Shock!

Az idősödő rocksztárok remek tulajdonsága, hogy nem bírják már annyira a rákenrollt, korábban fekszenek, ezáltal a koncertjeik is korábban kezdődnek – tehát mi sem zombiként alibi-dolgozunk az irodában másnap, amennyiben nem hétvégére esik a jeles esemény. Pláne jól jön ki a lépés, ha még előzenekarokat sem hoz magával a főbanda, illetve azokat a hazai szervező sem erőlteti be nyitásnak. Sokkal kevésbé tetszett viszont a hivatalos kezdési időpont előtt negyedórával még épp csak lézengő néhány ember – elvégre mégiscsak egy élő legendáról van szó, aki bár elsősorban mint a jó értelemben vett szürke eminenciás szolgált sok-sok nagyszerű zenekarban és játszott számtalan klasszikus albumon, ahol megfordult, ott azért markánsan letette a névjegyét. Amikor pedig szegény Jon Lord jó tíz éve úgy döntött, hogy kicsit visszavesz a tempóból (nem csoda, hiszen a Deep Purple tényleg nagyon durván nyomja a turnézást azóta is!), zenésztársai valószínűleg igen keveset gondolkoztak azon, ki legyen az utódja, pláne az első néhány sikeres beugrás után (sőt, talán mintha maga Lord ajánlotta volna Aireyt).

Ha azt vesszük tehát, hogy a legutóbbi budapesti arénás Purple koncert hatezer fős közönségéből mondjuk 20 százalék az igazán fanatikus mag, aki napi szinten követi a hard rock aktualitásokat, minimum 300 főre azért számítottam volna ezen a koncerten Azért a mai világban és koncertdömpingben nem annyira rossz az a kábé száz néző (Draveczki kolléga biztos megmondta volna szemmértékre, hogy 98 vagy 116), szóval nem vált kínossá a dolog, főleg sötétben, de azért könyörgöm... Na, nem mintha a jó öreg Dont és távolról sem rocksztár külsejű, de annál profibb kísérőit egy pillanatig is zavarta volna a dolog – sőt, a délutáni interjún joviális angol középkorú úrként sztorizgató billentyűvarázsló mintha fel is pörgött volna a végére. Persze előtte még történt egy s más.

Általánosságban elmondható, hogy a session muzsikusok nem szokták felszántani a színpadot, de náluk kimondottan követelmény is, hogy visszafogottan legyenek profik – megannyi nagy pop- és rocksztár koncertjein megfigyelhető ez (a vájtfülűek és a zenészkollégák persze a vezető személyiség mellett is tudnak figyelni az általában boszorkányos tudású kísérőkre). Ritkán látni azonban olyat, ahol a főnök-zenekarvezető maga sem egy überextrovertált valaki – elvégre Dont mindig azért hívták, mert könnyen és profin lehetett vele dolgozni, és mi sem lehet ennél fontosabb olyan excentrikus személyiségek, mint Gary Moore, Ozzy Osbourne, Ritchie Blackmore vagy Michael Schenker, illetve ezek okos menedzserei számára, akik a gépezetet működtetik. Nem csoda tehát, hogy kevés ideje jutott szólólemezekre, de az All Out anyag dalait hallgatva azt kell mondjam, nagy kár, hogy csak három fért bele eddig. Egyrészt a direktebb, súlyosabb témákat akár a következő Purple anyagra is odacsempészhette volna Don, másrészt a „kocarajongók" (tehát az Airey munkásságát az ismertebb cuccok felől megközelítők, mint én magam is) hajlamosak elfeledkezni a faszi prog rockos vénájáról. Pedig mind a lemezen, mind élőben kiderül, hogy nem csak Hensley és Lord, de Wakeman és Emerson méltó kortársa is Don Airey. A Wrath Of Thor / Tobruk duó pont emiatt sikerült csúcspontgyanúsra, pedig itt azért el-elgurult a gyógyszer (szerencsére a Hammond-borogatás nem volt).

Carl Sentance énekes persze rockfrontemberként mozogta be a színpadot, és becsületére legyen mondva, mindent megtett a közönség felrázásáért (nyilván nem könnyű kis túlzással negyvenes átlagéletkorú publikummal boldogulni, de ment neki) és a lelkét kiénekelte. Pedig ha valami, akkor Coverdale és Bonnett énektémái feladják a leckét még a legképzettebb hangnak is, pláne egyszerre... Meggyőződésem például, hogy amit Graham Bonnett a Down To Earth dalaiban összehozott, az minden idők legnehezebben elénekelhető dolgai közé tartozik – na, a teljesen más hangszínű Carl megoldotta ezeket is (és akkor a szintén megidézett Child In Time-ról még nem is beszéltünk!). Nyilván azok a dalok álltak neki a legjobban, amiken eredetileg is ő énekelt, de ahogy Kiss kollégával megállapítottuk, a Rainbow életmű egyszerűen verhetetlen – bármelyik korszakot vesszük is, csakis százpontos számokat találunk. Don persze pont a zenekar „kommerszebb" korszakában vállalt aktív szerepet, és éppen ezért örültem volna nagyon egy Eyes Of The Worldnek, de ahogy az All Night Long / Lost In Hollywood kettőssel lezárták a koncert hivatalos részét, az döbbenetesen erős volt.

Nem kevésbé zseniálisan indult a ráadás is, a rövid zongoraszólóból líraian kibontakozó Since You Been Gone sem és az újraaktivizáló Deep Purple beharangozásaként is szolgáló végső Black Night is nagyot ütött relatív elcsépeltsége ellenére is. Ezután még baromi jó lett volna, ha mi is megkapjuk a Gimme Some Lovin'-t, mint egy nappal korábban a csehek, de hát végülis az egy szombati koncert volt, talán jobban érvényesült a bulihangulat. Mindenképpen ki kell emelni a „civilben" a Jamiroquai gitárosaként funkcionáló Rob Harrist is, aki még a kitartott Gary Moore hangokkal sem vallott szégyent (persze NYILVÁN nem lehetett olyan, mint az eredeti), de emellett végig ízesen, ízlésesen és felszabadultan gitározott, remekül kiegészítve Airey öblösen morgó Hammond-alapjait: élmény volt hallgatni az egyiket, amikor a másik szólózott, és fordítva.

Akárhogy is, szenzációsan jóra sikerült ez az este, megkockáztatom, hogy még a két és fél évvel ezelőtti Over The Rainbownál is jobban tetszett, pedig itt nem csak és kizárólag klasszikusokból állt a műsor. Alig várom, hogy halljam Don friss témáit a hamarosan érkező új Purple lemezen.

Don Airey-vel készült aktuális interjúnkat itt olvashatod, a koncert napján készült beszélgetést pedig a következő hetek folyamán közöljük majd.