Shock!

Későn kezdtem, de így is tizenöt éves múlttal büszkélkedhet a kapcsolatom a Depeche Mode-koncertek világával. 2009-ben kifogtam mindjárt a zenekar egyik legrosszabb periódusát és egy brutális felhőszakadást, de nekem erre a közösségi élményre azóta is rendszeresen szükségem van. Klisé, hogy Dave Gahan és Martin Gore jó ideje csak bábfigurái a saját maguk teremtette kultusznak, bár nekem ez így is megfelelne (mi az hogy, nagyon is), ráadásul nem is igaz, mert hiába néztem most őket fényévnyi távolságból, nagyon is valóságosnak tűnnek. Túléltek ők már mindent, legutóbb Andy Fletcher elvesztését is, de kérdezd csak meg a koncert kellős közepén felköszöntött Lottit (egyes források szerint Lacit, de Laci határozottan nőnek tűnt a kivetítőn), hogy is van ez, múmiák mozognak-e odafent, vagy hús-vér emberek. Elfogult beszámoló következik.

Elmondom, hogy mit gondolok az előzenekarokról. Azt gondolom, hogy nem a közönségnek kell készülnie rájuk, az ő feladatuk az, hogy az Attrakció előtt, a függöny mögül előlépve szórakoztassanak minket a várakozás során, de ha ez nem is jönne össze, akkor legalább akarjanak bizonyítani. Ehhez képest sokadszor írjuk le, hogy a Depeche Mode aktuális előzenekarának fellépése totális unalomba fulladt, konzervzene volt élőben (?), és persze azt, hogy egy klubban esetleg nagyobbat mennének. Pontosan ez volt a helyzet most a chicagói Deeper esetében is. A Depeche mintha sportot űzne abból, hogy a klubszíntérről válogat, és olyan előadókat hoz el magával, akik nem élnek meg arénaszínpadokon. Rendben, aláírom, kevesek élnek meg ott, de a Deeper pont olyan szerencsétlennek bizonyult kiállásában, mint névválasztásában. Pedig az általuk művelt „surf and dream pop" illett is ide, Nic Gohl énekes nyávogós hangja is teljesen rendben volt, de hát ez így, nulla kommunikációval, lecsavart hangerővel inkább csak lehangoló volt.

A Depeche Mode ez évi színpadra érkezését kísérő hangulatot a legfelső szintről, a „médiatribünről" nehéz volt felmérni, azt elmondhatom, hogy a szektorunkban olyan döglött volt a hangulat, mintha szardíniákat csomagoltak volna egymás mellé. A mellettem ülő házaspár férfitagja a Puskásban párhuzamosan futó focimeccs eredményét figyelte a telefonján, míg felesége teljes mozdulatlanságban rögzítette telefonjára a teljes koncertet. Ezért tényleg érdemes eljönni. Csak pár konkrét alkalommal éreztem, hogy megmozdul valami a harmadik szinten: nem meglepő módon a harmadikként felcsendülő Walking In My Shoes alatt, amivel valójában elkezdődött a koncert a tulajdonképpen intróként funkcionáló My Cosmos Is Mine / Wagging Tongue párost követően. A DM hosszú évek óta nem tud lejönni arról a fixációjáról, hogy az aktuális új album nyitószámaival kezdjenek az aktuális turnén is. Végső soron nincs ennek akkora jelentősége, a Wagging Tongue remek dal ilyen visszafogott előadásban is, a My Cosmos Is Mine viszont szerintem nem koncert-kompatibilis.

