és egyben nehézkesebb – legyen szó karrierről vagy magánéletről. David Ellefson néhányszor már a padlón találta magát, pár éve ez újra megtörtént. Mindamellett nem hiszem, hogy folyamatosan az orra alá kellene dörgölni az okokat, nyilvánvalóan tízmilliószor megbánt már mindent. A lényeg, hogy kihúzták a lába alól a szőnyeget nagy hirtelen, de szerencse, hogy már a Megadeth-időkben is igyekezett több lábon állni, a turnémentes időszakokban projektezett, vitte a saját dolgait előre, amiből a mostani Bass Warrior turnén is meríthetett egy keveset. Természetesen a fókusz így is a sok évtizedes életútján átívelő Megadeth-dalokon volt, és pont ezért a néhány jól ismert számért látogatott el Budára az a néhány ember.

A turné korábbi állomásairól fellelhető képek szerint nem voltak ezrek a turné előző helyszínein, sőt, kisebb, sokkal rosszabbul kinéző klubban is megfordult ez a produkció. Az Analog Music Hall korrekt koncerthelyszínné nőtte ki magát, főleg, hogy kiszedték azt a zavaró oszlopot baloldalról, és a hírek szerint a hangcuccon is javítottak, vélhetően nem is keveset, mert kimondottan bikán és arányosan szólaltak meg a dalok. Ezzel az este egyik fontos pontját ki is pipálhattuk, hiszen gyalázatos sounddal hervasztó lett volna a hangverseny.

A némelyest megemberesedett David Ellefson olasz kísérőcsapattal jött, akik kipróbált muzsikusok, még ha nálunk annyira nem is ismertek, csak ha nagyon beleástad magad a műfaj mélyebb bugyraiba. Itt van például a totális rocksztár fazon Andy Martongelli gitáros, akivel David 2019 óta együtt dolgozik, és úgy tűnik, gyümölcsöző lehetett ez a kapcsolat, hiszen azóta a különböző nevű formációkban rendre felbukkan Ellefson mellett, egyre szorosabbá téve a köteléket. A dobok mögött a végig óriási vigyorral az arcán dolgozó Roberto Pirami játszott, akit nálunk Michael Angelo Batio mögött lehetett már látni. A ritmusgitáros Walter Cianciusi a legkevésbé metál arc, sokkal inkább valamiféle elektronikus zenei installációkban utazik, illetve Geoff Tate mellett is megfordult. Titta Tani énekes meg hol énekes, hol dobos, DGM és Necrophagia, hogy csak két zenekarnevet említsek, amiket tán ismerhettek ti is.

Ennek megfelelően már az első percektől fogva színpadképes volt a produkció, a Skin O' My Teeth klasszul megdörrent, ráadásul az az érdekes helyzet állt elő, hogy a frontember a dob mellé vonult az énekmentes részeknél, előzékenyen meghagyva az igazi frontemberséget Davidnek, aki ilyenkor előrejött egy kicsit, de korántsem sztároltatta magát, sőt. Annak ellenére, hogy értelemszerűen ez az egész produkció róla és érte szólt, nem vonta magára a reflektorfényt túlzott mértékben, talán szinte reflexszerűen vonult a háttérbe számos alkalommal, a Megánál ismert, előre megkoreografált ide-oda rohangálás ezúttal elmaradt. Sztorizás sem volt túl sok, inkább csak említés szintjén, hogy most épp melyik évtizedet idézzük meg, vagy ki ihlette az adott dalt (a Post Malone-tól feldolgozott Over Now kapcsán például megtudtuk, hogy utóbbi könyökén Megadeth-tetoválás látható). Egyébként kimondottan jókedvűnek tűnt Ellefson, rokonszenvesen vezényelte le az estét, nulla sztárallűrrel, az igazi figyelem a dalokra vetült.

