Shock!

Kétségtelen, hogy az idei év egyik legfontosabb eseménye a Slayer új albumának megjelenése volt. Amellett, hogy már érkezése előtt hónapokkal is mindenki arról beszélt, vajon mivel fog előrukkolni a banda, vagy egyáltalán beszélhetünk-e még Jeff Hanneman és Dave Lombardo nélkül Slayerről, a Repentless megszületését követően is egyértelműen a középpontban maradt a négyes. Szerencsére a Kerry King által vezetett thrash-monolit meglehetősen összekapta magát a tizenkettedik albumra, így a rajongótábor nagy részét is sikerült meggyőzniük létjogosultságukról, mivel pedig a Repentless a többség számára várakozásokon felül sikerült, az aktuális lemezbemutató turné is komoly nézőszámokkal fut. Természetesen a bécsi koncert is teltházzal ment le, én pedig a sok tökölés miatt majdnem le is maradtam róla, de aztán a körülmények szerencsés együttállásának (és egy Shock!-olvasónak) köszönhetően végül mégis a Gasometerben kötöttem ki. A Slayer fellépése mellett a buli igen komoly vonzerejét adta az is, hogy abszolút kedvenceim előtt nem akárkik melegítettek be, hiszen mind az Anthrax, mind pedig a fél nyolckor nyitó Kvelertak önmagában is tényező, még ha más-más szinteken is.

A norvég Kvelertak zenéjével annak ellenére nem találkoztam korábban, hogy nevük rengetegszer felbukkan, és két lemezükkel mára gyakorlatilag underground kedvencekké nőtték ki magukat. Ennek ellenére valahogy mégis elkerültük egymást, az első randevún azonban percek alatt meggyőztek. Amellett, hogy zenéjük érdekes és egyéni, még maximálisan szórakoztató is, a színpadon meg tényleg hatalmas zúzást mutattak be. Bár koncertjük alatt a három gitárból leginkább csak valamiféle halk dörmögést lehetett hallani (legalábbis a kakasülőn), és összességében is borzalmasan szóltak, az energia így is átjött. Az pedig végérvényesen eldőlt, hogy a koncerten ücsörgés nem nekem való, úgyhogy ülőhelyre szóló jegy ide vagy oda, Scott Ianék kezdése előtt szépen belógtam a küzdőtérre.

Mikor kiszivárogtak az első setlistek a turnéról, a többséggel együtt én is húztam a számat, hogy az Anthrax megint nem engedett túlzott teret a fantáziának, a program ugyanis gyakorlatilag majdnem ugyanazokat a dalokat tartalmazta, mint korábban, bár szerencsére ezúttal a friss Evil Twint és a March Of The S.O.D.-t is beiktatták. Mikor azonban elkezdődött a koncert, egy perc alatt kiderült, hogy a publikum szarik rá, hanyadszorra hallja a Caught In A Mosht és társait. Ezzel pedig én magam is így voltam, a mai Anthrax ugyanis eszeveszett nagy koncertbanda, így hiába tolták szinte csont ugyanazt, mint tavaly otthon az Iron Maiden előtt, egy fikarcnyit sem zavart. A Got The Time, a Madhouse és az Antisocial hatalmas nóták, ilyen vehemenciával előadva pedig annyira sütnek, hogy akár naponta is befizetnék rájuk.

Ahogy a főattrakció esetében, úgy persze az Anthrax kapcsán is lehetne keseregni, hogy az európai dátumokra ismét lesérült Charlie Benante helyén játszó Jon Dette nem mindent üt úgy, ahogy az a lemezeken szerepel, és ugyan így a produkció kissé más, de valójában továbbra is atomfeszes. Ha pedig a Fight 'Em Till You Can'tben előadott dobolás után még mindig fanyalogsz, akkor tényleg menthetetlen vagy. A koncerttel kapcsolatban gyakorlatilag idemásolhatnám, amit a korábbi Anthrax-bulikról írtunk, ez a hatvan perc ugyanis pontosan olyan király volt, mint a Worship Music megjelenése óta általam látott bármelyik koncertjük. Joey Belladonna szerencsére évek óta stabilan hatalmas formában van, ráadásul az izgága Frankie Bello és Scott Ian gyakorlatilag két további frontembert jelent a zenekarnak, így esetükben tényleg mindig robban a színpad. A három gitárral (Belladonna is riffelt) elővezetett March Of The S.O.D. alatt azt hittem, konkrétan beomlik a tető, ahogy a hatalmas moshpitet generáló Indians is gyilkolt századszorra is, de összességében az In The End is csúcspont volt ismét, annak ellenére, hogy ebben kissé szétcsúsztak. Mikor egy óra játékidő után levonultak, úgy voltam vele, hogy már önmagában ezért az élményért megérte eljönni, pedig a java még csak ezután következett.