Ami konkrét meglepetést okozott nálam, hogy mennyire megünnepelték Martin Gore-t a „saját" blokkja (Home / Somebody) után, konkrétan nagyobb ováció kísérte őt, mint Dave Gahan bármelyik megmozdulását. És ez rendben is van így, a faszi az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb dalszerző zsenije, nem lehet eléggé értékelni, és hát persze, hogy számít, mennyire CUKI is mindeközben. Az utolsó igazi csúcspontot odafent nyilván a Never Let Me Down Again össznépi integetése hozta, ami bármennyire banálisnak hangzik, egyszerűen nem lehet ráunni, és láthatóan a banda sem tud betelni vele. A YouTube-on nézve is libabőr, mindig. Szóval szívből remélem, hogy lent ennél jobb volt a hangulat – mondjuk én így is jól éreztem magam, csak a körítés volt kissé kiábrándító. Gahan és Gore párosa viszont nem okozott csalódást, és igen, szerintem Andy Fletcher odafentről széles vigyorral szemléli most, milyen „nagyszerűen" összehozta kettejüket halálának ténye.

Hírlik, hogy a Spirit felvételei kifejezetten mogorva hangulatban zajlottak, és a turnén sem volt teljes az összhang a bandán belül, de hát egyrészt a Depeche mindig is kommunikációs katasztrófa volt, másrészt ennek most nyoma sincs. És ehhez nem kellett több, mint ráébredni saját mulandóságukra, a zenekar mulandóságára. Hogy kizárólag akkor van értelme az egésznek, ha élvezik, és ők most láthatóan nagyon élvezik, pedig minden elképzelhető csúcsot ötször is megmásztak már. Lehet aztán azon sajnálkozni, hogy mennyire csak a biztosra mennek, de a Depeche Mode sosem volt kimondottan a meglepetésekre utazó banda élőben, ráadásul pontosan tudják, hogy a teljes publikumot ki kell szolgálniuk. Van egy adott kör, amelynek dalait közülünk szerintem bárki fel tudná sorolni, és ők abból válogatnak, már nagyon hosszú ideje. Rendben, lehetnének 200 percesek is a koncertek, mint a Guns N' Rosesnál, és akkor beférhetne több minden mondjuk az egészen korai anyagokról (nem beszélve az újabbakról!), de nem 200 percesek a koncertjeik.

Részemről a tavaly nyári koncert kimaradt, ugyanis éppen abban a birodalomban jártam, amelyről folyton álmodom, így az volt a helyzet, hogy 2018 februárja óta, vagyis hat éve vártam egy újabb Depeche-bulira, és ha lehet választani, akkor kábé pont ezeket a dalokat hallgattam volna meg legszívesebben ebben a nagyjából két órában. Különben is, ilyen távban, amikor ennyi idő telik el két fellépés között, tényleg meggyőződéssel állítod, hogy nem kell már az Enjoy The Silence, az It's No Good vagy a Personal Jesus? Kicsi a keménymag, be kell látni, itt tízezreket kell szórakoztatni, és ahhoz ezek a nóták szükségesek. Vagy az a baj, hogy Gahan minden este ugyanazt a koreográfiát adja elő? Mit csináljon helyette? Vagy még inkább: mit csináljon, ha a közönség pont ezeket az ikonikus mozdulatokat és kiáltásokat várja tőle? Igen, én is elő tudnám vezetni a kedvenc DM-setlistemet, de van ennek értelme? Összességében azt mondhatom, ez egy közel perfekt koncert volt, és nem annak ellenére, hogy hány évesek, hanem objektív mérce alapján is.

Eleve többszörösen hátrányos helyzetű helyen, a legfelső szektorok egyikében, oldalt ültem, és cseppet sem túlzok, ha azt mondom, hogy lemezminőségben szólt a cucc. Ez egyben azt is jelenti, hogy amolyan úriemberesen szólalt meg, amire a látvány és a zenészek mozgása is ráerősített, vonuló elefántokhoz volt leginkább hasonlatos a sound, de közben minden apró részletet remekül lehetett hallani. Ha így, nyersen kiadnák CD-n, én akkor is megvenném, miközben ezt írom, most is a sokat (sokszor joggal) kárhoztatott YouTube-ról szól a koncert, és kifogástalannak hallom. Az már erősen más kérdés, hogy mi indokolja olyan szektorok megnyitását, amelyek eleve a színpad (és a hangfalak) mögött vannak... Mert az egyértelmű, hogy itt mindenki jól keres, a helyszín és a szervezők is, hiszen egy talpalatnyi hely nem maradt szabadon a Dome-ban, ahogy figyeltem, talán egyedüli kivétel (megint) a mi szektorunk volt. Sajnos a jegyüzérek is nagyon éltek, erre a koncertre cukorkaként kapkodták el az emberek a legpofátlanabbul túlárazott jegyeket is.

