Shock!

Alighanem teljesen felesleges észérvek mentén, netán filozófiai alapon fejtegetésbe bonyolódni arról, hogy mi indokolja azt (kinek áll érdekében??!), hogy a Depeche Mode bő egy éven belül háromszor is megtisztel minket látogatásával. A minden racionalitást felülíró tény az, hogy a tavaly májusi stadionkoncert után pár hónappal a Papp László Arénában is gond nélkül teltházat csináltak a joviális basildoni urak, és komolyan meg lennék lepve, ha a Volt Fesztiválra meghirdetett nyári fellépésük nem valami ezekhez hasonló népünnepélybe torkollna. Merthogy ünneppé vált ez a szürke, barátságtalan februári péntek este is, és ennek csupán az egyik részét adta a közönség mindent felülíró lelkesedése, hiszen csak a vak nem látta: Gahanék is legalább ennyire élvezték az együtt töltött két órát. A banda lenyűgöző magabiztossággal őrzi az utóbbi idők topformáját.

A Depeche Mode-koncertek napján már-már elmaradhatatlan eső miatt megszaporázott léptekkel nagyjából az előzenekar kiírt kezdési idejének magasságában léptem be az Aréna ajtaján, hogy Erika Michelle Anderson, művésznevén EMA már a dühöngő egyik nyugisabb pontján találjon. A tavalyi felhozatalhoz hasonlóan itt is a jobb híján indie rocknak nevezhető kalapból ugrottak elő az este felvezető fellépői, a többes szám pedig azért indokolt, mert a névadó, olykor a gitárt is a nyakába dobó fronthölgyet egy dobos lány és egy bőgős/hegedűs/szintis srác kísérte a deszkákra. Produkciójuk szokás szerint csupán minimális figyelmet kapott, illetve ami lelkesedés az elején esetlegesen még megvolt részünkről, az is gyorsan elkopott a színpadi jelen-nem-lét okán. Komolyan, amikor egy ilyen helyzetben lévő bandától kommunikáció gyanánt csak annyira futja, hogy tudassák, hány daluk is van még hátra, ráadásul a zenéjük sem nevezhető különösebben aréna-kompatibilisnek, akkor tényleg hallgassuk inkább CD-ről az Enter Sandmant, bemelegítés gyanánt.

A felületes szemlélő számára akár a legutóbbi fellépés kompaktabbra, áramvonalasabbra karcsúsított másolataként hathatott ez a mostani koncert a Depeche Mode részéről, ám erről valójában szó sem volt. Eleve – bár ez hivatalosan továbbra is a Spirit album turnéja – gyakorlatilag csak hírmondók maradtak a setlistben a tavalyi albumról: a nyitó Going Backwards nyilván adott volt, ahogy az alapslágerek közé kívánkozó Cover Me is megszólalt újra, nincs viszont már bérelt helye a 2018-as szettben a Where's The Revolutionnek sem, más kérdés, hogy mi mégis megkaptuk (a Policy Of Truth helyén...). Két dallal rövidebb is volt a jelen műsor a legutóbb megismertnél, de az okos dalválasztásnak köszönhetően ettől furcsa módon csak még kerekebbé, még átütőbbé vált az élmény. Jómagam nem is lehettem volna ennél jobban elkényeztetve, hiszen az elmaradhatatlan sarokpontok mellett éppen személyes kedvencemen, az Ultra albumon volt a fókusz – egész pontosan öt dal szólt erről a tavaly immár huszadik életévébe lépett mesterdarabról.

Szavakkal aligha tudom érzékeltetni, mekkora élményt jelentett meghallgatni élő változatban is a Uselesst, ami ráadásul egy remek háttérvideót is kapott erre a turnékörre, ahogy az első Martin-blokkban szereplő, egyszálzongorás Insight is kivételesen hidegrázós pillanat volt. Ugyanígy igaz volt ez a ráadást nyitó Strangelove-ra, úgyhogy örömmel állapíthattuk meg, hogy az utóbbi albumok legnagyobb támadási felületet hagyó, kimondottan erőltetettnek ható Gore-lírái után igazi gyöngyszemeket kaptunk a Depeche lelkét adó, jó ideje már inkább gitáros, mint billentyűs szerepben feltűnő zenei rendezőtől (még akkor is, ha az archívumból teljesen váratlanul előhúzott I Want You Now itt sajnos nem hangzott el). Ezen túl nyilván nem sokan osztoznak azon a hiányérzetemen, hogy a 2000 utáni évek lemezei közül csak a Playing The Angel volt terítéken (arról is csak a slágerek), hiszen a nemzetközi helyzet továbbra sem érett meg arra, hogy az Enjoy The Silence / Personal Jesus párost elhagyhassuk végre.

