Shock!

Sajnos az East is azon klasszikus magyar rockzenekarok közé tartozik, akikről nem nagyon esett szó házunk táján, pedig munkásságuk jelentős része nem kicsit Shock!-kompatibilis. Igaz, nem is nagyon lett volna mit írni, hiszen az elmúlt tizenkilenc évben inaktív volt a banda – tekintve, hogy akik alkotják, egyenként is igen elfoglaltak, egy ilyen monstre esemény megszervezése pedig nem egy-két körtelefonból áll. Mindenesetre jó hír volt már tavaly is, hogy felléptek a Pécsi Színházi Fesztiválon, hiszen – bár erről érhető okokból sok érdeklődő lemaradt – az a koncert előrevetítette a folytatás lehetőségét is, ami idén március elején valóban bekövetkezett. Először otthon, Szegeden „melegítették be" a műsort, majd az impozáns Müpa koncerttermében csendült fel a progresszív rock.

Igen-igen, az East volt talán az első, lemezfronton is igazán sikeres prog formáció itthon. Jazzes háttérrel indultak, majd a progrockos inspirációt magukba szívva teljesen egyedi hangzásvilágot alakítottak ki maguknak, amely a korai időszakot követő igen radikális zenei változások után is megmaradt. Nagy vonalakban ugyanis három korszakot különíthetünk el az East történetében: ott volt a komplex, kissé borult intellektuell, de mégis magával ragadó prog rock Zareczky Miklós elszállt dallamaival és szövegeivel, a new wave hatású, kissé popos időszak Tisza József és Homonyik Sándor részvételével, és a letisztult, elegáns, dallamos rockzene Takáts Tamás közreműködésével. Kimondottan érdekes kronológiai sorrendben végighallgatni a teljes sort, egyrészt mert az említett, sajátos atmoszféra végig tettenérhető, másrészt pedig egy lenyűgöző, élvezetes lenyomat a '80-as évekről, egyben cáfolata annak, hogy itthon nem voltak akkoriban igényes zenék. Valóban, még a középső korszak két lemeze is bőven vállalható ma is, persze (meglepő-e vagy sem) ezekről még hírmondó sem került be a műsorba, elvégre a két „szélső", egyben legsikeresebb éra állt a fókuszban. Persze ha már „életműkoncert", akkor Móczán Péter basszer-zenekarvezető konferanszai között legalább említés szinten előkerülhetett volna ez az időszak is, esetleg némi öniróniával fűszerezve, amennyiben mai fejjel saját maguk is megmosolyogják mondjuk az Aranyöböl kapuja klipet. Ne feledjük, harminc év elteltével a Queen Hot Space anyaga is helyére került, és mi is klasszikusként emlékeztünk meg róla.

A fentieket leszámítva hibátlanul összerakott, két és fél órás műsort élvezhetett a többnyire érett korú közönség (szerencsére azért nem én voltam a legfiatalabb, akadtak komplett családok is). Persze ezzel együtt is furcsának hatnak egy rockkoncerten a magázódó konferanszok, elvégre ugyanazok ültek most itt, akik az egyetemi klubokban bólogattak lelkesen harminc-harmincöt évvel ezelőtt. Na de sebaj, talán Móczán Péter kissé megilletődött a „komoly" hangversenyteremtől, ami - ismerjük el -, valóban „nagypálya", és mint ilyen, bizonyos szempontból az életmű megkoronázása. A klasszikus felállás először a kettes, Hűség című lemezről játszott egy csokorra valót, ennek megfelelően nem mondhatni, hogy berobbant a csapat, de ez a műfaj nem is erről szól. Zareczky Miklós itt még nem melegedett annyira bele az előadásba, de remekül énekelt már az elején is. Nyilván ezzel a zenével a korai időszakban sem szántották fel a deszkákat, de a színpadhoz viszonylag közel ülve is látszott, mennyire élvezik a közös muzsikálást – ha mégoly visszafogottan és fegyelmezetten is, itt tényleg örömzenélés zajlott.

Persze a második részben, Takáts Tamás és az „MK2" (illetve sokadik felállás volt már ez, de a második legklasszikusabb) színpadra lépésekor azért kicsit adtak a látványnak is, hiszen Tamás még a relatíve visszafogott zenét is hiperaktívan adja elő (alkalomhoz illően persze fehér ingben, nyakkendőben), és – bár az utóbbi időben sok kritika érte hangját – hibátlanul hozza az összes dallamot. Mozgott a két vokalista hölgy is, nem beszélve Dorozsmai Péter Király Istvánénál kissé technikásabb, modernebb dobolásáról. Mivel pedig ezen formáció idejében Varga János már nem volt tagja a zenekarnak, session gitárosokkal dolgozott az East: az 1994-es nagykoncerten Maróthy Zoltánnak, most pedig Madarász Gábornak jutott a megtisztelő feladat, ezáltal némi rockpóz és villantás is belefért. Az összekötő kapocs persze itt is Móczán Péter és a billentyűk mögül somolygó Pálvölgyi Géza, aki egyébként egész este ízlésesen adagolja a szőnyegeket, szólókat, effekteket – ezek képzik a jellegzetes sound alapját. Nyolc remek tételt kaptunk a kései korszak terméséből, majd ismét a klasszikus felállás lépett a színpadra és lenyomták a teljes Játékok lemezt. Látszott, hogy ez számukra is egy különleges, szívükhöz közelálló fejezete az életműnek – itt már Zareczky is teljesen átadta magát a zenének, és a vége teljes katarzis – a ráadásként, az összes zenész és énekes részvételével előadott Elrejtettél a szívedben így már „csak" kellemes levezetés volt. Hozzáteszem, még egy-két ilyen meglepetés beleférhetett volna, akár a mellőzött korszakok énekeseinek közreműködésével, de ez legyen a legnagyobb probléma a koncerttel – illetve, ha újra végiggondolom, valóban ez volt az.

Minden mozzanatában tökéletes volt ez az este: zeneileg, egyéni teljesítményeket nézve, a dalok tekintetében, a koncepciót illetően, és külön plusz pont, hogy semmiféle kerek évfordulóhoz nem kötötték az eseményt. Remélem, nem tizenkilenc év múlva lesz újabb koncert, és még azt is megkockáztatom, hogy valami új anyagot is szívesen hallanék valamikor, az itt elhangzottak felvételével egyetemben.

Fotó: Mohai Balázs (MTI)