De vissza a lényeghez: öröm volt látni, hogy a négy főszereplő mennyire felszabadultan, valóban egyszerre, komplett zenekarként mozdul, szó sincs a „két fő arc és kísérő zenészei" tematikáról. Az is feltűnő, mennyire jó kondiban van Gahan és Gore, és ez nyilván nem véletlen, hanem tesznek érte. A „very handsome" Peter Gordeno és az „old machine, our machine" Christian Eigner pedig igazán megengedhetnek maguknak némi pocakot, mert lényegében ők viszik a hátukon a koncertek zenei részét, rengeteget melóznak, és még így is nagyon sok minden felvételről szólal meg. Martin mindig is minimálra vette a hangszeres munkát, de ahogy a billentyűk mögött, úgy gitárral a nyakában is saját stílussal bír, és ez talán több is, mint ami tőle elvárható. Nyilván most is dalonként váltogatta az extrémebbnél gyalázatosabb kinézetű gitárokat, ebből azonban én sajnos semmit sem láttam. Gahan pedig egészen egyszerűen tökéletesen hozta a Gahan-karaktert, én már ott megadtam magam, amikor a Wagging Tongue-ban, a jellegzetes kézmozdulattal kísérve a mikrofonba búgta, hogy „Relax, enjoy the ride..."

Egyáltalán nem lényeges, hogy engem személy szerint mi tett igazán boldoggá a setlistből, hiszen ez totális egyéni preferencia kérdése, de azért kivételesen elmondom. Az In Your Roomot eleve az egyik legnagyobb Mode-dalnak tartom, de ezekkel a dinamikai váltásokkal és fényekkel most konkrétan elsöprő volt. A friss szett meglepetése, hogy műsoron tart nem várt tételeket a Spirit-turnéról, engem pedig mind az Everything Counts, mind az A Pain That I'm Used To mocskosul meg tud győzni ezekben a felújított mixekben. Nem hallgatom el: minden megértésem dacára roppant szomorú vagyok, hogy a szerintem kimondottan jól sikerült újkori lemezeket teljesen hanyagolják, a Spiritből már a múltkori turné második körére is alig maradt hírmondó, most pedig már az sem. Lehet tiltakozni az ellen, hogy közmegegyezéssé fajult a rajongói kinyilatkoztatás, miszerint a Playing The Angel volt az utolsó igazán jó lemezük, de hogy ők maguk se bízzanak az azóta született dalaik egyikében sem (!) annyira, hogy átmentsék ide őket, az szerintem lelombozó.

Ellenben ami viszont elhangzott, abba két pontot kivéve nagyon nehezen tudnék belekötni. Az egyik a már említett koncertnyitó My Cosmos Is Mine, a másik a ráadást nyitó, közös Gahan/Gore-előrevonulást magában foglaló Condemnation, amit sokan imádnak, én kevésbé. Mennyivel inkább meghallgattam volna helyette „váltótársát", a Waiting For The Nightot! Nem tudom, hányan vették észre, de minthogy ebben a tételben semmi dolga nem akadt a dobok mögött, Eigner előreszivárgott Martin magára hagyott szintijeihez kísér(te)ni. A Just Can't Get Enough műsorban tartását szintén sokan nem értik, pedig világos, hogy ez a dal egyszerűen annyira nem jellemző már rájuk, hogy pusztán ennél fogva oltári vicces. Gordeno például majd' kiesett a szintik mögül, akkora röhögéssel tolta a neoprimitív témákat. És mekkora közönségénekeltetésbe torkollott! E tekintetben lenyomta a Home-ot is. Huszonévesként talán én is cikinek éreznék innen néhány dolgot, de így, negyven felett, együtt vénülve a főhősökkel, nálam szinte minden tökéletesen klappolt most.