Shock!

Bár az utóbbi években jócskán el voltunk eresztve Gamma Ray koncertek tekintetében, a november elején a Club 202-ben tartott újabb szeánsz finoman szólva sem ígérkezett átlagos alkalomnak, hiszen a magyar közönség most láthatta első ízben élőben azt a Frank Becket, aki korábban ugyan dolgozott már a csapatnak háttérvokalistaként, idéntől azonban hivatalosan is a kötelék tagja, méghozzá énekesként. A zenekar fennállásának huszonötödik jubileumát ünneplő turné ráadásul már csak programja miatt is különlegesnek ígérkezett.

A Gamma Ray érkeztéig két előzenekar is színpadra lépett, akik közül az osztrák Dragony nyitotta a bulit. Őszintén szólva zenéjüket teljesen jellegtelennek és érdektelennek találtam, ha azonban eltekintünk attól, hogy kissé unalmasan és középszerűen játsszák az európai ízű heavy metalt, különösebb gond nincs velük. Szimpatikus srácokból áll a banda (főleg a tejbetökként vigyorgó dobos lehet jó arc), és bár énekesük saját bevallása szerint valami kórság miatt gyengélkedett, korrekt bulit adtak. Lemezen sosem hallgatnám meg őket, de élőben egynek az ő produkciójuk is elment.

Bár a mai napig imádom a Gamma Ray Land Of The Free és Somewhere Out In Space lemezeit, sosem voltam igazi rajongójuk, így ezen a koncerten számomra a Serious Black zenekar, illetve énekesük, Urban breed jelentette a legfőbb vonzerőt. Az egyfajta szupergroupként indult bandából a legismertebb arcok gyakorlatilag a bemutatkozó nagylemez megjelenését követően leléceltek, így ma már igazi húzónév nincs is a bandában (annak ellenére, hogy elvileg még mindig a Blind Guardian dobosa, Thomen Stauch az ütősük, egy ismeretlen sráccal érkeztek), ettől még azonban a Tad Morose-ban nyújtott teljesítménye miatt breed ma is olyan kult arc, akit muszáj volt élőben látni. Bár az As Daylight Breakstől finoman szólva sem hidaltam le, Urban különleges orgánumát hallani kellett élőben, valahol titkon pedig még abban is reménykedtem, hátha legalább egy kósza Tad Morose-feldolgozás előkerül. Sajnos azonban ez ügyben csalatkoznom kellett, és maga a zenekar sem nyűgözött le. A Serious Black élőben ugyanis pont olyan, mint lemezen: átlagos.

A dalok között akad pár pofás téma (High And Low vagy Older And Wiser), illetve az I Seek No Other Life-fal egy kiváló nótát is leszállítottak, de ez még messze nem elég az üdvösséghez. Ráadásul breed meglepően magasan énekelte végig a koncertet, ami azt eredményezte, hogy az a különleges, mélyebb hangfekvés, illetve védjegyszerű dallamvilág, ami miatt anno megszerettem, csak néha-néha villant elő. Mindehhez még hozzájárult az is, hogy valamely érthetetlen oknál fogva billentyűsük, a cseh Jan Vacik folyamatosan és jó hangosan vokálozott is, amivel pusztán annyi baj volt, hogy szerencsétlennek kis túlzással egy hangot sem sikerült eltalálnia. A saját nótákat felvonultató programba becsempészték az I Was Made for Loving You és a Rock You Like a Hurricane néhány taktusát, ennek ellenére azonban a hidegrázás ugyanúgy elmaradt, ahogy az albumuk hallgatása közben sem érzem a mai napig.

Kai Hansen hangját majdnem annyira kötelező fikázni, mint amennyire nélkülözhetetlen egy-egy „Lars nem tud dobolni" komment is minden egyes Metallica-hírnél. Annak ellenére, hogy a csóka énekfronton valóban nem számít kimagasló tehetségnek, mégis olyan jellegzetes hangszínnel bír, ami nélkül ma már tulajdonképpen teljesen elképzelhetetlennek tartom a Gamma Rayt. Ha kiveszed a hangzásukból Kai Hansen hangját, gyakorlatilag egyéniségétől fosztod meg a bandát, így első blikkre nem repestem az örömtől, amikor kiderült, hogy Frank Beck belép a csapatba. De mint aztán hamar kiderült, ez nem azt jelenti, hogy Kai száműzte magát a mikrofon elől, sokkal inkább csak egyfajta mankót állított maga mellé, akinek segítségével egyes énektémák vastagabban szólalnak meg. Bár a zenekar úgy aposztrofálja saját felállását, mint amelyben két énekes szerepel, a gyakorlatban ez leginkább úgy néz ki, hogy még mindig Kai a frontember, Frank pedig egyfajta előretolt háttérvokalista-szerepet tölt be. Amellett, hogy ha jól emlékszem, csak a harmadik számtól volt a színpadon, innentől sem vette át Hansentől a stafétát, mikrofonját pedig jól érzékelhetően halkabbra is állították, mint a főnökét. És nincs is ezzel semmi baj, a jó Frank ugyanis sem színpadi munkáját, sem hangját tekintve nem egy nagy egyéniség. Úgy is fogalmazhatnék, hogy bár akárhol bevethető lehet, mégsem hoz semmi extrát. Így viszont egyértelműen nem bántam, hogy megragadt kisegítő szerepben, bár talán szerencsésebb lett volna, ha a legneccesebb témákat (Ride The Sky például) átveszi Kaitól.

A produkciónak persze egyértelműen jót tett, hogy Frank érkezése miatt Kai nincs annyira a mikrofonhoz kötve, ez pedig a színpadi dinamikán nagyon is érezhető. A lélegzetelállítóan basszusozó Dirk Schlächter mellett Kait is kifejezetten szórakoztató volt nézni a színpadon, és láthatólag ő is felszabadultabban tudott bulizni így, hogy pár strófa erejéig elszakadhatott a mikrofonállványtól. Annak ellenére, hogy tizenöt tételével (including dob- és basszus-szóló) első blikkre kissé karcsúnak tűnt a setlist, végeredményben így is másfél óra fölé csúsztunk, a program pedig valóban egyfajta best ofnak volt tekinthető: a legnagyobb Gamma Ray-témák kerültek terítékre, amelyek közül néhányat összegyúrva, medleyben tálaltak elénk, illetve természetesen nem maradtunk Helloween-feldolgozások (I Want Out, illetve a Ride The Sky a medleyben) nélkül sem. A saját dalok közül a Last Before The Storm, a Valley Of The Kings meg a záró Send Me A Sign ütött számomra a legnagyobbat, illetve a kibővített verzióban elővezetett Somewhere Out In Space, amellyel kapcsolatban azonban meg kell jegyeznünk, hogy a közepén elővezetett elszállós rész meglehetősen leültette a koncertet, így ráadás előtti zárónótának betenni nem volt tán a legbölcsebb húzás.

Annak ellenére, hogy meglehetősen szét voltam zuhanva a csütörtöki The Gentle Storm és az előző napi bécsi Slayer miatt, utólag visszagondolva egyértelműen megérte erőt venni magamon, és a vasárnapot is egy koncerten tölteni. Bár Frank Beck nem nyitott új horizontokat a Gamma Ray-univerzumban, élőben mindenképpen erősebb lett vele a csapat, mivel pedig eddig is jó koncertbandának számítottak, továbbra sem kell félteni őket.

Fotók: CSLP Rocks