Matekfaktosoknak szíve joga elszórakoztatni magukat olyasfajta feladványokkal, hogy tulajdonképpen akkor ez most fél-, háromnegyed- vagy egész Slayer, de a magam részéről nem kívánok ilyesfajta fejtegetésekbe bocsátkozni. Aki szerint Jeff nélkül nincs létjogosultságuk, azt úgysem tudom meggyőzni, aki viszont úgy gondolja, hogy Hanneman és a banda halála nem szükségszerűen egy és ugyanaz, az már a Repentless hallatán fellélegezhetett. A Slayer 2015-ben ebből a négy emberből áll, és tetszik vagy nem tetszik, de elég komoly összeget tennék rá, hogy a felállás nem is fog változni mostanában. Ha el tudod fogadni a fentieket, akkor viszont a Slayer még mindig ugyanaz, mint régen, azaz egy gyilkos koncertbanda, egy lenyűgöző thrash monolit, és a színtér vitathatatlanul leginkább meghatározó tényezője. Persze, ahogy azt a Live At Wacken DVD kapcsán is írtam, Gary Holt nem hozza hangról hangra a klasszikus Hanneman-szólókat, és Paul Bostaph sem feltétlenül játszik mindent ugyanúgy, ahogy az a nem vele készült lemezeken hallható, de egyrészt ilyen figuráktól dőreség is lenne elvárni a puszta szolgai utánjátszást, másrészről, ha szívünkre tesszük a kezünket, anno a jó öreg Jeff sem mindig lemezhűen vezetett elő bizonyos témákat. Az persze vitathatatlan, hogy a csapat nem most éli az aranykorát, de a produkció még mindig messzemenőkig tiszteletet parancsoló, és nem csak lemezen, de szerencsére élőben is.

Amennyire az Anthrax biztonsági játékot játszott a dallista kapcsán, annyira volt izgalmas a Slayer setje, mert bár náluk is egy rakat klasszikus került terítékre, komolyat merítettek az új lemez tételeiből is. Az olyan gyors darák, mint a címadó vagy az Implode, természetesen hasítottak, számomra azonban az élőben még a lemezverziónál is súlyosabban és nyomasztóbban megdörrenő When The Stillness Comes jelentette a csúcspontot, amit talán csak az változtatott volna meg, ha személyes kedvencemnek, a Pride In Prejudice-nek is helyet szorítanak. Ezúttal azonban csak a már említett négy tétel fért be a friss korongról, amiket szám szerint tizenhat klasszikus egészített ki, nagyjából egyenletesen elosztva az életműben, bár a Divine Interventiont és a Christ Illusiont hanyagolták.

Soha korábban nem jártam még a Gasometerben, és bár előzetesen sokan szidták a csarnok akusztikáját, sem az Anthrax, sem a Slayer hangzásával nem volt komoly gond. Bostaph dobjai ugyan kissé tompán szóltak, de ezt mostanában akár Slayer-sajátosságnak is nevezhetnénk, így nem biztos, hogy a hely számlájára írandó. Egyébként sem tűnt úgy, hogy a küzdőteret zsúfolásig megtöltő, nemzetközi (és tényleg rengeteg magyart magában foglaló) közönséget ez fikarcnyit is zavarta volna. Aki eljött, láthatóan hálás volt azért, hogy a csapatot továbbra is életben tartják, ez a lelkesedés pedig a szokásosan szűkszavú, de rendkívül sokat mosolygó Tom Arayának is feltűnt: többször mosolyogva, csendben végigvárta, míg a publikum percekig üvöltve éltette a zenekart. Számomra továbbra is vitán felül áll, hogy megérdemlik az elismerést, ahogy az is, hogy a thrash metal trónján továbbra is a Slayer tanyázik, függetlenül attól, hogy a gitárost Garynek, a dobost meg Paulnak hívják.

A fotókért hatalmas köszönet Réti Zsoltnak és a RockStationnek!