A főműsort itt is az össznépi integetésbe torkolló Never Let Me Down Again zárta, ahol ismét előkerülhettek a jó előre bekészített fehér kesztyűk, illetve Gahan „puskája", utóbbit viszont ezen a napon valahogy nem sikerült működésre bírni. Lehet, hogy csak én beszélem be magamnak, hiszen konkrét megerősítés nem érkezett ezzel kapcsolatban, de nekem úgy tűnt, mintha a frontember nem lett volna teljesen egészséges, a veszélyesebb magasakat rendre „lespórolta", és a közeliken is úgy tűnt, hogy minden azért nem száz százalékos vele kapcsolatban. Legendásan intenzív színpadi munkájába természetesen most sem lehetett belekötni, mellette Martin egy kicsit lehangoltabbnak, Andy Fletcher pedig meglepően feldobottnak tűnt. Az általában a pókerarcú billentyűtámaszték szerepét játszó alapító tag kimondottan hatalmasat ment az integetésben, nagy kár, hogy ennél komolyabb szerepvállalásra talán fegyverrel se lehetne kényszeríteni. Kimondottan üdítő lett volna elöl, basszusgitárral a nyakban látni mondjuk az A Pain That I'm Used To alatt...

A már említett Useless kivételével a háttérvetítések már nem hoztak meglepetéseket, az In Your Room és a Walking In My Shoes koncertklipjeit pedig továbbra is túlzottan direktnek érzem, pláne a mondanivaló mélységéhez képest. Döbbenetes látni, de ezek a hatvan felé közelítő arcok ma is olyan intenzív színpadi jelenléttel bírnak, hogy ha csak a hátsó falra szenzációs minőségben kivetített „élő adást" mutatták volna végig, én azzal is tökéletesen beértem volna. Az Exciter-turnét idéző, minimalista színpadkép amúgy is teljesen a kedvem szerint való, a hatalmas, csupán a némiképp funkciótlan hátsó emelvénnyel megtört ledfallal és a vertikális fényhatásokkal, pluszban a most is alaposan kihasznált elülső kifutóval engem teljesen kielégített. Azt se feledjük, hogy az újra és újra fellángoló romantikus-nosztalgikus alanwilderizmus dacára az itt muzsikáló ötös felállás immár húsz éve együtt van, és bár a kánon szerint a DM az Ultra óta nem csinált semmi érdemlegeset (ami nettó marhaság), egységes, kiegyensúlyozott, révbe ért társaság képét mutatják.

Lehet, hogy csupán én vagyok menthetetlenül naiv, de nem okvetlenül a bevétel-maximalizálásban látom a fő okát annak, hogy ilyen mennyiségben adagolhatjuk túl manapság magunknak a Gahan-Gore vegyületet. A Depeche szupersztár státusza ugyan csaknem három évtizede elvitathatatlan, bőven akadtak pályájukon személyes drámák és külső problémák is. Most zökkenőmentesnek látszik a szekér robogása, és erre a járgányra láthatóan maga a zenekar is kicsattanó élvezettel kapaszkodik fel, annyiszor és addig, amíg erre lehetőségük van. Anélkül, hogy az arénabandák eltűnését előrevetítő apokaliptikus víziókat próbálnám tovább festeni, nyilván ez a tánc is nemsokára véget fog érni, és hatalmas lesz az űr, amit majd maguk után hagynak – az alkotók és közönségük számára egyaránt. Élvezzük ki tehát ennek a cirkusznak az érzékszerveket a teljes megrészegülésig kényeztető pillanatait, és ne az okokat firtassuk. Utóbbiakkal kapcsolatban amúgy is legfeljebb egy Bonanza-dal címét tudnám idézni: Nincsen magyarázat.

Fotó: Máté Éva