Jó kérdés persze, hogy miképp szólalnak meg a Megadeth-dalok egy másféle énekessel, akinek, hm... van énekhangja is. Nos, Titta Tani teljesen okés volt, nem akarta utánozni a denevérhangú Mustaine-t (akit persze pont azért szeretünk), a rekesztett énektémák rendben voltak, a normálisan kiénekelt részek meg kicsit másféle fényt adtak a számoknak (persze emellett azért szólt a belső magnó, de hát ilyen pár évtizedes klasszikusoknál az kikapcsolhatatlan). Elképzelni nem tudom, mi járhat David fejében az olyan örökérvényű daloknál, mint a Countdown To Extinction, a Symphony Of Destruction vagy a nélküle elképzelhetetlen Peace Sells. Nyilván hervasztó lehet a sokezer-pártízezer messzeségbe vesző szempár helyett kábé ötven arcot látni közvetlen közelről, és az arénák zúgása helyett azt az óvatos hejjegetést hallani dalok közben. Lehet, megy valami belső film, hogy hangulatba hozza magát, vagy „ez is csak egy meló" sóhajjal túlteszi magát ezeken az estéken, és megy a következő helyszínre. A máig műsoron tartott Mega-dalok alatt talán reflexszerűen működik, ugyanazoknál a részeknél bólogat, megemeli a karját vagy a basszusgitárt.

Na de volt itt ám egy rakás csemege, amit Mustaine emberemlékezet óta nem játszott, olyanok, mint a 99 Ways To Die vagy a Bad Omen (!!), de a Go To Hell sem egy gyakori darab. Mindezek mellett a Lucretia / Take No Prisoners / Five Magics hármas összefűzése is egyfajta fűszerként volt értelmezhető. Ellefson szólómunkásságából a sotós érából két dal került elő (Celebrity Thrash, Like a Bullet), a Simple Truth című szám pedig a hajléktalan külsejű, totál ápolatlannak tűnő Thom Hazaerttel közös, számomra értelmezhetetlen kollaboráció hozadéka, ezt a formációt valahogy mindig furcsálltam. A lendületes, kicsit punkos ihletettségű dal élőben egyébként hangulatos (és meglehet, hogy a szövege miatt tűzte műsorra, pedig még AZELŐTT született), ahogy a Mocifej-feldolgozás, a Love Me Like a Reptile is, de hát az nem is kérdés, ugye.

A ráadásblokkban érkező Dawn Patrol / The Trooper / For The Whom the Bell Tolls medley is jópofa volt, ráadásul kábé az aznapi beállásban próbálták össze először. És hát ugye Ellefson sem sokat játszhatott Metallicát színpadon... Egyébként számomra a Reckoning Day volt az este egyik csemegéje (még ha meg bele is bicsaklott Titta hangja), IMÁDOM ezt a dalt, mint ahogy a teljes Youthanasia lemezt is, ezzel pár évtizedet visszafiatalítottak lélekben. Andy egymaga vitte a szólókat a hátán, rendben is volt nagyrészt, olykor érződött, hogy ez a feladat eléggé izzasztó neki is. Néhány dalnál mintha egy hangyabokányit épphogy lassabbak lettek volna, mint eredetiben, a groove kicsit más volt, de hát az eredeti tempót tartani melós. És, ahogy említettem, kiválóan szólt a cucc, a jellegzetes Ellefson-féle basszussound szépen megdörrent, és szerintem életemben nem hallottam Megadeth-koncerteken ennyire karakteresnek a vokálmunkáját.

Mindent összevetve kicsit skizofrén a helyzet, hiszen egyrészt rém szomorú vagyok valahol ettől az egésztől (a Megadeth az egyik szívügy, nagy kedvencem tizenéves korom óta), illetve hát ugye attól, hogy a két David elég nagy eséllyel (kivéve, ha lesz az a pénz) nem fog már egy színpadon állni. Pedig ők pont ettől a szeretem-gyűlölöm kombótól (is) működhettek ennyire jól. Viszont David végre főhős lehet a saját életében, és nem csupán mellékszereplő. Kicsit félve mentem a koncertre, tartottam attól, hogy ciki lesz az egész valahogy, de annak ellenére, hogy tényleg hervasztóan kevesen voltunk, kimondottan remekül sikerült az este (kár, hogy az elköszönés Thank you, Bukarest volt). Családias, vidám, emberközeli hangulatú koncert volt ez, remek dalok megidézésével. Sajnáltam volna, ha kihagyom, tényleg.